„Mai napig nem gondolok „műfajilag” magamra… írok mindenféléket… Hogy mi vagyok? Egyszer az 1980-as években beszéltem Párizsban Cornelius Castoriadisszal, akit ifjúkorában mint trockistát mind a nácik, mind a sztálinisták meg akartak gyilkolni Görögországban, s aki ekkoriban élesen szovjetellenes, ha tetszik, kommunistaellenes politikai kommentátor volt nagy elméleti műveinek kidolgozása mellett, s én is megkérdeztem tőle, hogyan foglalná össze, mi a műfaja, a filozófia, a politikaelmélet...? Hogy nevezné meg magát? Azt mondta kurtán: „Un révolutionnaire.” Forradalmárként” - fogalmazta meg a Literának adott nagy interjújában szerzői önidentifikációját Tamás Gáspár Miklós, aki ugyanitt azt is elárulta: mindig beleírja a dátumot és a nevét a könyveibe. (Ez lehet a magyarázat arra, hogy sok olyan könyv forog az interneten, amelyet TGM aláírásával értékesítenek.)
„Az irodalom az egykori szabad politika halvány nyoma”
Tamás Gáspár Miklós műfaja az esszé és a publicisztika volt, bár adott ki könyveket is - legutóbbi tanulmánykötetét 2021-ben Antitézis címmel. Publicistának sokszor túl elvont, tudományos szempontból talán nem eléggé objektív, az irodalom szűrőjén át nézve pedig túl radikális és politikus lehetett. Nehéz tehát az ő munkásságát irodalmi szempontból értékelni. Ő azonban többször értékelte, követte és fogyasztotta a kortárs magyar irodalmat és - elsősorban a politika felől közelítve - elemezte is azt.
Az irodalmi élet is emlékszik rá, Bodor Ádám például ezt írta a Transtelex oldalán: „Kolozsvárral, a bölcsővel, az anyatejjel kellene kezdenem, de inkább nem, azt ma már nem érti senki. Rég is volt, Gazsi az általunk kávéháznak hitt dohányfüstös cukrászdában még rövidnadrágosan fülelt író édesapja asztaltársaságában.”
„Eszmék híve és eszméket tagadó lázadó, az egyetemes kultúra vadóca, nyugtalan baloldali gondolkodó és a polgári méltóság, egyszersmind a polgári térfél hajlíthatatlan védnöke. Mindvégig engesztelhetetlenül, még ha társbérletben él benne a gőg és az alázat is.
Ez mind Gazsi.
Miközben a jelmezek alatt ugyanaz a szív dobog.
Többnyire a baloldalon.
Leginkább a polgári lelkiismeret oldalán” - írja Bodor, majd hozzáteszi:
„Valaminek, aminek élő tanúi voltunk, mostanság biztos vége.”
A tisztelet kölcsönös volt: 2012-ben TGM is közölt egy publicisztikát Bodor Ádámról az ÉS-ben, melyben romániai írónak, Románia írójának írta le Bodort, aki sosem foglalkozott a szereplői gondolataival.
Ezt pedig már a Literán 2014-ben futó 2flekken-sorozatában írta TGM: „Az irodalom tele van alternatívával, mert továbbra is úgy írnak, mintha még lenne ellenhatalom, ellenkultúra, alternatív szociális kozmosz. Az irodalom egyik lehetséges nézete ma, hogy az egykori szabad politika halvány nyoma. Ez politikusabb, mint a merész tévényilatkozat arról, hogy a nagy hatalmú X. varacskos disznó. De az, hogy kevésbé kockázatos, illusztrálja, hogy a politika magánüggyé lett, a közügy pedig irreleváns.” Mi is az, hogy IRODALOM és POLITIKA? című írásában egészen megengedő az irodalom és az írók apolitikusságát illetően: “Amikor az író – erkölcsi okokból – ellenez vagy helyesel valamit az államéletben, s ha nem kénytelen titkolni múlékony szimpátiáit, akkor nincs alkalma megváltoztatni a világot, mert a világ egységes, és lényegében nem változtatható meg: akármi történik, a hierarchia, az egyenlőtlenség, a korlátozott autoritás, a vetélkedés, a nem transzparens társadalom, az immorális, de legitim kényszer marad. Ezen belül lehet vagy nem lehet (de semmiképpen nem „kell", mint Athénban) „politizálni". Szintén a 2flekken sorozatának másik bejegyzésében a műveltségről értekezik és azt a megállapítást teszi, hogy
„a műveltségnek (...) rossz sajtója van válságos időkben”,
és kifejti, hogy „a nyolcvan-kilencven évvel ezelőtti, igaz, még nagyon arisztokratikus (és a másik oldalon: a mainál ezerszer élesebb és radikálisabb) kultúra mára az egykorinak a csonkjára rövidült”.
Kitér arra is, hogy már „a harmincas évek nagy válságirodalma - ennek a fő műfaja az esszé volt persze - vissza-visszatért a témához: megelőzheti-e a kor elképesztő és csodálatos kultúrája a közelgő összeomlást, a mindennél nagyobb vészt. Érdemes-e elővenni a régi auktorokat. Ki igent mondott, ki nemet, de az auktorokat elővették. Mi már tudjuk, mi történt aztán, de az auktorok legalább vigasztalták az olvasóikat.
Nem kellett gondolat nélkül dideregni a hónapos szobákban, a menekültsátrakban, a lágerbarakkokban”.
TGM a határon
Nem sokan vállalkoztak arra, hogy TGM munkásságát irodalmi elemzésnek vessék alá, Selyem Zsuzsa megtette a tavaly márciusban, Tamás Gáspár Miklós 73. születésnapja alkalmából tartott TGM-hatás című konferencián, melyet az ELTE-BTK Filozófia, valamint Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete szervezett azzal a szándékkal, hogy a szerző „életművének tágabban értelmezett, a magyar kultúrára gyakorolt hatását járják körbe”. Mivel Tamás Gáspár Miklós munkássága és hatása interdiszciplináris, a konferencián különböző tudományos ágazatok (filozófia, szociológia, közgazdaságtan, kultúra- és irodalomtudomány, jog, politológia) szakértői és pályakezdő kutatói tartottak előadásokat (amelyek az Élet és Irodalom oldalán azóta hozzáférhetőek).
Itt Selyem Zsuzsa a Szegény náci gyermekeink című 2004-es TGM-publicisztika és egy Esterházy-szöveg, az Én vagyok a Te című dráma összeolvasásával kísérletezett és felidézte, hogy TGM írta az utószavát az Iskola a határon 1977-es bukaresti kiadásának. Ez magyarországi kiadásban sosem szerepelt, mert „az Aczél György irányította irodalmi mezőben ugyan forgalmazták a Kriterion köteteit Magyarországon is, de azzal az indoklással, hogy nem szorulunk kisebbségiek utószavaira, szigorúan az utószó nélkül” - a Litera ezzel a TGM-től származó idézettel hozta le az utószót a konferencia után. Ebben TGM szervezett erőszak nevelési regényének nevezi az Iskola a határont.
A folyamatos jelent elemző szerző könyvei az örökkévalóságnak
Ahogy cikkei, úgy könyvei is folyamatos körültekintésre sarkallják olvasóit. Kiss Viktor például így nyilatkozott az Antitézisről a már említett tavalyi ELTE-konferencián:
„Az Antitézis mindazt a húsz-huszonöt évet magában foglalja, amit TGM a rendszerkritikus baloldalon eltöltött. Márpedig ez az időszak valamennyiünké, akik végigkövettük és -tevékenykedtük ezt a negyedszázadot, annak a dilemmának a jegyében, hogy lesz-e baloldali újjászületés a létezett szocializmus katasztrófája után. Ezért a kötetről beszélve saját közelmúltunkról is szólnunk kell. Amikor visszatekintünk a marxista TGM útjára, rögtön szembetűnhet, mi az a hatás (a „TGM-hatás”), amiért szeretik és gyűlölik őt, amiért sokan figyelnek a szavára akkor is, ha konkrét elemzéseiből viszonylag keveset értenek:
olyan gondolkodási mezőt jelölt ki a magyar antikapitalista baloldal számára, amelynek az adta az erejét, hogy abból ő sosem engedett.”
A baloldali ideológiákhoz fűződő saját, sokszor ambivalens viszonyát is tisztázta Révai Gábor baloldaliságról szóló beszélgetőkönyvben, melyben Heller Ágnessel közösen válaszoltak a szerző kérdéseire. Milyen jövőt kínál a 21. század a baloldalnak? És mit kínál a baloldal a 21. századnak?
A helyzet című rövid könyve pedig az Élet és Irodalom kiadásában jelent meg 2006-ban, melynek leírásában ez olvasható:
„Ez a kurta könyv elméleti-politikai-költői-szatírikus röpirat.
Tárgya: Magyarország sodródása a háborgó világban
Stílusa: elemző
Hangulata: a honfibú”
A demokratikus ellenzék, a hetvenes-nyolcvanas évek földalatti irodalma a forrása Törzsi fogalmak I-II. című köteteinek. Ebben egyik erősen hatvannyolcas hangütésű esszéje a nacionalizmusról mint metaforáról szól; a Bibó Emlékkönyv számára íródott „Republikánus elmélkedések” valahol az anarcho-szocializmus és a liberalizmus között helyezkednek el; a nemzeti érzés erkölcsi lényegéről, az „értékválság” legendájáról, a hagyományról szóló fejezetek 1985-86-ban keletkeztek. A kéziratot egy nyugati diplomata csempészte ki Londonba, a Magyar Füzetek kiadójához.
Fontos publikációja még a Vörös Hadsereg Frakcióról (Rote Armee Fraktion, RAF) szóló tanulmánykötet, melynek társszerzője volt. A RAF az 1970-es évek elejétől kommunista terrorszervezetként és városi gerillacsoportként ismert. „Történetét a magyar könyvkiadás mindeddig mostohán kezelte. Jelen kötetben nemcsak a RAF-hoz kötődő fontos dokumentumok szerepelnek, hanem a szervezet tevékenységét és az egész jelenséget elemző két kiváló tanulmány is” - olvasható a RAF: Búcsúszimfónia című kötet bevezetőjében.
Az első TGM-kötet 1975-ben jelent meg. Erről Radnóti Sándor így nyilatkozott a TGM-hatás című konferencia megnyitó beszédében: “A teória esélyei – ez volt első könyvének a címe (Kriterion, 1975). A magas szintű elméletalkotás ellenére ez az esély továbbra is nyitott, s gyakorlati konzekvenciái – tekintettel a marxista hagyomány lényegéhez tartozó híres 11. Feuerbach-tézisre: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk” – liberális nézőpontból aggasztóak, néha riasztóak is. Mindazonáltal kétségtelen: nagy íróként és a világállapot – benne a magyar nyomorúság – kérlelhetetlen s el nem téríthető, mély kritikusaként
műve nemzedékem kevés fennmaradó teljesítménye közé tartozik.”
„Semmi különösebben eredetit nem tudnék indítványozni, csak a szokásos klasszikusokat”
Ha pedig TGM-et kérdeznénk, milyen olvasmányt ajánlana, ezt a listát is megírta néhány évvel ezelőtt egy cikkben. Ebből kiderül, hogy melyik az az - egyetlen! - kötet, amely kortárs felhozatalból tetszett neki, pedig bevallása szerint figyelte a kortárs könyvkiadást, de nem sok “mély és magas” kötettel találkozott az elmúlt évtizedben. A pontosság kedvéért ebből a cikkből hosszabban idézünk:
„Egyik olvasónk azt javasolta, hogy nevezzek meg tíz könyvet, amelyet ajánlani tudnék »a közélet és a világ dolgai felől érdeklődő fiataloknak«.
Nagyon megtisztelő, köszönöm.
Semmi különösebben eredetit nem tudnék indítványozni, csak a szokásos klasszikusokat, Spinoza Etikáját, Pascal Gondolatait, a Társadalmi szerződést, A tiszta ész kritikáját, Shelley és Hölderlin verseit, A szellem fenomenológiáját, a Demokráciá[t] Amerikában, a Faustot és a Wilhelm Meister tanulóéveit, A pármai kolostort, a Nehéz időket, a Kis Dorritot, az Elveszett illúziókat, a Háború és békét, A Karamazov fivéreket, A félkegyelműt, Turgenyev kisregényeit (Egy vadász följegyzései, Első szerelem, Rugyin, Aszja, Füst, Tavaszi vizek, Költemények prózában), a Jón, rosszon túlt, az Érzelmek iskoláját, A Zöld Henriket, A Middlemarchot, Az aranyágat, A tőkét, a Félelem és reszketést, A politika mint hivatást, az Álomfejtést, Az eltűnt idő nyomábant, a Történelem és osztálytudatot, A világítótornyot, Mrs. Dalloway-t, Wittgenstein Tractatusát, Kafka novelláit és oktávfüzeteit, A felvilágosodás dialektikáját stb., stb., mint mindenki;
sajnos az utóbbi évtizedben – pedig figyelek – nem sok mély (és magas) írás jelent meg, amely efféle listába beilleszthető volna.
De nemrég jelent meg a budapesti Atlantisz Kiadónál Platón Phaidónjának új magyar fordítása (ez Bárány István műve, a fordító és Máté András tanulmányával; része az Atlantisz vakmerő Platón-sorozatának). Mivel ez az európai kultúra talán legfontosabb darabja, mindenkinek el kell olvasnia.”
Borítókép: Valuska Gábor
