Borbély Szilárd: Nincstelenek - Már elment a Mesijás?
Kalligram Könyvkiadó, 2013, 328 oldal, 2550 Ft
„Mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk”, sóhajtotta bele a reménytelenségbe a Godot-ra várva csavargója, Estragon. A nyomor például elég hiteles emlékeztető. Borbély Szilárd mellbevágó életrajzi fikciója után minden porcikánkban érezzük majd az életet. De főleg a szívünkben és a gyomrunkban. A hét könyve a Nincstelenek.
„Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.” Erős kezdés, ami csak még erősebbé válik, mikor pár sorral lejjebb kiderül, gyerekhangot hallunk. Minden játékosságától és huncutságától megfosztott, koravén gyerekhangot. A nagy hallgatás egy erdőháti faluban szakad ránk a hatvanas évek alkonyán, mikor együtt élt munkatábort megjárt zsidó, és fogsága alatt a portáját széthordó haszonleső, és már az is ünnepnek számított, ha a vacsora végén senki sem maradt éhes.
Megszoksz vagy megszöksz
Címszerepben az elbeszélő családja, akinek semmije sincs, még megváltója sem, pedig megváltója mindenkinek van. Név se jutott, kenyér se jut, csak egymás kényszerű közelsége, bizonytalan eredetű családfán, hamar kihűlő szobában, összepisilt szalmamatracon. Hiába imádkoznának a mindennapi kenyérért, úgysem hallaná meg senki, ezért nem is pazarolják imára azt a kevés kimondott szót. Amikor mégis, akkor meg már minden hiába. Elveszett az örökség, törvénytelen az örökös, oda a könyörület. Megváltónak szánt legkisebb gyermekük élt 14 hónapot, „szívük Jézuskája” már nem ébred fel többé.
A férfi errefelé nem erős vállat jelent, amire az egész család támaszkodhat, ha nem marad más remény. Nappal robotoló igáslovat, este részeg disznót. „A férfiak mindig csapatokban vonulnak valahonnan valahová. Nappal dolgoznak, este isznak. Az arcuk keserű.” (31. o.) Apjuk arca is csak ünnepnapon, vagy a kocsmában húzódik mosolyra, a fennmaradó időben a családfő a falu szájával, és a téeszelnök kartárssal küzd, aki másnak bőkezűen osztja a munkát, csak őt meg a három pulyát nem szánja meg sosem.
Anyjuk ellátja az aprójószágot (gyereket, állatot, töpörödött vénembert, fekvőbeteg vénasszonyt), vonszolja maga után saját és mások nyomorát, jobb napokon pedig még arra is marad ereje, hogy egy erőtlen mosollyal táplálja a családi tűzhely melegét. Boldog tán csak lánykorában volt, hobbija nincs, hacsak nem az, hogy végső elkeseredésében néha nekiindul, hogy beleölje magát a kútba. „Árvák lesztek. Akkor majd megbánjátok, hogy nem fogadtatok szót.” (41.o.) Tehetetlen dühét gyermekein vezeti le, akik nem haragszanak rá, nem is érzik a fájdalmat, megszokták már. Végső reménysugárként tekint a távozás lehetőségére, de az olvasó nem kerget hiú ábrándokat. Egészen az utolsó oldalakig biztos benne, hogy a városba költözés épp úgy sikerül majd neki, mint a sokáig tervezett kanadai emigráció. Sehogy.
Senki földje, apja fia
A gyereknek az jut, amit talál, nincs hamuban sült pogácsa, csak a szülők háta mögött stikában vastagon cukrozott zsíros kenyér, meg parizeres zsemle, évi egyszer a Kultúrban. Emlékeit is anyja ülteti a fejébe, ha van rá érkezése a túlélésért folytatott örökös küzdelemben. Ha nincs, megoldja egyedül. „Ülök az árokparton és emlékeket találok ki” (98. o.).
A gyerek élelmes jószág, nem hal éhen, míg van otthon szilvalekvár meg ölnivaló. Van azonban valami, amit nem talál a lekváros bödön alján, sem a tyúkketrecben. Saját identitást. „Mi nem vagyunk parasztok”, mantrázza folyton az anya, de hogy akkor mik vagyunk, arra nincs egyértelmű válasz. A nagy- és dédszülők szerint oláh bekerültek, románok, esetleg rutén huculok, a helyiek szerint zsidó fattyú csemetéi. A faluban az a pletyka járja, hogy az apa szegről-végről, pontosabban az öreg zsidó, Mózsi szegének a végéről került a rokonságba, emiatt a család még a többi szerencsétlen falusi közt is kívülálló. „(…) nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon megérzik az idegenszagot. Csak a maguk fajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk: az a zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öreg korukra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán”. (154-155. o.)
A falusi ember nem gyakorol kegyelmet, ott rövidíti meg a büdös zsidót, ahol tudja, a rokonokat viszont egészen addig nem zavarja a családfa vadhajtása, míg az örökségi osztozkodásra nem kerül a sor. Ha pénzről van szó, még Máli, az apa babonás, temetésfetisiszta nővére is elfordítja a fejét. Hiába tettek ételt az ő szája elé is, mikor nekik se volt, és hiába szerették a maguk módján az összes furcsaságával együtt. Vénségére visszakéredzkedne ugyan a család mellé, de csak elutasítást talál a jól ismert szobában. „Nem tehettünk másként.” (319. o.) Az árulónak nem jár irgalom.
A prímszámok magányossága
Borbély Szilárd eddig sem kímélte az olvasót, nem kíméli most sem. Se sallang, se mellébeszélés. Ha nincs, akkor a szekrény mögött és a fiók mélyén elrejtve sincsen, ha hús kerül az asztalra, ahhoz egy állatnak meg kell halnia. Az ölés aktusa mindennapos, a gyerek apjától örökli a hajlandóságot a csirkék torkának átmetszésére, ha kell, vízbe öli a macskaszaporulatot, trágyadombra veti az elhullott baromfit. Még a falon lógó Szűz Mária-képről is a csirkebontás jut eszébe, nincs pátosz, nincs ima, nincs kegyelem. (Gyomorforgató jelenetből akad bőven, különösen brutális a parasztok áloműző babonája a zsákba varrt, komótosan agyonvert fekete macskával.)
Egyetlen örömét a számok okozzák, az állandó számolás hideg, éhség és unalom ellen. A barátokat és a játékokat a visszatérő motívumként megjelenő prímszámok helyettesítik, amelyek épp olyan magányt sugallnak, mint ami esténként, az anyával megosztott ágyban telepszik a gyerekre. Már ha apjuk úgy nem dönt, hogy megsimogatja kicsit a feleségét, mert akkor plusz egy emberrel kell megosztani a szalmamatracot.
A hét könyvei voltak:
Timur Vermes: Nézd ki van itt
Roberto Bolaño: Vad nyomozók
Iceberg Slim: Strici voltam
Kubiszyn Viktor: Foglaltház
Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Bereményi Géza: Vadnai Bébi
A narrátor, kiszólásai nem jelenidejű elbeszélést, hanem jelenidejű nosztalgiát sugallnak. „Mi úgy mondjuk…” ismételgeti, ha eszébe jut egy múltjából ismerős kifejezés. Meg kell magyarázni, mert már nem az erdőháti kisfalu népéhez beszél, akinek fenkép a fénykép, a kendő meg keszkenő. A kisgyerek számára is természetes brutalitás és a falu farkastörvényei köszönnek vissza a nyers, naturális leírásokból és a szikár, pattogós mondatokból, melyek mögött ott tolakszanak Móricz barbárjai, Tar Sándor állandóan nyomatékosított nyomora, és ott állnak Tarr Béla reményvesztett, vegetáló hősei is, akik talán egy hasonló monológot mormolnának, ha lenne erejük beszélni. Borbély Szilárd sorai hidegzuhanyként érik az embert, ökölbe szorul a tenyér, görcsbe rándul a gyomor, és elmosódik a határ valóság és fikció között. Szociográfiát olvasunk, regénynek álcázott kortörténeti dokumentumot, ami olyan elemi erővel kólint fejbe, hogy katarzist és boldog véget remélni sem merünk.
Már elment a Mesijás? – kérdi a alcím, de ahogy közeledünk az utolsó oldalak felé, egyre biztosabbak leszünk a válaszban. Az igazi Messiás meg sem érkezett. A falunak csak egy vézna, beszédhibás cigányember jutott, de ő nem hoz kicsi hegedűt, sem alvósbabát, csak a szart vakarja az urak budijából. A megváltás idén is elmarad.
