Egyes szám első személyű narráció, médiumként tetszelgő főhősnők, elhagyott, vagy állandóan kutató főhősök, elidegenedés, elszigeteltség, és zavarba ejtően lebilincselő szürreál. Ezek Murakami Haruki mágikus realizmusának alkotóelemei. Szerinte az eszményi könyvben egyszerre van jelen Dosztojevszkij és Raymond Chandler, az írás olyan, mintha nyitott szemmel álmodnánk, és az alkotófolyamat leginkább a videojáték tervezéshez hasonlít. Aki egyszer belép a világába, eltéved benne, mint egy varázslatos labirintusban, ahol még az unalomig koptatott 'semmi nem az, aminek látszik' is új értelmet nyer. „Junkie-vá akarja változtatni az olvasóit" - állítja róla az amerikai író, John Irving. Hiszen ha egyszer függővé váltak, állandóan várni fogják a következő húzását.
Norvég erdő (1987)A Norvég erdő szándékosan lóg ki a szürreális csavarokkal teletűzdelt Murakami életműből. Hogy azokhoz is eljuttassa írásait, akik nem rajongnak természetfeletti történeteiért, Murakaminak be kellett bizonyítania, hogy realisztikus regényt is képes írni. Számításai bejöttek, sikerült betörnie a mainstreambe, és ez lett a legnagyobb példányszámban fogyó könyve. Hazájában, ahol sokan idegenkednek újraértelmezett japán irodalmi struktúráitól, több mint négymillió példányban fogyott.
Tokiói diákéveire emlékszik vissza a regény narrátora, Toru Watanabe. Szó sincs huncut diákcsínyekkel tarkított nosztalgiáról. A főhős a világfájdalomtól a nagy érzelmi viharokon át a reménytelennek tűnő vágyakozásig, a kamaszkor összes kötelező lépcsőjét végigjárja, a 420 oldalra jutó öngyilkosságok száma pedig magasabb, mint a föld alól előbukkanó misztikus szörnyeké. A történet popkulturális utalások színesíti, felbukkan Boris Vian, A nagy Gatsby, és persze a könyv címadó Beatles slágere, a Norwegian Wood is. (A magyar címadás nem sikerült tökéletesen, mert az eredeti dalban szó sincs erdőről, csak egy lányról, akinek szobáját norvég fával borították.) Az utolsó fejezet írása közben Murakami mégsem ezt, hanem egy másik Beatles-dalt, a Nowhere Mant hallgatta. Bár korábban kijelentette, hogy kizárólag Woody Allennek és David Lynch-nek engedné, hogy vászonra vigye munkáit, a Norvég erdőből mégis egy vietnámi rendező, Anh Hung Tran rendezett filmet 2010-ben.
A kurblimadár krónikája (1995)
Az egész egy macskával kezdődik. Már megint. Elkóborol Okada Toru feleségének macskája. Keresése közben a teljes apátiába süllyedt, munkanélküli férfi észreveszi, hogy nem csak a szőrös kiskedvenc, de az asszony is elkóborolt, méghozzá egy másik kandúrral. A felszarvazott férj leereszkedik egy kútba, és egyre mélyebbre merül önmagába, mi pedig vele tartunk. A háttérben közben csendben zakatol a világ működéséért felelős, láthatatlan kurblimadár.
A háromkötetes regény az USA-ban készült, ahol Murakamit árnyékként kísérte az idegenség gondolata. Másféle idegenség volt ez, mint amit Japánban érez, sokkal nyilvánvalóbb, és direktebb. A könyv megírását egy interjúban a meztelenre vetkőzéshez hasonlította. Megérte kitárulkozni, hiszen megkapta érte a Yomiuri Literary Award-ot, amit korábbi legdurvább kritikusa, Oe Kenzaburo ítélt oda neki.
A regényből készült, videóvetítéssel, báb- és fényjátékkal, valamint klausztrofób hangeffektekkel telezsúfolt multimédiás színdarab tavaly debütált Edinburghban.
Underground: The Tokyo Gas Attack and the Japanese Psyche (1997)
A Legfelsőbb Igazság (Aum Shinrikyo) nevű terroristacsoport tagjai öt összehangolt szarin-gázas támadást hajtottak végre a tokiói metróban 1995. március 20-án. A támadásban tizenketten meghaltak, többen súlyosan megsérültek, és közel ezer ember vakult meg ideiglenesen.
Újságírói irodalomként (journalistic literature) kategorizált könyvében Murakami a túlélőkkel készített interjúit fűzte össze, és megvizsgálta azt, amit a szenzációhajhász japán média figyelmen kívül hagyott, a támadás átlagemberek életére gyakorolt hatását. Az elszigetelődés, és a kommunikáció hiánya gyakori témái a visszaemlékezéseknek, a legtöbb interjúalany pedig teljesen kiábrándult a japán társadalom materializmusából.
Bár Murakami azt állítja, hogy nem akar politikáról beszélni, újra és újra visszatér hozzá, és aggódva figyeli a politikusokat, akik 'újraírják a történelmet'. Szerinte a támadásra nem egy csapat őrült szörnyű tetteként kellene tekinteni, hanem a kiváltó okokat kéne vizsgálni, és megakadályozni, hogy egy átlagos hétköznap reggel a jövőben ismét nemzeti tragédiába torkolljon.
Az angol kiadásban a szekta tagjaival készült interjúk is olvashatók. Japánban ezeket külön, The Place That Was Promised címmel adták ki.
Kafka a tengerparton (2005)„Majdnem lehetetlen megérteni, a legbonyolultabb könyv, amit valaha írtam." Ezzel engedi útjára az olvasót Murakami, varázslatos és néha ijesztő kalandokra könyvében, amely annyira megfeküdte a japánok gyomrát, hogy a kötet eredeti kiadója létrehozott egy weboldalt, ami a történet megértését segítette. A több mint nyolcezer beérkezett kérdésből az író ezerkétszázra személyesen válaszolt. Leggyakoribb tanácsa az volt, hogy olvassák el a könyvet újra és újra, mert minden újraolvasásnál egyre élesebben fókuszálnak majd a lényegre. A regény végül akkora siker lett, hogy az utazási irodák Kafka a tengerparton-túrákat szerveztek Nyugat-Japánba.
A paralel történetben a 15 éves Tamura Kafka, és a 60 éves analfabéta, Nakata úr testi és lelki utazásait, és életük metafizikai síkon való összekapcsolódását követjük végig. Útjukat felhasított macskák lelke, és Oidipusz király szelleme kíséri. Kafka apja végzetes jóslata elől menekül, Nakata úr pedig különleges képességét felhasználva keres elkószált macskákat, barátkozik egyszeri kamionsofőrökkel, és próbál bezárni egy varázserővel felruházott követ.
Murakami eredetileg a Világvége és a keményre főtt csodaország folytatását akarta megírni, de végül egy teljesen önálló történet kerekedett belőle. Az alkotófolyamathoz a háttérzenét Prince és a Radiohead biztosította.
1Q84 (2011)Az alternatív valóságban játszódó regény egyik főszereplőjét olyan mértékben gyötri az első emléke, hogy mindenki másét meg akarja ismerni. Amikor Murakamit első meghatározó emlékéről kérdezték, elmesélte, hogy 3 éves korában valahogy sikerült egyedül kisétálnia a házuk ajtaján, átmennie az úton, és beleesnie egy patakba. A víz egy hatalmas, sötét alagút felé sodorta, de anyja időben kimentenie. (Így talán nem is olyan nehéz megérteni Murakami vonzódását a sötéthez, a csatornákhoz, és a földalatti világokhoz.)
Az 1Q84 története egyszerű: egy 30 éves férfiról és egy 30 éves nőről szól, akik 10 éves koruk óta keresik egymást. Itt jön a murakamis csavar, mert ezt a sztorit olyan hosszan és bonyolultan meséli el, amennyire csak lehetséges, magukra hagyva az olvasókat egy titokzatos, kérdőjelekkel teli tóban. Ráadásul szakít az egyes szám első személyű narrációval, és most harmadik személyben beszél hőseiről. A könyv lengyel fordítóját annyira magával ragadta a regény hangulata, hogy egy 1Q84 tematikájú tokiói útikalauzt is összeállított.
Murakami eredetileg kétkötetesre tervezte a könyvet, de a második kötet megjelenése után egy évvel úgy döntött, hozzáír még pár száz oldalt. A monumentális, összefoglaló regényfolyamra az író a mindössze öt oldalas On Seeing The 100 Percent Perfect Girl One Beautiful April Morning című novellájának kibővített változataként tekint. A különös varázsmese tele van agresszióval, erőszakkal, katasztrófával, furcsa szexszel, lebegő órákkal, felrobbanó kutyákkal, és halott kecskék szájából előbukkanó entitásokkal, vagyis a jól ismert álomszerű őrülettel.
A cím orwelli szójáték, a japán nyelvben a kilences számot épp úgy ejtik, mint a „q"-t az angolban. Ugyan Murakami újraolvasta Orwell antiutópiáját, miközben saját regényén dolgozott, de unalmasnak találta. Igaz, a baseballról is hasonlóan vélekedett, és láttuk, hogy annak mi lett a vége.
Kötelező elemek
"Nem tudok túl sokat a szimbolizmusról, de számomra inkább potenciális veszélyforrásnak tűnik. Jobban szeretek metaforákat és hasonlatokat használni" - nyilatkozta Murakami, amikor a könyveiben felbukkanó szimbólumrendszerről kérdezték. Művei mégis tele vannak beszélő macskákkal, fetisizált női fülekkel, és furcsa, álomszerű szexjelenetekkel. Mi ez, ha nem szimbolizmus?
Macska: A japán kultúrába kerámiamacskákat helyeznek a házak és üzletek el, hogy biztosítsák a jó szerencsét. Murakamit egészen kicsi kora óta állandóan macskák vették körül. Imádja őket, de nem gondolja, hogy ezen kívül bármilyen jelentőségük lenne a munkáiban. Murakami macskái állandóan elkóborolnak, és általában beszélnek is.
Nők: Regényeiben kétféle nő bukkan fel. Egyiküknek komoly kapcsolata van a főhőssel. Gyakran ő az, aki eltűnik, és akinek emléke egész életében kísérti a férfi főhőst. Másikuk később kapcsolódik be a történetbe, és segít a keresésben, vagy épp az ellenkezőjében, felejteni. Ő sokkal szókimondóbb, excentrikusabb, vele általában a főhős kapcsolata is melegebb, humorosabb, felszabadultabb. A nők mindig az elkövetkező világ hírnökei.
Popkulturális utalások: Az Amerika-mánia, a nyugat-mánia szinte mindegyik könyvében jelen van (McDonalds, dalok, zenészek, filmek, filmrendezők, vagy például a hotel neve az After Darkban, amit egy '65-ös Godard filmről nevezett el Alphaville-nek). Nem nyugatiasít, ezek a dolgok Japánban is épp úgy a popkultúra (cultural landscape) részét képezik, mint bárhol a világon. Nem érti, miért csodálkoznak ezen az amerikaiak, azt meg főleg nem, hogy miért sajátítják ki maguknak például a hamburgert.
Furcsa szex: A szex Murakami szerint nem más, mint lelki elköteleződés, átjáró egy jobb helyre. Ha jó, akkor begyógyítja a sebeket, és segít, hogy szárnyra kapjon a képzelet. Könyvei tele vannak furcsa aktusokkal, gyakori a fiatalabb férfi-idősebb (és bölcsebb) nő felállás, és van Oidipusz-komplexus is.
Álmok: Álom és valóság határán egyensúlyozó főhősök, például Tamura Kafka álmai Szaeki asszonyról. A Szputnyik, szívecském hőse, Miu fennragad egy óriáskerék tetején, ahol álmot lát, amelyben egy férfival szeretkezik.
Fül: A japánok fétismániája Murakaminál a fülfétisben merül ki. "Életemnek egy bizonyos pontján nagyon érdekeltek a fülek. De azok a fülek már eltűntek" -nyilatkozta, amikor erről kérdezték. Az 1Q84-ben a fül szépségét a női nemi szerv szépségével hasonlítja össze.
A cikk megjelent a Könyves Magazin 5. számában.
