Harmadik alkalommal kapja meg valaki a Margó-díjat, mi pedig immár hagyományosnak mondható interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Szöllősi Mátyás, Szerényi Szabolcs, Szirmay Ágnes, Gyurkovics Tamás, Storno Milán és Szabó Borbála után Gulyás Péter mesél aggódó olvasói levelekről, a könyv elengedéséről és arról a bizonyos alkotói szikráról, közben pedig szóba kerül Gordon Ramsay is. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést, és a Budapest a fiatal tehetségekért program különdíját az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár zárónapján, október 22-én adják át a Teslában. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Az, hogy a regényírásban semmi misztikus nincs, mert ugyanolyan munka, mint például egy doktori dolgozat elkészítése vagy a konyha felmosása. Vannak eszközök és technikák, tervek és célok.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Egész életemben az oktatással foglalkoztam – hol diákként és hallgatóként, hol pedig középiskolai tanárként és egyetemi oktatóként. Ez utóbbi tevékenységeket olyan hivatásnak tekintem, amit minden lehetséges eszközzel, ha még közvetett vonatkozásúakkal is, szolgálnunk szükséges. Az alapötletet az adta, hogy elképzeltem, milyen következményei lennének az oktatási kontextusokban hozott döntéseknek akkor, ha azok alapját tisztán az önzés és a rosszindulat jelentené. Ezzel olyan volumenűre sikerülhet ugyanis felnagyítani az eleve meglévő és kezeletlen problémákat, hogy az talán képes rávilágítani azok létezésére és a kezeltségük hiányára.
Fotó: Albrecht Zsófia
Mit vártál az első könyvedtől?
Ha leegyszerűsítjük a célrendszert, végül két törekvés működtette az írás folyamatát: az, hogy emléket állítsak egy diákomnak, aki néhány évvel az érettségi vizsga letétele után elhunyt, és az, hogy tisztelettel adózzak az oktatás azon szereplőinek, a tanári asztal bármelyik oldalán is foglaljanak helyet, akik mindent megtesznek azért, hogy elkerüljük egy olyan rend kialakulását, amely által a könyvben olvasott történet valósággá válhatna. Ezek azonban olyan természetű célok, amiket sohasem sikerülhet eléggé elérni.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Nem nagyon szoktam ilyesmin gondolkodni, mert semmi értelme. A könyv már nem az enyém, hanem azoké, akik olvassák. Mindenkinek, aki ír, szembe kell néznie azzal, hogy nem állhat ott a szövege mellett, miközben mások olvassák, és nem fogalmazhat meg kiegészítéseket és értelmezési javaslatokat. Emellett a szerkesztőm, Róbert Katalin kitűnő munkát végzett, így amit szükséges volt, javítottunk, és nem hiszem, hogy ennél sokkal több lehetőség lett volna ebben a kötetben.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A szöveg első verzióját Szalontai Éva olvasta először, aki textilművességet tanított az egyetemen, ahol dolgozom, és akinek a személye, a pedagógiai munkássága, a művészete és a műveltsége sokunk számára irányadó mind a mai napig. A tanárnő fél évvel a kézirat véleményezése után elhunyt, így már nem láthatta eredményét annak az alapos és konstruktív bírálatnak, amit a szövegről megfogalmazott, és annak a biztatásnak, amiben részesített.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Különös volt kezelni az olyan aggódó leveleket, amelyek a hallgatóimtól érkeztek, és amelyekben a lelki és a mentális állapotom iránti törődésüket fejezték ki. Ez ugyanakkor jó alkalom volt arra, hogy elmagyarázzam nekik (sokadszor) az író és az elbeszélő közötti különbséget, merthogy az utóbbi csak egy konstrukció, az előbbiről pedig nem tudom, hogy micsoda, de nem azonos a másikkal. Hatalmas élmény volt viszont, amikor egy szombat délelőttön az egyetem előtt levelezős hallgatókkal vitattam meg, hogy szerintük mit kellett volna másként megírnom – ezekért a típusú beszélgetésekért tartjuk a felsőoktatást.
Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
Könyvmolyképző Kiadó Kft., 2016, 248 oldal, 2999 HUF
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Nem tudom, de vélhetően valamilyen kényszer hatására történhetett, így különösen jó emlékeim nincsenek róla. Az első könyvek, amik igazán tetszettek, interaktív regénynek minősíthetőek talán, mert a Kaland – Játék – Kockázat sorozat darabjai voltak. Azt hiszem, végül azért éreztem bármiféle indíttatást és elköteleződést az irodalom iránt, mert később elolvastam Dosztojevszkij és Esterházy Péter néhány írását. Ez az a szint, amit én nemhogy elérni nem, de megközelíteni sem fogok soha, így aztán inkább nem is célom az ilyesmi. Nagyon szomorú ember lennék, ha arra törekednék, hogy úgy főzzek, mint Gordon Ramsay.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Középiskolás koromban viszonylag sokat írtam, és az osztálytársaim, valamint a tanáraim egy része ezt örömmel is fogadta. Jóllehet, néhány ilyen szöveget visszaolvasva sajnos szerelmi és egzisztenciális jajveszékelésnek és szűnni képtelen jeremiád-áradatnak kell őket minősítsem, így ezúton is elnézést kérek, és köszönöm, hogy tolerálták a hobbimat.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Gillian Flynn első regénye, a Sharp Objects. Azért szeretem azt a könyvet, mert egyszerre képes izgalmas lenni, és elképesztően összetett gondolatokat megfogalmazni a társadalom és az egyén viszonyáról.
Olvass bele Gulyás Péter kötetébe:
7598_vegtelen_tersegek-20170202_104754.pdf by konyvesblog on Scribd
