Emlékszel-e arra, hogy mikor találkoztál először Tar Sándor-szöveggel, melyik volt ez, és milyen hatást gyakorolt rád?
Persze, világosan emlékszem, 2003-ban történt, akkor kért föl a Debreceni Disputa kritika rovatának a szerkesztője, Széplaky Gerda, hogy írjak egy kritikát Tar Sándor A térkép szélén című kötetéről. Én azelőtt sem szépirodalmi kritikát nem írtam, sem Tar Sándornak a nevét sem hallottam, úgy, hogy elvégeztem a magyar szakot Szegeden. Mentségemre szolgáljon, hogy akkoriban doktorandusz voltam filozófiából, és a filozófiai pályafutásomra koncentráltam, amit - így utólag visszanézve – Tar Sándor keresztül is húzott. 2003-ban vettem először ezt a kötetet kézbe, és mivel ismeretlen volt számomra a szerző és a világ is, hozzáolvastam pár szöveget, kritikákat, megírtam a sajátomat, és elkezdett foglalkoztatni ez az író, már csak azért is, mert én is arról a vidékről származom, ahonnan ő. Egy kis faluból jövök, és amikor gyerek voltam, a szüleim egy kocsmát vittek Sárándon, így kicsit ismerős volt ez a miliő, ezek a karakterek, akik Tar szövegeiben megjelennek, úgyhogy elkezdett érdekelni ez az életmű. Nem sokra rá az Irodalomtudományi Intézetbe kerültem, teljesen járatlan voltam a kortárs irodalomban, így mentőövként is kapaszkodtam Tar Sándorba, és amikor konferenciára mentem, akkor elővettem a köteteit és belőle igyekeztem felkészülni. Aztán eszembe jutott, hogy egy komolyabb munkát is kellene csinálni belőle. Ez 2013 körül volt, akkoriban kezdett körvonalazódni bennem, hogy írni kellene róla egy monográfiát.
Azt írod a bevezetőben, ez a könyv első mondata is, hogy „Tar Sándor a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja”. Milyen ellentmondás(ok)ra gondolsz?
Ahogyan az én atyai jóbarátom, mesterem, Vajda Mihály mondta,
Tar Sándor egy Dosztojevszkij-karakter, mélységes romlottság, gonoszság is van benne, ugyanakkor angyali szelídség, és valamiféle megváltás iránti vágy is.
Tudjuk, hogy besúgó volt, miközben a huszadik század egyik legtehetségesebb magyar írója is, aki arról a társadalmi rétegről írt, amelyről viszonylag kevesen. Volt benne részvét, szolidaritás az elesettek iránt, közben pedig lelkiismeretlen besúgó volt. A saját közege iránt, ahonnan származott, nagy együttérzést tanúsított, közben, akiket besúgott és akiknek ártott, azok iránt nemcsak teljesen közönyös volt, de még a lebukása után sem érezte magát igazán bűnösnek, próbált kibújni a felelősség alól.
Amikor 1999-ben napvilágra került az ügynökmúltja, azaz lebukott, akkor hogyan reagált? Amit mondasz, az arra utal, hogy nem kizárólag a bűnbánat és a bocsánatkérés hangjain szólalt meg.
Nyilván nem véletlenül fogott bele az eszeveszett ivásba, és több interjúban is nyilatkozta, hogy a pszichiátria a második otthona lett, ahol leszedálták, és akár napokig nem is kellett tudnia magáról, és ezt paradicsomi állapotként élte meg. Valószínűleg valami nagyon mély bűntudat és lelkiismeretfurdalás dolgozott benne, ugyanakkor a nyilatkozatai szintjén ez ellentmondásos. Mikor lebukott, akkor megjelent az Élet és Irodalomban a levélváltásuk Kenedi Jánossal. Akkor Kenedi megbocsátott neki, Tar Sándor pedig elismerte, hogy vétkezett és bűntudatot érzett. Ezek után beindult az ÉS-ben egy hatalmas levélhullám, mindenki megírta a maga véleményét erről az ügyről. Pár év elteltével pedig valami torzulás ment végbe Tarban, hiszen több olyan nyilatkozata is van, amikor megpróbálja Kenedit bemártani. „Lebuktunk”, sőt „megbuktunk”, így fogalmaz. Ez teljesen értelmezhetetlen, hiszen itt lebukásról van szó, ráadásul egyes szám első személyben. De valahogy próbálta Kenedit is bemószerolni, ráadásul volt egy olyan teóriája, hogy az emberek, akikről jelentett, a demokratikus ellenzék tagjai, valójában összejátszottak a hatalommal. Úgy gondolta, hogy nagyon is kényelmes volt a helyzetük, és igazából a hatalomátvétel után is ők kerültek felülre, nem esett bántódásuk.
Összeesküvés-elméleteket gyártott magának, ezekkel próbálta igazolni magát.
A beszervezésen és a lebukás traumáján kívül voltak-e még olyan titkai, amelyek megnehezítették azt, hogy normális életet éljen?
Valószínűleg arra célzol, hogy Tar homoszexualitásáról csicsereg az egész irodalmi közvélemény. Nagyon küszködtem, hogy hogyan írjam ezt meg a monográfiában, mert erre konkrét, tárgyi, aláírt dokumentumunk nincsen. Valószínűleg ez volt az a titok az életében, amit végig takargatni akart. Nem azért, mert büntették, hiszen 1961 után már nem számított bűncselekménynek. De a III/III-as ügyosztály előszeretettel szervezett be meleg férfiakat, mert a homoszexualitásuk miatt zsarolhatóvá váltak. Ez egyben egy teória is arra, hogy mivel szervezhették be Tart, és ha igaz, hogy homoszexuális vagy biszexuális volt, az sok mindent megmagyaráz. Olyan közegből származott és olyan közegben élt, ahol ez bűnnek számított, nem lehetett erről nyíltan beszélni. Egyik naplójában írja, hogy anyám folyton nyüstöl, miért nincs már család meg gyerek, öt perc alatt el tudnám mondani neki, de akkor vége lenne a világnak. Ez egy sokatmondó, árulkodó mondat.
Nemcsak az élete volt nehéz, de a halála is nagyon tragikus, hiszen méltatlan körülmények között, elfeledve halt meg. De azt írod a monográfiában, hogy azóta kultusza kezd felépülni. Miben látod ennek a kultusznak a kialakulását?
Mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni Tarral, akkor még az elfeledett írók közé tartozott, de a 2010-es évek második felében mintha egyre jobban előtérbe kerülne. Akkoriban az ún. szegénységirodalom tematikai irányzata automatikusan hozta őt magával, és a filmesek és a színházi emberek is egyre gyakrabban fordultak Tar-szövegek felé. Horváth Csaba a Forte Társulattal már nem tudom hányadik, Tar darabjaiból készült előadást rendezi, Gothár Péternek is volt egy Szürke galamb rendezése a Katonában, a Stúdió K Színháznak is volt egy feldolgozása ebből a szövegből. Hajdu Szabolcs Délibáb címen filmet készített A térkép szélén című novellából 2014-ben. De azóta is készültek rövidfilmek, színházi előadások az életmű egyes darabjaiból. Az olvasói figyelem is egyre jobban ráterelődött, szakmán kívüliek is elkezdték olvasni. Például a Tar-túrán is megjelennek az ország minden tájáról olvasók. Ez a Tar-túra az első kultikus rendezvény az íróval kapcsolatban. 2005 januárjában halt meg Tar Sándor, és még ebben az évben megrendezték az első túrát, melynek során végiglátogatják az író kedvenc kocsmáit és felolvasnak a szövegeiből. Ez azóta is tart, és sok olvasót vonz. A szakma is egyre jobban érdeklődik Tar iránt, volt nemrégiben egy konferencia Debrecenben, a MODEM pedig készül kiállítást rendezni, a város is elkezdte egyre jobban magáénak elismerni.
Épp ezt szerettem volna kérdezni, hogy Debrecen mennyire fogadja be őt, mennyire tekinti saját írójának?
Egyre jobban elismeri magáénak a város. Máshogyan Debrecen írója, mint Szabó Magda, de Tar Sándor írásaiban is egy teljesen autentikus Debrecen-kép rajzolódik ki. Meg hát Debrecen írójának lenni mit jelent? Borbély Szilárd is Debrecen írója, meg Térey János is, akik teljesen más képet alakítottak ki magukban a városról, de attól még mindannyian a város írói.
Már amikor először megjelenik, akkor nagy írónak tartják. Bodor Ádám írja Tarról, hogy „ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában”. Miben látod az elbeszélői erejét? Hogyan tud ennyire erős hatást kelteni?
Keresztury Tibornak van egy kritikája, amelynek ez a címe: Mi a te titkod? Számos kritikus küzdött azzal, hogy meghatározza, mitől lesz ez a realista, átlátszó szöveg ennyire hatásos, mitől üt ennyire. Ezt nagyon nehéz fölfejteni, meglátásom szerint eleve az anyaga kemény és erős, a prózanyelve pedig korántsem annyira áttetsző és átlátszó, mint amennyire elsőre tűnik. Hajlamos néha elgiccsesíteni az írásokat, de a jobb novellákban patikamérlegen ki van mérve minden.
Talán attól igazán hatásos, hogy a groteszk, a szürrealizmus és az abszurd eszközeivel jól operál.
Mintha nem is realizmus lenne, de mégis ezáltal válik hihetővé ennek az egész világnak az abszurditása. Ott van a humor is, ami nagyon fontos. Képes poentírozni a novellákban akkor is, amikor a legfeketébb dolgokról beszél, ettől válik elevenné, befogadhatóvá ez a világ.
Kiemelik nála, hogy a társadalmi réteg, amelyről beszél, nagyon kiszolgáltatott, többek között azért, mert nem képes magát képviselni. Talán az is lehet Tar „reneszánszának” a kulcsa, hogy az emberek mintha egyre inkább elvárnák az irodalomtól, hogy legyen szolidáris, hogy beszéljen azokról, akik nem tudnak magukról. Képviseljen valakiket és adjon hangot nekik. Mit gondolsz erről?
Mikor Tar elkezdett írni, és 1976-ban megnyerte a Mozgó Világ szociográfia pályázatát, akkor a szociográfia egy tipikusan ellenzéki műfaj volt, volt egy hangsúlyos politikai karaktere, nyilván nem véletlen, hogy nem is engedték megjelenni az első, díjnyertes írását. Akkoriban a szociográfia képviselni akart, és rámutatott olyan társadalmi problémákra, melyekről a politikai hatalom nem szívesen vett tudomást. Tar első írásai ennek a szellemében születtek, még ha a szociografikusság azért meglehetősen problematikus fogalom is az ő írásművészetével kapcsolatban. Már az első kritikusai is világosan látták, hogy ez a prózaművészet sokkal több, mint szimpla szociográfia. Megpróbálkozott vele, például Leninváros szociográfiájának megírására nyert egy ösztöndíjat, a kézirat egy része meg is található a hagyatékban, de ezt soha nem fejezte be. A képviseletiség kérdéséről többször is kérdezték. De ez maga is meglehetősen problémás, mert általában, amikor valamit képviselünk, akkor abban van egyfajta voluntarista gesztus, valamifajta erőszaktevés, felülkerekedés azon a rétegen, amit képviselni akarunk. Tar esetében ez sokkal kevésbé van így, hiszen ő konkrétan abban a rétegben él, amiről ír. Nem a képviseletiség vágya dominált nála, hanem ezt a közeget ismerte, és ezért írt erről. Egyébként Esterházy Péter ütötte képviselővé azzal a mondatával, hogy
Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.
Ezt a mondatot Tar is magáénak érezte, többször beszélt arról, hogy ezek az emberek, az ő hősei tényleg nem tudnak beszélni, nem tudnak szerelmet vallani. Bemennek egy hivatalba, és nem tudják, hogy ott mit kell mondani. Ő viszont tudott, és igen, lehetséges, hogy bizonyos értelemben helyettük is beszélt.
Kikről írt egyébként, kik a tipikus hősei, melyek a tipikus terei?
A szakirodalomban azt mondják, hogy hősei a pálya kezdetén főleg munkások, parasztemberek, később a rendszerváltás környékén már a munkanélküliek is. Melósok, munkanélküliek, kispolgárság, hajléktalanok, mindazok, akiket kivetett magából a társadalom. A pszichiátrián elfekvők, a kocsmák népe, célt és jövőt nem látó kamaszok, elhagyott idősek, cigányok, akik nem találták fel magukat a rendszerváltás utáni vadkapitalizmusban. Ezekhez az emberekhez jellegzetes terek társulnak, úgynevezett nem-helyek, gyanús és térképről leszoruló világok. Nagyon jó metafora erre az egyik kötetcím, A térkép szélén. Tar Sándor hősei ott élnek, ahová a civilizáció szinte alig ér el.
Hogyan látod Tar életművét az irodalmi hagyományban, az elődök, a kortársak, illetve a folytatók tekintetében?
Már az első kritikák megpróbálták a hagyományba illeszteni. Elsősorban a munkásirodalmat szokták vele kapcsolatban emlegetni vagy Kertész Ákos Makráját, Fejes Endre Rozsdatemetőjét. Ha még tágabb kontextusban nézzük, akkor Móricz, Tömörkény és Gelléri Andor Endre neve merül fel, így a magyar realista tradícióba illesztik. De az igazán izgalmas az, hogy miként billenti ki ezt a hagyományt. Én Bodor Ádámot meg Rejtő Jenőt, illetve Mikszáthot látom olyan alapvető hatásoknak, melyek formálják ezt a szövegvilágot. Mikszáth a többszólamúsága, az elbeszélő nézőpontváltások miatt, Bodor a szürreális, kísérteties külső terek és a sűrített, nyomott atmoszféra, Rejtő pedig a könnyű kézzel felvázolt karakterek, csattanók meg a humor miatt. Nem hagyomány nélkül való az életmű, és hagyományteremtő is, a 2010-es évektől felemelkedett szegénységirodalomban. Van, ahol egyértelműen kimutatható a hatása, és van, akire áttételesebben hatott.
Neveket is tudsz mondani?
Kiss Tibor Noénak az Aludnod kellene című könyve például láthatóan A mi utcánk struktúráját követi, Juhász Tibor Salgó Blues című kötete szinte bevallottan Tar Sándor szociográfiai hagyományait idézi. Nem követő, hanem nagyon karakteres egyéni hangú Antal Balázs Le című kötete, mely megidézi a Tar Sándor-i atmoszférát anélkül, hogy nagyon egyértelmű hatást mutatna.
Bár az elkészült monográfia nagyon átfogó, mégsem terjed ki a korpusz minden egyes szövegére. Van-e még, amit tervezel megírni, amiről úgy érzed, hogy kimaradt? Vagy most már pontot tennél a végére?
Nem szeretnék ezzel többet foglalkozni, bár maradtak ki dolgok. Ha lesz második kiadás, esetleg ki lehet egészíteni, egyelőre érjük be ennyivel.
Fotó: Balogh Ádám
