Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? (ford.: Lukács Laura)
Park Kiadó, 2013, 264 oldal, 3500 HUF
„Amikor anyám dühös volt rám, ez pedig gyakran előfordult, azt mondta:
– Rossz kiságyhoz vezetett minket az ördög.”
Jeanette Winterson kitárulkozó író. Ő maga is elismeri, hogy A cseresznye nemesítése című regényének az egyik alakját, a Temze mellett élő óriásasszonyt, a saját anyjáról mintázta, azt pedig már mások állítják, hogy A szenvedély című, a napóleoni háborúk idején játszódó kötet cselekményét részben Pat Kavanagh irodalmi ügynökkel folytatott románca inspirálta – aki egyébként a kilencvenes években Winterson miatt hagyta el rövid időre férjét, az ugyancsak író Julian Barnest. De elég csak legelső kötetére, a Nem a narancs az egyetlen gyümölcs címűre gondolni: ez egy pünkösdista pár örökbe fogadott lányáról szól, aki idővel beleszeret egy másik lányba. Ismerős? Majd az lesz.
Winterson tehát erőteljesen merít saját élettörténetéből, és ebbe a folyamba igazán jól illeszkedik a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? is, amely nagyjából két éves késéssel a közelmúltban jelent meg magyarul. A címbeli idézet Winterson nevelőanyjától, a gyakran Mrs. Wintersonként emlegetett nőtől származik, aki hathetes korában fogadta örökbe a kis Jeanette-et, akkor még Janetet, és aki saját boldogtalan mindennapjai elől a vallásos áhítatban igyekezett menedéket találni.
Egy elégedetlen, bosszúszomjas és végtelenül frusztrált nő portréja rajzolódik ki a regényben, akitől nem voltak idegenek a szadista nevelési módszerek sem – a gyerek Wintersont például nem egyszer kizárta a házból egész éjszakára. Nem tudta, hogyan kell szeretni, és azt sem engedte, hogy mások szeressék. Éppen ezért volt képtelen elfogadni, amikor nevelt lánya tizenévesként beleszeretett egy másik lányba:
„– Anya… Szeretem Janeyt.
– Nyalod-falod… Nem bírtok magatokkal… fogdossátok egymást…
– Szeretem.
– Adtam neked egy esélyt. Te megint a Sátánt választottad.”
A tizenhat éves Jeanette végül úgy dönt, hogy a maga útját járja, iskola mellett dolgozik, majd sikeresen felvételizik az oxfordi St. Catherine’s College-ba. A történet akár egy nagy happyenddel is végződhetne, Winterson azonban úgy dönt, hogy huszonöt évet ugrik az időben, és előreszalad egészen 2007-ig. Mrs. Winterson ekkor már nem él, az író Winterson pedig éppen egy fájdalmas szakítás terhével birkózik. Teljesen padlón van, és komolyan foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata. Ráadásul megtalálja az örökbefogadási papírjait is. A teljes apátiából végül a munka rázza fel, és rászánja magát arra is, hogy kiderítse, kik voltak az igazi szülei.
Winterson egyik fájdalomcsomóból a másikba sodródik, a regény szinte teljes cselekményén keresztül. Ésszel nehezen felfogható, amin gyerekként keresztülmegy, életkörülményei és szeretethiánya már-már dickensi, memoárja azonban egy pillanatra sem csúszik önsajnálatba. Lendületes és humoros, közben mégis nyers; olyan író, aki kíméletlenül ragaszkodik ahhoz, hogy a kellemetlen vagy megalázó pillanatokat is rögzítse („Szégyellem magam azért, ami ezután történt, de azért is kényszerítem magam, és ideírom: bepisiltem.”).
Az, hogy ő nő létére történetesen a lányokat szereti, másodlagos kérdés. Ez nem egy leszbikus regény. Bár az tagadhatatlan, hogy a Winterson-titok megfejtésének kulcsa mégiscsak egy nő – maga Mrs. Winterson, aki pokollá tette a nevelt lánya életét, akitől Jeanette észrevétlenül vette át a szeretni (nem) tudás sajátos mintáit, de akit mégis, az elszenvedett sérelmek dacára, még biológiai anyjával szemben is védelmébe vesz, ha úgy érzi jónak.
Jeanette Winterson az érzelmi hullámvasút ellenére tisztában van helyzetével, és azzal, hogy történjen bármi, az origó számára továbbra is Mrs. Winterson marad. Látását nem torzították el sem saját érzelmei, sérelmei, sem pedig újonnan megtalált családjának esetleges elvárásai. Tudja nagyon jól, hogy máskülönben nem lehetett volna azzá, ami most. Ahogy írja, „szívesebben vagyok ez, ami vagyok, amivé lettem, mint az, aki lehettem volna könyvek, tanulás és az összes többi nélkül, ami menet közben történt velem”. Az író Winterson saját értelmezése – és verdiktje – szerint nem születhetett volna meg Mrs. Winterson kegyetlen és boldogtalan anyafigurája nélkül.
Így esett, hogy Wintersonnak két anyja is lett, miközben egyiknek se lett igazán a lánya. Nagy tanulságok persze nincsenek, csak egy kifordított anyaregény, gyönyörű, áradó prózával, és a szeretet mibenlétét és sokféleségét firtató, időnként szúrós, kellemetlen válaszokat eredményező kérdésekkel.
(Képek forrása: nybooks.com, telegraph.co.uk)
