Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei, ford.: Nagy Anita
Geopen Kiadó, 2013, 3192 HUF
Murakami Haruki új könyve nem mestermű, de olyan könnyedén ránt magával, mint távoli országból érkező gyorsvonat menetszele, ha túl közel merészkedünk a peron széléhez. Ha szerencsénk van, az utolsó pillanatban sikerül a biztonsági sáv megfelelő oldalára húzódnunk, de az élmény még sokáig ott zakatol a fejünkben. A hét könyve ezúttal A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei. A vágány mellett tessék vigyázni!
Veszélyes könyv, mert olvasása közben könnyen úgy érezhetjük, hogy Murakami nekünk, csak és kizárólag nekünk vetette papírra a sorokat. Ha neadjisten, még némi egyezés (szigorúan a véletlen műve) is akad az életünk és a regény bármelyik momentuma között, már kész is a baj. A tudatalattink kedves ismerősöket bújtat a tiritarka nevek mögé (mint egy rossz sorrendben megtekintett klasszikus, és nagyszabású adaptációja), hogy együtt gázoljunk tovább a főhős, Tazaki Cukuru legmélyebb fájdalmába. De míg más, olvasás során különösen intenzívnek érzékelt könyvek hatása csak a legritkább esetben fizikai, Murakami regényei után mindig történik valami. Mintha a történethez járó extra lenne, a szerző apró trükkje (vagy gonosz tréfája), hogy még jobban megértsük, mit akart mondani. Gonosz szellem, fekete macska, álompor. A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei elolvasása után elveszítettem az egyik legjobb barátomat. Igaz, hogy csak álmomban, pár órára, de a hiánya miatt érzett hasogató fájdalmon ez semmit sem változtat.
Trainspotting és japán psziché
Másodéves egyetemistaként a színeket nélkülöző Tazaki Cukuru négyszer élte át ezt a fájdalmat. Barátai egyértelműen a tudtára adták, hogy többé nem tartozik közéjük, és különösebb magyarázat nélkül kizárták maguk közül. Fájdalma keresztjét 16 évig hordozta, és ha nincs új barátnője, Szala, talán örökre a tudata legsötétebb fiókjába száműzte volna a történteket.
Pedig akár az a fajta fiatal felnőtt is lehetett volna, aki viszonylag átlagos, önbizalommal nem rendelkező gyerekből zökkenőmentesen válik viszonylag átlagos, önbizalommal nem rendelkező felnőtté. Annak ellenére, hogy már egészen fiatalon különleges ajándékhoz jutott. Tagja volt egy kivételes, külső szemlélő számára megmagyarázhatatlan, már-már beteges harmóniában működő baráti társaságnak. Cukuru sosem érezte magát a csapat teljes értékű tagjának, pedig a leglátványosabb különbség közte, és társai között mindössze annyi volt, hogy az ő neve nem foglalt magába egyetlen színt sem. A makacs zseni Vörös volt, a csupaszív élsportoló Kék, a karakán mókamester Fekete, a törékeny, hallgatag zongoristalány pedig Fehér. Csak ő volt színtelen, sőt átlátszó, és olyan tökéletesen simult bele saját jelentéktelennek elkönyvelt világába, hogy azt sem vette észre, a többiek milyen nagyra becsülik. Mikor belenézett a tükörbe, az unalomtól legszívesebben eltátotta volna a száját. „Saját magában értékeket keresni egy mértékegységgel nem rendelkező anyag méréséhez hasonlított. A mutató sosem állapodott meg kis kattanással egy ponton.” (19.o.)
Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Ha barátai nem taszították volna el maguktól, akkor harminchat éves korára valószínűleg már kétgyerekes családapa lenne, aki évek óta nem érez semmit a felesége iránt, de megcsalni sosem tudná. Ehelyett a színeket nélkülöző Tazaki Cukuruból olyan, az átlagosnál sérültebb átlagember lett, aki másodéves egyetemistaként fél évig egyensúlyozott élet és halál határán. Kizárólag azért nem zuhant a szakadékba, mert különös álmot látott. (Meg azért, mert bármennyire is próbálkozott, nem sikerült megállítania a saját szívét.) Az álmot követően egy teljesen új Cukuru pislogott rá, ha belenézett a tükörbe ásítozni egy kicsit. „Tazaki Cukurunak tűnik, de valójában nem ő az. Nem több mint a praktikum kedvéért Tazaki Cukurunak elnevezett edény, melynek kicserélték a tartalmát. Azért hívják még mindig így, mert egyelőre nem találtak neki más nevet.” (46.o.)
Cukuru, kinek neve annyit tesz, ’tárgyakat készít’, állomások tervezésével és építésével foglalkozó mérnök lett, szabadidejében pedig Tokió ezernyi pályaudvarának egyikén feledkezett bele az embertömeget kiokádó és befogadó vonatok látványába. Az ötösfogat felbomlása óta egyetlen barátságnak nevezhető kapcsolata volt, egy Haida, vagyis Szürke nevű fiatal egyetemistával. A barátság, amilyen váratlanul kezdődött, olyan váratlanul is ért véget. Haida eltűnése kevésbé fájdalmas, de épp olyan titkos és misztikus volt, mint a többieké. „Nekem talán az van megírva, hogy végül egyedül maradjak. Cukuru kénytelen volt számba venni ennek lehetőségét. Az emberek eljönnek hozzá, majd elhagyják. Keresnek benne valamit, de nem találják meg, vagy ha megtalálták is, nem nyeri el tetszésüket, amit találtak, és lemondóan (vagy reményvesztve, dühösen) távoznak. Egy szép napon fogják magukat, és eltűnnek. Magyarázat nélkül, tisztességes búcsú nélkül. mintha éles, néma szekerce határozott suhintásával átvágnának egy meleg vérrel folyó és egyelőre halk pulzussal lüktető köteléket.” (117. o.)
Kálváriája ellenére mégsem Cukuru válik a regény legfontosabb szereplőjévé, de nem is a 16 év elteltével felkutatott barátai. Az események fő mozgatórugója Szala, aki megadja a fájdalmas felfedezések hosszú sorához vezető kezdőlökést, és végre a helyes vágányba terelheti Cukuru életét. Hogy tereli-e, arra nem kapunk választ, Murakami egy elegáns cliffhangerrel enged utunkra minket.
Három szín: Fehér
Cukuru zarándokévei Norvég erdő-szerűen nyomasztóak, és bár senki nem vet véget önkezével az életének (hacsak azt nem tekintjük az öngyilkosság egyik formájának, hogy nem küzd a vállára telepedő rossz szellem ellen), a halál végig fontos szerepet játszik a belső, és kontinenseken átívelő utazásban. Mint ahogy a Murakami többi írásából ismerős mágikus realizmus is, bizarr, de nagyon élethű álmokkal, és magyarázatot nem kínáló anekdotákkal. Haida apjának, és Midorikavának, a különleges hatalommal felruházott titokzatos zongoristának története még a Murakami-univerzumban is különösen erős és borzongató, olyasmi, amin hetekig töpreng az olvasó, pedig pontosan tudja, hogy sosem fog rájönni az igazságra. „Amit nem tudhatunk meg, vagy ha megtudtuk is, nem áll módunkban ellenőrizni, azon gondolkodni is fölösleges.” (90.o.)
Cikkeink Murakamiról:
Murakami Haruki csodálatos világa
A megmagyarázhatatlan történések díszletét most a teljesen realisztikus hétköznapok adják, a szereplők tisztes polgári foglalkozást űznek, senki nem ereszkedik kútba, vagy alternatív valóságba. Még macska sincs, a szerző totemállatát egyetlen árva költői kép hívja elő, egy napsütésben szundikáló macska mosolyához hasonlított, elégedett embergrimasz (68. o.). A látszólag töltelékinformációnak ható kirakósdaraboknak is megvan a helyük, de sikerül elérniük, hogy minden oldallal egyre kevésbé érezzük, hogy valaha is megértjük majd a japánokat. Bár a japán néplélek megértéséhez édeskevés a sírva-vigadás, az üzenet mégis átjön. (Már amennyire egy japánról magyarra fordított regény üzenete átjöhet.) Murakami nyelve univerzális, az író olyan mesterien boncolgatja a pszichét, hogy a modorosnak ható, túludvariaskodott párbeszédek ellenére bárki könnyen azonosul a hőseivel. Vagy legalábbis átérzi a fájdalmukat. Az olvasó is zarándoklaton vesz részt, Murakami pedig remekül adagolja a feszültséget, és a buktatókat, egészen az utolsó oldalakig.
A regény elején húsz évet ugrálunk múltból jelenbe, kamaszkor és megzavart állóvíz között. A könyv második fele lineárisra vált, de a jelenidejű történetvezetés hiányérzetet generál. Szinte alig tudtunk meg valamit a társaság többi tagjáról, a húsz évvel későbbi találkozások pedig már a mában létező személyiségüket, és nem a pótolhatatlan, igaz barátét mutatják. A csoportegységben végzetes törést előidéző Fehérről csak az utolsó oldalakon kapunk árnyaltabb képet, Fekete jellemvonásai is csak barátnője szenvedéseinek tükrében elevenednek meg, ám a két fiú, Vörös és Kék végig sebtében felskiccelt figura marad. Pedig a történet elbírt volna még százoldalnyi személyiségformálást.
Ok nélküli szomorúság, melyet a vidéki táj látványa ébreszt a lélekben
Murakami új könyvét tökéletes magányban kell olvasni, néma csendbe burkolózva, egészen a 62. oldal aljáig. „Cukuru felnézett a könyvből, amit éppen olvasott, és megkérdezte Haidát, hogy mi az, amit hall. – Le Mal du Pays (Honvágy), Liszt Ferenc. A Zarándokévek című zongoraciklus Első év: Svájc sorozatának egyik darabja.” Innentől nincs mit tenni. Fel kell nézni a könyvből, oda kell lépni a lemezjátszóhoz, és rátenni a tűt a lemezre. Vagy segítségül kell hívni a Youtube-ot, és megkeresni a Lazar Berman által előadott változatot. (A 278. oldalon váltani kell Alfred Brendelre!) Murakami az aláfestő zenét is biztos kézzel választotta ki, Liszt darabja a szimbólumokat sem nélkülözi, honvágya pedig párhuzamot mutat Cukuru életével.
Lisztet három nemzet, a francia, a német és a magyar is saját fiának tartotta. Bár ő magyarnak vallotta magát, a Marie d’Agoulttal való kapcsolata miatt kirobbant botrány után mégis Svájcban telepedett le. A nő Lisztben látta a megoldást és a kiutat, a zeneszerző viszont gyakran sokallt be választottjától, ám nem volt menekvés, mert megszületett első gyermekük. Az ebben az időszakban írt Honvágy keserűsége pedig egyszerre idézi egy hazátlan férfi panaszát, és egy még sikerre és szabadságra áhítozó fiatalember sóhaját. Cukuru nem tartozik sehová, mégis állandó honvágy gyötri. Pedig erős lélek, azt is túlélte, hogy egy nyílt vízen haladó hajó fedélzetéről az éjszakai óceánba hajították. A darab az ő madeleine-je, előhívja Fehér alakját, akihez még mindig szoros, soha ki nem mondott, és a halál által sem eltéphető szálak kapcsolják. A férfi visszavágyik kamaszkorába, az elfojtásokkal küzdő, ám látszólag tökéletesen harmonikus közösségbe, de oda már sosem találhat vissza. Két út áll előtte, a biztos jövő egy arra érdemes nő mellett, vagy az elmúlás. A zarándoklatnak véget kell érnie egyszer.
Ha feltételezzük, hogy ötven oldal elolvasásához egy órára van szükségünk, akkor a Lisztet először említő oldal után több mint negyvenszer tudjuk meghallgatni a zongorafutamot. És legalább annyiszor meg is hallgatjuk, mert Murakami úgy akarja. Csak így érhetünk saját zarándokutunk végére.
(A zenetörténeti gyorstalpalóért köszönet Bősze Ádámnak.)
