10 évvel ezelőtt, 2016. július 14-én halt meg Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom és a posztmodern meghatározó alkotója. Az évforduló alkalmából sorra közöljük a Könyves Magazin 2021-es Esterházy-különszámában megjelent írásokat.
Fehér Renátó esszéjében arról értekezik, hogy milyen szerepe van Esterházy nyelvszemléletének az irodalmi közbeszédben, milyen fordulatot jelentett az Így neveld a magyarodat című rádiójáték, hogyan vált mémmé az irónia, és főleg: hogy miért lenne szükségünk egy új Termelési-regényre a megváltozott politikai, kulturális és nyelvi valóságban.
Fehér Renátó: Szeretem olvasni maygar (sic!)
Az Úr 1996. esztendejében egy Torgyán József nevű magyar honatya az iránt érdeklődött a művelődési és közoktatási miniszternél a Parlamentben, hogy valóban
„Kossuth-díj-e a jutalma a nemzet- és vallásgyalázóknak”.
Felszólalásában név szerint kitért két frissen kitüntetett íróra: Esterházy Péterre és Petri Györgyre. Előbbitől az Így gondozd a magyarodat című rádiójátékot szemlézte mint a magyargyűlölet (koholt) bizonyítékát. Esterházy írásának alcímében a ’91-es évszám szerepel, úgyhogy vélhetően hosszú évekig rágódott ez a szöveg a korabeli magyar szélsőjobb szellemi holdudvarának fórumain (ugyanott, ahol a rózsadombi paktum nevű konteót tördelték be), mielőtt aztán e parlamenti felszólalásban szájhagyománnyá pépesült. Egy szubkultúra hitvilágából rárontott ez az olvasat egy védtelenebb nyilvánosságra, honfitársainkra, önigazolásnak hazudva a koncepciózus félreolvasást. E rövidített verzió aztán vuduszövegként kezdett terjedni, mint egy vírus, mára pedig az adott célközönség lényegében negatív mémként használja, amelyen újra és újra felháborodva megerősítheti a belémérgezett kirekesztő önképet:
mi egy vérből valók vogymuk.
Persze ez a botrány évtizedekkel ezelőtt, a közösségi médiát és a kommentszekciók rémuralmát megelőzően robbant ki, amikor az irodalmi szakmának volt még egészséges immunrendszere és az integritáshoz elegendő önbizalma az – azóta egyre nagyobb befolyást szerző – politikai vagy promóciós trollhadseregek ellen.
És a fordított előjel? Az olvasást ugyanúgy megspóroló igazodás esetében nem rémületesen hasonló lett a szekértábor-logika? Akik saját vélelmezett erkölcsi vagy intellektuális fölényükben annyival riposztolnak és zárnak folyton rövidre bármit, hogy „bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá”. Vajon ők azt gondolják, hogy Esterházy Péter szellemében szólanak méltón? Biztosan így van az idézet pontosan? És honnan való? Nem pont ezek a szembenálló szekták kerülnek ilyenkor a szellemi szűklátókörűség közös gyékényére – épp Esterházy Péter ellenében, aki viszont a munka, a távlat és az olvasás pártján áll? „Én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek”, írja Az olvasó országának 378. oldalán, de ezt nem muszáj l∞polva idézgetni, elég, ha csináljuk csöndesen, mai magyarok.
Az Így gondozd a magyarodat természetesen nem nemzetgyalázó írás. Éppen ellenkezőleg.
Az anyanyelv minél gazdagabb, pontosabb, tehát intimebb használatára biztat, treníroz. Nagyobb magyarságteljesítményre. Nagyobb önismeretre, akár szembesítés és provokáció által, ahogyan azt például a Heldenplatz című darabjában Thomas Bernhard teszi, akinek Esterházy ezt a szöveget ajánlotta. („Ha magyar író volna, nyilván megköveznénk”, írta róla a Hitel című lapban, a Heldenplatz-botrány idején és a Nappali hold-botrány előtt, 1988-ban.) Itt viszont arról sincs szó, hogy végletes állításokhoz kellene az olvasónak a maga világnézeti meggyőződései nyomán egyetértően vagy épp elítélően viszonyulnia.
Az Így gondozd a magyarodat egyik mottója Örkénytől származik: „a »magyar« szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. »Magyarni« franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni.” Ezt az egypercest játssza tovább Esterházy, amikor a ’magyar’ kifejezést például olyan készen kapott szövegekbe illeszti bele, mint a receptek, a közmondások, a használati utasítások vagy a termékleírások. S ezek aztán mint talált tárgyat adják vissza.
Arra az abszurdra kíváncsi a szerző, hogy például a hamis mantrákat hogyan leplezi le, siklatja ki a nyelv működése.
Mert a nyelvünk maga is cselekszik, például egy talált szövegtárgyat ad vissza, mint az imént. Ez lenne az intertextus, ami tehát nem véletlenül, hanem mindebből következően az egyik kedvenc játékszere Esterházynak. Szóval a nyelv is cselekszik, miközben mi írjuk, olvassuk, beszéljük.
„Mért kell így beszélni?? Mi az értelme? Ön azt mondja, kapd be a koronám!, miért? Kit akar evvel provokálni? Kit akar evvel megsérteni? És biztos ön abban, hogy csupán azokat fogja sérteni, akiket akar?”
Épp a narrációs és a metanyelvi emeletesség jelentheti az Esterházy-olvasás egyik nagy kihívását a klasszikusokhoz képest. Ennek tudatában maga Esterházy is felkínál egy sorvezetőt: A szavak csodálatos életéből című előadásával nyújt bevezetést ebbe a szépirodalomba. Az olvasás esetleges nehézsége és az értetlenség persze aligha vezetett volna önmagában az Így gondozd a magyarodat hírhedt utóéletéhez, még ha a szöveg földszintjén valaki szó szerint érti is, hogy „[a magyart] éles késsel ferdén visszavágjuk”. Csakhogy az értetlenség kíváncsiságát is megelőzve érkeztek meg a tudatos félreértés és a szervezett lincshangulat kultúrharcos különítményesei, akik máig itt őrjáratoznak.
Ha a mai magyar közoktatásnak ezek a smasszerei bekukucskálnának az osztálytermeinkbe és a kommentszekcióinkba, akkor maguk is láthatnák, hogy a vérbő nemzeti vibrálásnak is előfeltétele lenne, amit úgy hívunk: az olvasás készsége.
Mert a nemzeti büszkeség nevű kompetencia nem magolható be, mint Petőfi Sándor születésnapja.
Helyette jöhetne a „szellem napvilága” és tantermi vita a „bőség kosaráról” a „jognak asztalánál”. Az online ránk ömlő információk kezeléséhez az irónia alakzatának kiismerése és a forráskritika hasznosabb lehet, mint ezerkilencszázhúsz sornyi memoriter. Akkor talán nem dőlnének be a honfitársaink azoknak a szélhámosoknak, akik akciós vakcinát ígérgetnek ingyenes házhoz szállítással, vagy akik kis zsidó lapocskának nevezik a Nyugat folyóiratot.
Így szöveggondozd a magyarkodódat, spori. Mic out.
*
S ami azóta történt.
Esterházy Péter 2016-os halála óta a publicisztika alapanyagának tekinthető közbeszéd és annak nyelve még radikálisabb változásokon esett át. Ennek megvoltak persze az előzményei és a szimbolikus pillanatai, úgy a kis magyar ugaron, mint globálisan.
Az a naiv bizakodás, ami lassan másfél évtizeddel ezelőtt még a véleménypluralizmus óvóhelyeként és főhadiszállásaként, a narratívák demokratizált versenyének felületeként üdvözölte a közösségi médiát, mára véglegesen szertefoszlott. Ahogy az értelmiség és a sajtó kapuőr szerepe is.
Esterházy publicisztikai eszménye nem süllyed, de ma történelmi szöveg- és emlékhely, mert ahol ő ezt egyedülállóan képviselhette, az mintha még egy másik korszak lett volna.
Nem kizárt, hogy éppen miatta volt másik, etc., megírtam ezt már talán pontosabban is (Mi, továbbélők, Litera, 18 nyara).
Ma bárki egyszerre lehet formálója és fogyasztója a nyilvánosságnak, nem 15 percre az ÉS-ben, hanem folyamatos streamben. Ám ez kevésbé lehetőség, mint inkább kényszer. Mert aki nem beszél, az nem látszik, aki pedig nem látszik, az nincs. A hírfolyamot görgetve sosem jön lapzárta. Sziszüphoszt online-nak kell elképzelnünk. S amíg a magukat progresszívnek gondoló politikai elitek üzeneteket targetálgattak félre, addig a közösségi média azt az egyszerű kérdést tette fel millióknak, hogy: „mi jár a fejedben?” A személyes közlés pedig rögtön „közügyként” lett nyilvános a hírfolyam parttalan „demokratikusságából” adódóan, melyet az algoritmus láthatatlan keze azért mégis felügyel és vezényel. Milliók mondták el a magánmonológjaikat, a magánmonológok pedig lassacskán összeértek kritikus tömeggé. Ám mindebből nem a társadalmi igazságosság felszabadító mozgalma, hanem megtévesztett véleménybuborékok alakulatai születtek meg, melyek mégsem közösségek, hiszen a virtuális nárcizmus végletesen atomizál. Az ő meghallgatatlan, rémült és rémületes indulatukat, köztük a honfitársainkét és a sajátunkat, az etnicista-tekintélyelvű-szabadságellenes politikai sámánok és tengernagyok rázsilipelték saját megkonstruált témáikra, és szavazatra váltották Michigantől Kelet-Angliáig, és Riótól a Tolna megyei Őcsényig.
Ám a nyelv frontján mégsem csak annyiról van szó, hogy fake news, gyűlöletpropaganda, hazugság.
A hazugságot korábban sem zárta ki a nyelv, hiszen bármikor lehetőséget biztosított akár egy hamis kijelentésnek is. Viszont a kivitelezett hazugság ellenére is érvényes eszköz tudott maradni. A nyelv akkor érvényes, ha lehet általa cáfolni is a hazugságot. És az igazat mondani, nem csak a valódit.
Ami viszont az elmúlt évtizedben (megint) történik, az a nyelv érvénytelenítése. A közösségi média ezért lehet a dezinformációs hadviselés első számú csatatere és hátországa egyszerre. „Az új jelenség, azt hiszem, az, hogy nincs konszenzus az értékeket illetően. Te Mozartot tartod jónak, én Salierit, és akkor mi van?!”, írta az ezredfordulón Esterházy, s ami ma van, az se Mozart, se Salieri, se konszenzus. A virtuális proxyháború csupán digitális zajt generál. „Tölcsérzsivaj van.” (MM) Relativizálódnak a nyelvi közlések, hogy a befogadó már a döntéshelyzetig, az igaz és hamis álláspont közötti választásig se juthasson el. Az érvek ütköztetésének helyére ez a dezinformációs hadviselés nyomult be, elsikkasztotta az érvelést, majd új harcmodorral állt elő: paralizálta a nyelvet. Következetlenséggel, manipulációval, mantrázással szőnyegbombázta azt, amit akár hagyományos közbeszédként, akár a kommentszekciók potenciális diskurzustereként ismertünk, s ami lassacskán össze is omlott.
Igaznak és hamisnak a kategóriái dőltek romba, lettek idejétmúltak.
A fact-checking (tényellenőrzés) hiába jelezte elkeseredetten a hazugságot. A leleplezett hazugság sem jár többé negatív következménnyel. Nem értetődött már magától tehát az elutasítása, sőt, ki lehetett aknázni: nem jelentett hátrányt, viszont megmaradtak az előnyei. Mindig is az előnyökért hazudtunk, de régen volt rizikója az esetleges lebukásnak. Az igazság viszont ma már nem cél, hanem csak egy retorikai eszköz a sok közül, amely egyre romlékonyabb. Kutya nehéz úgy [szövegromlás], ha az ember nem ösmeri az [szövegromlás].
A mai közbeszéd nyelvállapota nagyon hasonló ahhoz, ami miatt meg kellett születnie egykor, 1979-re, a Termelési-regénynek. Ami miatt a Termelési-regénynek kellett megszületnie. Mert nem lehetett akkor és ott már az Iskola a határont írni tovább. De nem lehetett akkor és ott sem figyelmen kívül hagyni az Iskola a határont.
Olvashatatlanná kellett másolni.
Úgy van, hogy nincs. Minden megvan, ahogy Esterházy is mindenütt ott van, csak itt nincs. (Harmincegy éves és nyolc hónapos volt, amikor elkezdte lemásolni Ottlik regényét. Midőn ezt írom, harmincegy éves és hét hónapos vagyok.) Szóval a Termelési-regény mindent feje tetejére állító ironikus világteremtése is kellett, hogy kiegyenesedhessen a haza gyémánttengelye.
„mormoltam, de csak a város mormolt, / az igazat mormolta a színtisztát, / de az egy ironikus kor volt”, áll Kemény István És nem évszak című rendszerváltásversében. Itt az irónia már egy letűnt korszak közérzetének jelölője, amely egyrészt a tisztességes és jogos önvédelem módszereként, másrészt a józan ész ígéreteként és garanciájaként lett egykor generációs használatba véve, regényben és versben, moziban és színpadon, házibuliban és villamoson. Azonban a nyelvnek ez a mai megfertőzése például épp ennek a régi iróniának a derűjét és közmegegyezését sorvasztotta el, trollkodta szét. Ezzel megint az elsődleges jelentést szolgáltatja ki az érzékelésnek, ami anno az Így gondozd a magyarodat esetében a szövegabúzusnak még csak alkalmi trükkje volt.
Mára viszont rendszerszintű lett az újbeszél.
„Egyedül. Én egyedül vagyok. Mintha be volnék zárva a csöndbe. A csöndben vagyok otthon. De a csönd akkor se ereszt, ha mennék. Hová? Hát valahová ki. Beszélgetni, játszani. Persze játszom én. És a bátyámat már megszólítottam. És a csönd nekem nem tömlöc, szeretem. De mégis”, áll a 2014-es Márk-változatban. Nyelvi kifosztottságunkban megint nem találunk szavakat. Akik most nem tudunk beszélni, kénytelenek leszünk máshogy beszélni, mint aki tudott. Annyi lehet a vigaszunk, hogy indultunk már innen, s értünk is ide, valamikor, haza.
(A szöveg eredetileg Az Esterházy-szám című kiadványunkban jelent meg 2021-ben.)
Fotó: Wikipédia
