Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei, fordította: Nagy Anita
Geopen Kiadó, 2013, 333 oldal, 3990 HUF
Nyugaton kevéssé ismert, hogy a fiatal Murakaminak volt egy nagysikerű sorozata Japán egyik legnagyobb példányszámú újságjában, az Asahi Shimbumban a '80-as évek közepén. A "Classy" rovatba írt hol ironikus, hol vicces, hol nyers publicisztikáiban Murakami a társadalomkritikus vagy a komikus szerepében üzent honfitársainak. Ezek az írások nagyon népszerűnek számítottak az olvasók körében, függetlenül attól, hogy a tofuról, a munkához fűződő viszonyáról, vagy akár filmekről fogalmaztak meg véleményét. Japánban, ahol történelmi hagyománya van annak az egyszerűségnek, szerénységnek, mellyel az emberek nyilvános körben hallgatják el személyes életük, szokásaik apró részleteit, szerették ezeket az írásokat. Annak ellenére, hogy formabontó módon reflektáltak egyszerű, hétköznapi témákra, sokan emlegetik a tofuról írt híres eszmefuttatását, ahol 12 oldalon keresztül kedvenc ételének minden aspektusát körüljárva időzik:
A tofuról (3. rész)
"Tudjátok, Párizsban az asszonyok nem mennek el vásárolni, hogy legyen kenyér otthon. Minden étkezéshez külön elmennek kenyérért, és ha marad belőle, egyszerűen kidobják. Akárki akármit mondhat, véleményem szerint így kell bánni az étellel. Ugyanezt el lehet mondani a tofuról is: frissen kell elfogyasztani. Most tényleg azt várjátok tőlem, hogy olyan tofut egyek, mely egész éjszaka kinn állt? Az átlagember legalábbis így gondolkodik.
Mivel sokszor túl nagy fáradságba kerül nem megenni azt, ami megmaradt, ez a fajta lusta hozzáállás az, ami arra késztet egyes embereket, hogy tartósítószert tegyenek az ételbe. Nézzétek, az emberek alapvetően lusták, és ezért végül megeszik azt, ami tegnapról maradt. (…)
(…)a tofuárusok felkelnek hajnali 4-kor és tofut készítenek, hogy készen legyen a reggeli misolevesekhez, de mivel mindenki más kenyeret eszik (nálunk otthon is), vagy, mert olyan tofut esznek, amit a szupermarketekben lehet kapni, és amik tele vannak tartósítószerrel, a tofuárusokat ez csüggedéssel tölti el. Ezért az igazi tofuboltok kezdenek egyesével eltűnni az utcákról. Mostanában azok a dicséretes, értékelhető emberek, akik hajlandóak hajnalban felkelni, ugyancsak eltűnőben vannak.
És ez nagyon rossz...."
Ha a japán író könyveiről, munkásságáról van szó, a mai napig elfogadott tény, hogy regényeiben nem törekszik elkapni a japán néplélek rezdüléseit, s szereplőit sem lehet egyetlen társadalmi csoporthoz kötni, sőt, még a helyszín is elhanyagolható szerepet játszik. S míg nyugaton egyértelműen népszerű írónak számít, Japánban - lehet, pont emiatt - vegyes a megítélése. Sok honfitársa gúnnyal beszél Murakami Amerikában töltött évtizedéről, szemére vetik, hogy teljes mértékben amerikanizálódott, s az ottani olvasóközönség szája íze szerint alakítja írói stílusát. A híres japán irodalmár, Maso Miyoshi a Japán és az USA kulturális kapcsolatairól írt könyvében, az Off Centerben felrója Murakaminak, hogy nem Japánról ír, hanem arról, amit a külföldiek olvasni szeretnének. A Nobel-díjas Kenzaburo Oe se tartja igazi japán írónak Murakamit: “Bár japánul ír, írásai semmi hazait nem tartalmaznak, New Yorkban is lehet minden további nélkül olvasni.”
Murakaminak azonban pont ez a kultúrák közöttiség jelenti a legnagyobb inspirációt. Egy Jay Mcnerney-nek adott interjújában említi, hogy ő igazából azért ment előbb Európába, majd Amerikába, mert hitte, hogy ezek a tapasztalatok elsősegítik, hogy kívülről tudja szemlélni a japán társadalmat. Mikor az újságíró megjegyezte, hogy regényei akár bármelyik amerikai városban is játszódhatnának, azt felelte, hogy ezzel az volt a célja, úgy fesse le a japán viszonyokat, hogy azok akár New Yorkban vagy San Franciscóban is ismerősnek hassanak. Ez a japán természet, ami azután marad, miután egyesével kidobáltad az összes olyan részletet életedből, melyek együtt “túl japánosak”.
Murakami saját megítélését hazájában egy másik, fontos dologgal is magyarázza. Sokan kérdezték már tőle Japánban, hogy miért nem "a keményen dolgozó japán ember erkölcsi világképéhez" alakítja figuráit, és helyette miért otthon ülő, sokszor munkanélküli figurákat szerepeltet. "Én elég magamnak való ember vagyok, mióta lediplomáztam, független vagyok. Nem tartoztam soha egy céghez, egy rendszerhez sem. Nem könnyű így élni Japánban. Ott aszerint ítélnek meg, hogy melyik céghez vagy rendszerhez tartozol, és ez nagyon fontos nekik. Ebben az értelemben mindig is kívülálló voltam."
A már említett korai cikkeit később Japánban kötetbe rendezték, és Asahidó címmel adták ki. Egyik írásában, mely a Hangyákról címet kapta, a saját és az egymástól egyre jobban elidegenedő japán társadalom viszonyáról is vallott. Ezek az állatok, írja, egy bolyban élnek és dolgoznak, s csak néha van egy-két renitens tag, akik nem akarják a többieket követni, s őket emiatt gonosztevőként könyvelték el. Emellett, ha közelebbről megvizsgáljuk őket, kiderül, hogy teljesen bénák, együtt élnek ugyan, de "sosem mondanak semmit". Mivel a japánon kívül ezek a korai írások más nyelven nem jelentek meg idáig, egy esetleges fordítása ezeknek a cikkeknek Murakami egy új, eddig nem ismert oldalát mutathatná meg a nyugati olvasóknak.
De miért nehéz egy prófétának a saját hazájában, s miért lehet az, hogy a sok hangya között az önfejű Murakami mégiscsak az egyik legnagyobb kortárs japán író?
Szerző: Csontos Sára
