Roberto Bolaño: Vad nyomozók, fordította: Kertes Gábor
Európa Könyvkiadó, 2013, 764 oldal, 3600 HUF
A hét könyve ezúttal Roberto Bolaño monumentális, Rómulo Gallegos-díjas roadmovie-ja, a Vad nyomozók. A beatkorszak rajongói most ne figyeljenek, de pont ilyen lenne az Úton, ha Kerouac egy kicsit jobban megerőlteti magát. „Az irodalom nem ártatlan, ezt tudom, mióta elmúltam tizenöt éves” (186. o.). Mire a könyv végére érünk, mi is elveszítjük a maradék ártatlanságunkat.
Kis nagy emberek
A három részre osztott regény első részében, a Mexikóban elveszett mexikóiakban egy tizenhét éves joghallgató, Juan García Madero naplójából értesülünk az eseményekről. „Nem jogásznak akartam tanulni, hanem bölcsésznek, de a nagybátyám addig erőltette, hogy a végén belementem. Árva vagyok. Ügyvéd leszek.” (11. o.) Madero természetesen sosem lép jogi pályára, helyette inkább csatlakozik a zsigeri realistákhoz, és végre elveszti a szüzességét. Utóbbit többször is.
A zsigeri realista költők félistenként tisztelik csoportjuk két alapítóját, Arturo Belanót és Ulises Limát, de ahogy az a félistenekkel lenni szokott, egy idő után róluk is kiderül, hogy a másik felük bizony nagyon is emberből van. Méghozzá a gyanúsabbik fajtából, akiből úgy párolog ki a titokzatosság, mint hónapok óta a kilométereket koptató vándorból az út pora. A költészet számukra csak eszköz (vagy legalábbis semmiképpen nem cél), és hiába vezetik ők a költőkből, és pályaelhagyó egyetemistákból álló mozgalmat, versek a legritkább alkalommal születnek kalandjaikról. Pedig ihletforrásuk lenne bőven, a téma az utcán, füstös kiskocsmákban, olcsó éttermekben, izzadt bordélyházakban és módosabb költőkollégák házában hever. Testnedvek, marihuánafüst és világmegváltó gondolatok keverednek lopott könyvek fölé görnyedve, néha születik egy-két gyerek és verseskötet, a háttérben meg dübörög a nagybetűs élet.
Kapcsolódó anyagok:
Roberto Bolaño: Vad nyomozók (RÉSZLET)
Belanonak és Limának idő után túl szűkké, és nyomasztóvá válik Chile, ezért úgy döntenek, hogy a szent grál, vagyis a mexikói forradalom után eltűnt költőnő, Cesárea Tinajeró nyomába erednek. (Hogy is maradhatna nyugton egy olyan beszédes nevű alak, mint Ulises Lima, akibe szinte kódolva van az állandó bolyongás?) Egy kölcsönkapott (egyesek szerint a tulajdonos jóhiszeműségét kihasználva eltulajdonított) Chevrolet Impalával, egy már nem szűz, bukott joghallgatóval, és egy jó útra ért örömlánnyal vágnak neki a Sonora-sivatagnak, és kezdetét veszi a vad nyomozás. Útjukat nagyfarkú stricik, korrupt rendőrnyomozók és fenékig ürített mezcalos üvegek szegélyezik.
A homály dicsérete
Míg ők kontinenseken átívelve hajszolják Tinajerót és az alkalmi boldogságot, minket igen kemény próbatétel elé állít a szerző. Hogy kiderüljön, sikerrel jár-e a nyomozás, információk és emlékek garmadáján kell átverekednünk magunkat. A címadó, második részben kollégák, egy vagy többéjszakás szeretők, felületes vagy régi ismerősök, brit hippilányok, világcsavargók és kiábrándult exbarátnők vallanak a furcsa párról, Mexikóvárostól Kaliforniáig, Bécstől Párizsig, 1976-tól 1996-ig. Sőt még a „mexikói költészet szülőanyja” is emléket idéz. (Ő az Amulet című 1999-es Bolaño-regény elbeszélője is.) Nagyon kell figyelnünk, ha követni akarjuk, ki kivel, mikor és miért, de ha a motivációra nem is mindig kapunk választ, az, hogy mindenki mindenkivel, elég hamar kiderül.
Bolaño olyan könnyedén bújik a több tucat megszólaltatott szereplő bőrébe, mintha legalább annyi részre szakadt volna a személyisége, ahányan egyengetik, akadályozzák, vagy szemlélik rezignáltan hősei őrült száguldását. A történetek hol nosztalgikusak, hol sötétek és fojtogatóak, mint a mexikói éjszaka, de az olvasó még a legártatlanabb emlékfoszlány után is azt érzi, hogy valami történni fog. Pont mint a horrorfilmek azon pontján, ahol egyre gyakoribbá válnak a baljós vágóképek, és egyre hangosabbá a szívdobogáshoz hasonlító, ijesztő háttérzaj. Valaminek történnie kell, ebből sehogyan sem lehet kimászni maradandó sérülés nélkül.
De nem történik semmi. És hogy ez mit jelent? Azt, hogy minden megtörténik. Egyszerre. Mi pedig hirtelen ismét az Impalában, és Madero naplójában találjuk magunkat, 1976. január 1-én. „Ma rájöttem, hogy amit tegnap írtam, azt valójában ma írtam: az egész december harmincegyedikét január elsején írtam, vagyis ma, amit pedig december harmincadikán, azt harmincegyedikén, vagyis tegnap, de valahogy holnap is: láthatatlan nap. Azért nem kell túlzásba esni.” Tetszik érteni?
Maradjunk barátok
„Tudja, hogy mi a legrosszabb az irodalomban? (…) Az, hogy az ember a végén összebarátkozik az irodalmárokkal.” (426. o.) Ha nem vagyunk tisztában a szerző életútjával, akkor ez a majd nyolcszáz oldal csak egy nagyon fárasztó, de végtelenül izgalmas kirándulás. Ám ha az összes tényt és tévhitet ismerjük, amit az utókor és a nosztalgia összegereblyézett róla, akkor elég hamar a nyomozás részeseivé válhatunk. Csakhogy mi nem a titokzatos Cesárea Tinajerót keressük, hanem az igaz Bolañot. Itt egy pillanatra vissza is kanyarodhatunk Kerouac Útonjához, mert Belano és Lima nem más, mint a Bolaño, és Mario Santiago Papasquiaro Moriartyja és Sal Paradise-a. Innen pedig már kell sokat találgatnunk, hogy rájöjjünk, a zsigeri realizmus az infrarealizmussal azonosítható. Nagyjából ennyivel, és a két legtöbbet emlegetett szereplő örök nyughatatlanságával ki is meríthető az Úton párhuzam. Bár arra kíváncsi lennék, hogy mit szólna Kerouac kettőse a Vad nyomozók erős, karakán, és nagyon határozott elképzelésekkel rendelkező nőalakjaihoz, akik akkor ismerkednek, ha kedvük tartja, és nem amikor az első idegen a kezükbe adja a whiskys üveget.
Vannak azok a könyvek, amelyeknél minden a jól kitalált alapsztorin múlik, és vannak azok, ahol a történet csak egy szükséges váz, amit a szereplők érzései, rezgései és élményei tesznek élővé. Roberto Bolaño könyve az utóbbi kategóriába tartozik. Olyan elemi erővel szippantott be, hogy mire a regény végére értem, legszívesebben vettem volna egy használt Impalát, vagy egy repülőjegyet a hetvenes évek Mexikójába, pedig vezetni nem tudok, a repüléstől félek, az időutazásra pedig még várnom kell egy kicsit.
És hogy mi is igazából a zsigeri realizmus? A dél-amerikai irodalom furcsa féregnyúlványa, ami már születésekor gyors halálra volt ítélve, de öröksége fontosabb, mint résztvevői valaha is képzelték volna (ti. megmutatta, hogy Dél-Amerikában a mágikus realizmus után is van élet). Titokzatos szekta, amelynek tagjai egy sajátos szűrőn át szemlélik a nagyvilágot. Életforma, amellyel hatékonyan halogatható a felnőtté válás. Vagy talán csak egy elhagyott szerelmes kétségbeesett, utolsó próbálkozása, hogy visszahódítsa szerelmét. „Nem látta még soha azokat a nevetséges madarakat, akik képesek végkimerülésig táncolni, hogy meghódítsák a tojót? Ilyen volt Arturo Belano, egy öntelt, buta páva. A zsigeri realizmus pedig az elcsigázó szerelmi tánca, amelyet nekem szánt. A probléma csak az volt, hogy én már nem szerettem őt. Verssel meg lehet hódítani egy lányt, de nem lehet verssel megtartani. De még egy egész költészeti mozgalommal sem.”
