A holland sikerkönyvet magyar alkotók viszik filmre Véletlenül írtam egy könyvet címmel. Lakos Nóra rendező-forgatókönyvíró Mátray László, Rujder Vivien, Zsurzs Kati és Tenki Réka szereplésével forgatott családi mozit a kötetből. A főszereplőt alakító Demeter Villőt háromszáz gyerek közül választották ki. A film január 16-tól látható a mozikban.
Katinka imád történeteket kitalálni. Még csak tizenhárom éves, de már pontosan tudja, hogy híres író szeretne lenni. Szerencsére a szomszédban lakik egy írónő, aki szívesen fogadja, és némi kertészkedésért cserébe kijavítja az irományait és tanácsokkal látja el. Katinka pedig egyszer csak azon veszi észre magát, hogy az életéből egy regény lett, és az írás során egyre jobban megismeri önmagát, feldolgozza fájdalmait.
A könyv tanácsait bármelyik írói ambíciókkal rendelkező gyerek és felnőtt bátran megfogadhatja, és a kötet végén található vonalas lapokra pedig megírhatja a saját történetét!
A Pagony legújabb sorozatába, az Abszolút Könyvekbe olyan 9-12 éveseknek szóló, olvasmányos és izgalmas könyveket válogatnak, amelyek abszolút lendületesek, színvonalasak és maiak. Van és lesz köztük fiús és lányos, magyar és külföldi, fantasy, kaland vagy éppen detektívregény: most a Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? kötetbe olvashattok bele!
Annet Huizing: Hogyan írtam véletlenül egy könyvet?
Ford. Rádai Andrea
1.
Elég kemény, ha az embernek meghalt az anyukája.
Egyszer apa megengedte, hogy egyedül vegyek zoknit a HEMA-ban. Magamnak és Kallénak. Körülbelül hétéves lehettem. Egy ekkora gyereknek zoknit venni a HEMA-ban nem túl nagy kihívás. Csak a méretre kell figyelni. 31-es nekem, 26-os Kallénak. Még az árat sem kell nézni. A színt pedig én választhattam.
Emlékszem, lábujjhegyre kellett állnom, hogy a kasszapultra tehessem a zoknikat. Az eladónő rám nézett, majd valahova mögém, és megint rám.
– Ugye, nem egyedül vagy itt? Hol van az anyukád?
– Anyukám meghalt – feleltem.
Az eladónő a szája elé kapta a kezét, és elvörösödött.
– Ó, bocsánat, nem tudtam!
– Semmi gond.
Az eladónő csak bámult a kezét a szája elé tartva.
– Mennyibe kerül? – kérdeztem, és letettem a pultra egy tízeuróst.
Ekkor elvette a kezét, leolvasta a zoknik vonalkódját, majd berakta őket a blokkal együtt egy szatyorba. Aztán felállt és előrehajolt, hogy a kezembe nyomhassa a táskát.
– Részvétem – suttogta.
Még mindig ott dolgozik. Trudynak hívják. Egyszer megkérdezte a nevemet, és azóta, ha meglát, mindig köszön: „Szia, Katinka!” És én is köszönök neki, hogy „Szia, Trudy!”. De már nem vörösödik el. Az is előfordul, hogy elfutja a könny a szemüket. Komolyan. Egyszer egy néni még át is ölelt, amikor mondtam neki. Pedig nem is ismertem.
Addie nénikém azt mondja, ne azt a szót használjam, hogy meghalt. Szerinte ez túl brutálisan hangzik. És megijednek tőle az emberek.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha azt mondanád, elhunyt.
Szerintem meg nagyon fura, hogy elhunyt. Lidwien szerint is, és ő már csak tudja, hiszen író. Inkább maradok a meghaltnál. Akkor is, ha brutális.
– A halál tényleg brutális – mondja Lidwien.
Nem értem, hogy az emberek miért nem értik, hogy már rég megszoktam. Tíz éve történt. Hároméves voltam, Kalle még kisbaba. Nem is emlékszem anyára. Csak a fotókról. És abból, amit apa mesélt. Mi hárman vagyunk, és kész: apa, Kalle és én.
De néha azok az emberek is furcsán viselkednek, akik tudnak arról, hogy anyukám meghalt. Mondjuk, véletlenül azt mondják: „Kérdezd meg az anyukádat!”
– Melyiket? – kérdezek vissza. Szerintem én simán viccelhetek a saját halott anyámmal. De ők nem tudnak nevetni.
Dirkje más volt. Ő nem ijedt meg, nem kapta a szája elé a kezét, nem futotta el a könny a szemét, és nem mondta, hogy „Ó, de szörnyű!”. Csak annyit reagált, hogy: „Ó!”, amikor elmondtam neki. „Ó!” – kerekedett el egy pillanatra a vérvörösre rúzsozott szája.
Ezt a részt tizenkétszer írtam át.
Tizenkétszer!
Lidwien szerint ez teljesen normális. Még a leggyakorlottabb írókkal is előfordul, hogy egy nap alatt csak egy mondattal készülnek el.
Eggyel!
És az az egy mondat is gyakran végzi a kukában.
2.
Már régóta meg akartam kérdezni Lidwient, hogy vehetek-e tőle írásórákat. De nem mertem, mert még egyetlen könyvét sem olvastam. Azt gondoltam, hogy először el kéne olvasnom tőle valamit, csakhogy ő nem gyerekkönyveket ír. És azért sem mertem, mert elég híres (vagy volt). Biztosan van jobb dolga, mint hogy írni tanítsa a szembeszomszédban lakó tizenhárom éves lányt. De főleg azért nem mertem megkérdezni, mert attól féltem, hogy kinevet.
Végül megtettem. Átsétáltam az utca túloldalára, és becsengettem hozzá. Biztos voltam benne, hogy otthon van, mert figyeltem a házát apa hálószobájából.
De Lidwien nem nyitott ajtót. Vajon nem hallotta a csengőt, vagy csak úgy tett, mintha nem hallotta volna? Beléptem az előkertbe, és bekukucskáltam az ablakon. De csak Caesart, a szürke, kövér kandúrt láttam. Összegömbölyödve feküdt az ablakpárkányon, és amikor megkocogtattam az üveget, kinyitotta az egyik szemét.
Még egyszer megnyomtam a csengőt, ezúttal hangosabban és hosszabban, és elszámoltam tízig. Majd vissza nulláig. Lidwien sehol. Megkerültem a házat. Ott találtam meg Lidwient hosszú kertje legvégében, a vizesároknál guggolva.
– Szia, Lidwien! – kiáltottam.
Felnézett.
– Szia, Katinka!
Elindultam felé a keskeny, kanyargós ösvényen. Rég voltam Lidwien kertjében. Az ösvényt azóta még jobban benőtték a növények.
– Nézz ide gyorsan! – mondta.
Leguggoltam mellé. Egy egészen kicsi béka lapult a tenyerében mozdulatlanná dermedve. Még sosem láttam ilyen aprócskát.
– Szép, nem? – És visszarakta az állatot a vízbe.
A béka egy pillanat alatt eltűnt a sárban. Lidwiennek megroppant a térde, ahogy felállt. A kezét beletörölte a farmerjába, láthatóan nem először.
– Épp főzni akartam egy teát, kérsz?
Lidwien leveleket és virágokat szedett a kertjéből. Megláttam egy pókot, ami a kezéről ereszkedett le a földre. Bementünk a konyhába. Lidwien vizet tett fel, és a növényeket belerakta egy teáskannába, ami valaha bizonyára fehér volt. Az jutott eszembe, hogy Kallénak majd azt fogom mesélni, Lidwien virágfejekből és pókokból csinált teát. És nekem meg kellett innom az egészet.
Kalle és én régen azt mondogattuk, hogy Lidwien boszorkány. Egyszer káromkodva rontott be a házunkba, hóna alatt a laptopjával, ami megint lefagyott. Amikor leült apa mellé, láttuk, hogy egy pók van a hajában.
Mindig farmert és piros gyapjúmellényt hord.Kivéve nyáron, amikor levágott szárú farmert, pólót és klumpát. Ez, mondjuk, nem annyira boszorkányos.
– Lidwien képes lenne a Könyvgálára is klumpában becsattogni – mondja mindig apa.
Kiültünk a napra: a kertben volt egy kisház, Lidwien írókunyhója, és előtte fából egy pad. Nero, a vörös szőrű kandúr rögtön mellénk telepedett. A tálcát a csészékkel és a teáskannával leraktuk egy fatönkre. Lidwien egy szóval sem kérdezte, miért mentem át hozzá. Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy ott vagyok nála.
Köhintettem.
– Író akarok lenni – szólaltam meg, és magam is megijedtem. Eszembe juthatott volna jobb kezdő mondat is.
– Író akarsz lenni – ismételte meg Lidwien. Felvett a földről egy kis gallyat, beletörölte a ruhaujjába, és megkavarta vele a teát. Teletöltötte a csészéinket. A zöld színű teának menta- és citromillata volt.
Közel ültünk egymáshoz. Lidwien bőre kicsit hasonlított a gyűrött papírra. Arra a barna fajtára, amit a nagynéném kekszsütéshez használ.
– Miért? Miért akarsz író lenni? – nézett rám Lidwien a szemüvege fölött.
Logikus kérdés, most már belátom.
– Ugye, nem a hírnév és a pénz miatt? – kérdezte, amikor nem feleltem.
Hírnév, hát, az, mondjuk, nem lehet rossz, de biztosan nem ez a jó válasz.
– Meggazdagodni nem fogsz belőle. És a hírnév… Ne akarj híres lenni! Csak bajjal jár, meg elvárásokkal, stresszel és ferde tekintetekkel. És olyan emberekkel, akik rád tukmálják a véleményüket. – Felvette a csészéjét a fatönkről. – Szóval, miért akarsz író lenni?
– Hát, mert szerintem jó lehet.
– Jó? Mit értesz az alatt, hogy jó?
Fú, ez olyan, mint a gátfutás! (Atletizálok, meséltem már?) Hetekkel később derült ki, hogy Lidwien szerint a jó mint jelző az üresség csúcsa (ezek az ő szavai). Mindig áthúzza pirossal.
Nagyot sóhajtottam. Tényleg, miért is akarok író lenni? Akarok, és kész. Már azt sem tudom, mióta, talán soha nem is akartam mást.
– Az írás valahogy magától megy – mondtam.
– A fejemben is mindig írok, úgy értem… amikor történik velem valami, rögtön kigondolok belőle egy történetet. Mintha egy könyv főszereplője lennék. És ezek a történetek néha teljesen máshogy végződnek, mint a valóságban. Ezt imádom a legjobban, amikor én döntöm el, mi fog történni, és hogy mi lesz a vége. És Kallénak is mindig kitalálok mindenféle történetet.
Ezt már akkor is csináltam, amikor még írni sem tudtam.
Lidwien még mindig nézett rám a szemüvege fölött. Nem nevetett ki. Az első gátat megugrottam.
Végre meg mertem kérdezni:
– Keddenként írást tanítasz, nem? Én is jöhetek?
Lidwien ezeket az órákat a saját otthonában, a nappaliban tartja. Keddenként lépni sem lehet a háza előtt a női bicikliktől. Múlt héten egy férfi is bement hozzá. A tanítványai sokszor éjfélig maradnak. Sokszor ébredek arra, ahogy induláskor az utcán beszélgetnek meg csörömpölnek a biciklijeikkel.
– Arra az íráskurzusra? Á, az nem való neked. A tanítványaim jobbára középszerű nők, akik arról álmodoznak, hogy bestsellereket írnak, amikben a főszereplő sokat shoppingol, és titokban a szomszéddal szexszel. Ó, és persze sok fehérbort iszik, mindig csak fehérbort. Minden írásukból csöpög a chardonnay. Nem, neked először ki kell fejlesztened a saját stílusodat.
– És azt hogy lehet?
– Csak írni kell. Sokat. Gyakorolni, gyakorolni és még többet gyakorolni!
Időnként megmutatsz nekem valamit, te pedig tippeket és kritikát kapsz tőlem. Már ha bírod a kritikát.
Majd kiugrott a szívem a helyéről. Lidwien segíteni fog nekem, még magánórákat is ad! Naná, hogy bírom a kritikát! Na, jó, annyira talán mégsem, de majd megtanulom ezt is.
– És mennyibe fog kerülni? – kérdeztem halkan.
Ahogy kimondtam, rögtön éreztem, hogy milyen idétlenül hangzik ez a kérdés.
– Mit mondasz?
– Nem tudok túl sokat fizetni vagy ilyesmi.
– Ne beszélj badarságokat, nem kérek érte pénzt!
De ha akarsz, segíthetsz egy kicsit a kertben, ellenszolgáltatásként.
Oké, az menni fog szerintem. Már ha megmondja, mit kell csinálom. Írni és kertészkedni tanulok majd, ezek szerint.
3.
Megbeszéltük, hogy minden pénteken, suli után átmegyek Lidwienhez. Az első alkalomra kinyomtattam néhány mesét, amit Kallénak találtam ki. Miközben teáztunk a kertben, Lidwien elolvasta őket.
Próbáltam a szemem sarkából megállapítani, hogy tetszenek-e neki. Amikor lerakta a papírokat maga mellé a padra, Nero a kövér vörös testével rögtön rájuk telepedett.
Most jön, gondoltam.
De nem jött. Nem mondott róluk semmit.
Ehelyett megkérdezte:
– Mi történik, amikor egy jó könyvet olvasol? – Nem várta meg a választ. – Látod magad előtt a szereplőket és a helyszíneket, mint egy filmben. A szavakból képek lesznek. Teljesen belefeledkezel a történetbe, együtt lélegzel a főhőssel. Te is látod, amit ő, hallod, amit ő. Ugyanazokat az illatokat érzed. Elfelejted, hogy az egész csak papírra nyomtatott betű, hogy az író el akar valamit hitetni veled. És amikor visszagondolsz a történetre, megint látod magad előtt.
Bólogattam. Most is emlékszem, milyen volt, amikor apa a Heidit olvasta nekünk, és én is éreztem, mennyire melege van Heidinek a túrabakancsban, és hogy milyen jó érzés kibújni a nehéz cipőből, és mezítláb szaladni a hegyi rét nedves füvén. „Könnyűnek és boldognak érezte magát” – még erre a mondatra is emlékszem. És én is ezt éreztem, éreztem Heidi megkönnyebbülését és a mező virágainak illatát.
– Ha kifejezőn akarsz írni, az összes érzékszervedet használnod kell. Figyelj meg mindent alaposan! Ezután írd le részletesen, amit a szemeddel, a füleddel és az orroddal érzékelsz! Először ezt kell megtanulnod. Az írózsargonban ezt úgy hívják, hogy show, don’t tell.
Közben elővettem a telefonom, és gyorsan megpróbáltam bepötyögni Lidwien szavait.
– Show, don’t tell? – kérdeztem vissza.
– Ne mondd el, hanem mutasd meg! Ne mondd el, hogy a főhős szomorú, hanem írd le, hogyan baktat az utcán görnyedt vállakkal! Ne mondd el, hogy a főhős szétszórt, hanem felejtess el vele dolgokat, és intézd úgy, hogy elkéssen a találkozóiról! Írj a lyukas farmerjáról és a borzas hajáról! Meséld el, hogy egyszer zárszerelőt kellett hívnia, mert benn felejtette a kulcsot a saját lakásában! Érted?
Arról van szó, hogy az érzelmek és a tulajdonságok megnevezése helyett mindezt láttatnod kell, mint egy filmben.
– Vagyis írjak…
– Kezdj valami olyasmivel, amit átéltél! Egy naplószerűséggel.
– Naplóval? De hiszen naplót már régóta írok!
– Úgy értem, kezdj olyan, az életedről szóló írásokkal,amiket mások is elolvashatnak! Az a fontos, hogy az olvasóid is átéljék, amit te átélsz, hogy lássák, amit te. És néha persze ki is találhatsz hozzá dolgokat.
Oké, ez így már mindjárt más. De azért mégis. Én igazi könyvet akarok írni, regényt!
– Ne akarj rögtön regényt írni! – tette még hozzá.
Hú, Lidwien olvas a gondolataimban?
– Minden kezdő rögtön egy egész könyvet akar írni, de az olyan, mintha maratont akarnál futni edzés nélkül. A feléig sem jutsz, de máris frusztráltan feladod.
Ezt simán el tudom képzelni.
– Először érdemes megtanulni a technikákat és tornáztatni az íróizmaidat. Így rá fogsz jönni, hogy mi illik hozzád a legjobban. Lehet, hogy a novella a te műfajod. Az is lehet, hogy egy költő lakozik benned. Amikor az ember elkezd atletizálni, még nem tudja rögtön, hogy jó sprinter-e vagy inkább jó hosszútávfutó, ugye?
Ez nem hangzott valami izgalmasan, technikákat tanulni és íróizmokat tornáztatni. De Lidwien csak tudja. Már tizenkilenc könyvet írt, és három díjat is nyert.
Ekkor támadt egy ötletem. Azt is le fogom írni, amit Lidwientől tanulok. És akkor később, amikor már híres leszek, visszaolvashatom, hogy kezdődött az egész.
Katinka Kapteijn, melegen gratulálok az AKO irodalmi díjhoz! Mint ünnepelt író — hiszen joggal hívhatom így négy bestseller után — mit tanácsolna a kezdők számára?
— Kedves Nieuwkerk úr, ezt egészen röviden meg tudom fogalmazni. A karrierem elején én is ezt a tippet kaptam: ne akarjunk rögtön regényt írni! A kezdőknek mindig azt tanácsolom, hogy először tornáztassák sokat az íróizmaikat. Én is ezt tettem. És tessék, mi lett belőle!
