Szendi Nóra: Bundás [Barátságos aknamező 4.]

Bundás

Szerintem csodás így, simítom végig a lábszáram. Felemelem, forgatom, spiccelek.

Aha, feleli fel sem pillantva a telefonjából.

A lábam marad spiccben, átdobom a másik combom fölött, az orra alá dugom. Megpaskolja a vádlim, a sípcsontomnak támasztja a telefont, és olvas tovább.

Na? Nem mondasz semmit? Mondhatnál valamit.

Büdös a lábad.

Rohadék.

Megpróbálom a szájába túrni a lábujjaimat. Viháncolva vihogok. Elhúzza a fejét. Maradj már nyugton egy kicsit. Olvasnék.

A mellkasomhoz húzom az egyik lábam, és egy betokozódott szőrszálat kapirgálok a körmömmel a combom hátsó részén.

Nekem tetszik, szólalok meg ábrándosan. Természetes. Olyan jól érzem magam mostanában a bőrömben. Nem örülsz neki?

Dehogynem örülök. Nagyon örülök. Továbbra sem pillant fel, oldalra nyúlva simogatja meg a lábam.

Végre leválik a száraz, fehér bőrsapka. Az alatta rekedt, elhalt szőrszál, tövén egy apró zsírgolyóbissal erőltetés nélkül húzható ki a tüszőből. Megnyomkodom a helyén tátongó lyukacskát, letörölgetem a gennyes vért. Felélénkülök a sikertől. És csomó időt meg lehet vele takarítani, magyarázom lelkesen. Heti másfél óra. Minimum másfél óra. Nem azt mondom, meg lehet közben hallgatni valami podcastet, de érted. Hadd rendelkezzek már szabadon a saját időm felett. Hát nem?

Persze.

Amúgy ez tök igazságtalan.

Legyél természetes, meg mit tudom én, de azért szánj rá heti másfél órát, hogy kimerészkedhess az utcára. Igazságtalan, hogy ilyesmit várnak el a nőktől. Hát nem?

Dehogynem, helyesel egy fokkal megnyugtatóbban. Szerintem el sem jut a tudatáig, miről szónokolok, csak jelzett az agyában a vészcsengő, hogy kezdek begőzölni. Nincs igaza, nem kezdek begőzölni, csupán lelkesen magyarázok. Szenvedéllyel.

Ha bárki igénytelennek tart miatta, az az ő baja. Leszarom, ki mit gondol.

Nagyon helyes.

Ha valaki szerint ez igénytelen, az őróla szól. Az csak arról szól, hogy kábé ezen a szinten van megrekedve. Hogy nem az számít, érted, hogy kisugárzás vagy bármi, ne adj isten belső értékek, hanem hogy úgy hagyom, ahogy a természet megalkotta.

Persze. Azt csináld, ami neked jólesik.

Ha valamitől, akkor attól szoktam begőzölni, ahogy megnyugtatóan helyesel. Az anyjának perszézik így a heti kötelező telefonos rapport idején.

Jó, hát nyilván az esne a legjobban, ha olyan kultúrába születtem volna, ahol senki sem tartja igénytelennek, ha egy nő szőrös.

De mit csináljak, ez van, szőrös vagyok, mint egy állat, és itt élek.

Érzem, hogy menthetetlenül emelkedik a hangerőm. El tudod képzelni, milyen nehéz ilyen nyomás alatt élni?

Végre felém fordul. (Elbűvölő, szőke borostás pofikája van különben, ha ilyen lennék, csak nőben, nem basztattak volna szakmányban az osztálytársaim olyasmikkel, hogy farkasok neveltek, és éjszaka bajuszkötőt kéne hordanom. Bajuszkötőt. Egyáltalán honnan tud ilyesmiről egy tizenkét éves gyerek?) Megrebegteti a szempilláját. Nem akarod egy kicsit megmasszírozni a derekam?

Te amúgy instázol?, bökök a telefonjára szúrós pillantással. Nem úgy volt, hogy hétvégén nincs közösségi média?

Egy cikket olvasok. Újabb, ezúttal lassabb szempillarebbentés. Maszi-maszi? Na? Nem szeretnéd kimutatni a szereteted?

Persze, én mutassam ki nullhuszonnégyben a szeretetem, háborgok, te meg oda se figyelsz arra, amit mondok!

De odafigyeltem. Arról volt szó, hogy nem szeded le többé a lábszőrödet. De ezt már mondtad egy párszor.

Ez sokkal többről szól, mint a lábszőrről, döfök az ég felé az öklömmel, mint a népet a forradalomba vezető, kibomlott keblű delacroix-i Szabadság.

Tudom, prémike. Én most szépen idehajtom a fejem, teszi félre a telefonját, te pedig megnyomkodod egy kicsit a derekamat, jó? Aztán ide is bújhatsz. Mit szólsz?

Mi az, hogy prémike?, csattanok fel harciasan. Szóval neked is bajod van a szőrömmel? Dacosan felhúzom és átkarolom a lábam, nem mozdulok.

Vicceltem, bundás. Semmi bajom a szőröddel.

Szóval elviseled, de alapvetően nem tetszik. Felpattanok, nehogy lekenyerezzen valamivel. Vádlón felé szegezem a mutatóujjam. Azért titkon jobban örülnél, ha leszedném, valld be.

Mindenhogy tetszel. A hátára gördül, és a mellkasához húzza a kezét. Hasvakarásban reménykedő, jóllakott kandúr.

Mások ekkorára híznak, tárom szét a karom bőszen, érted, de azért formára szedi a szemöldökét, meg full selymes a lába, én meg érezzem magam úgy a strandon, mint valami előember! Mintha én lennék az igénytelen!, üvöltöm. Kezdek tényleg begőzölni. Valami azt súgja, hogy nem kéne, de könnyebbnek tűnik, mint lehiggadni. Ha tekerek még egy kicsit a hangerőn, túl tudom üvölteni a „nem kéne” bölcs sugallatát. Fasz kivan az egész bodypositivityvel, tekerek még egy kicsit a hangerőn, szopósegér-bőrűre gyantázott dagadékokat mutogatnak, én meg mindent megteszek, érted, kaja, edzés, minden, és még én érezzem magam igénytelennek!

Ezeket te mondod magadról, jegyzi meg szelíden. Látom a szemén, hogy még nem tett le a terve megvalósításáról. Az érdekli, a derékmasszázs, azért néz így.

Ha már itt tartunk, csapok le, gondolkodtál már azon, miért fáj a derekad? Hogy neked se ártana fogyni egy kicsit, és nem egész nap azt a szart nyomkodni? Szerintem én eléggé jól nézek ki, már nem azért, oké, nem vagyok tökéletes, de azért jól nézek ki, fogytam is, sportos vagyok, meg minden, te meg olyan kurva jól elvagy a bőrödben így, ahogy vagy, miközben… Végigmutatok rajta, széttárom a karom, és hagyom a combomhoz csapódni. Lehetne az is, hogy kiábrándulok belőled, érted, amiért meg sem próbálsz változtatni, parázhatnál amúgy ezen, de nem, én parázok ilyen baromságokon, mert a társadalom… Mert… Elakadok.

Utólag sosem értem, hogy jutottam el idáig.

Szóval már nem is tetszem neked?, érdeklődik komoly pofával.

Nem erről van szó. Megtört a dühöngés varázsa, keresem a hangom. Szégyenkezem.

Nem akarsz együtt élni egy lusta palival, segít előzékenyen.

Bosszant, hogy előbb leesett neki a helyzet, mint nekem.

Bosszant, aztán már csupán félek, hogy ebben is jobb nálam. Félek, hogy jobb nálam.

Nem vagy lusta, sóhajtok. Nem mindenben vagy lusta. Csak…

Hallgatlak. Nem mosolyog. Felül, keresztbe fonja a karját, várakozástelin néz.

Most megsértődtél? Mellétérdelek, a karjára hajtom a fejem.

Jól van, ne puncsoljál, húzódik el.

Megmasszírozzam a derekad?

Nem kell, majd lefogyok, addig meg kibírom valahogy, szegi föl az állát.

Most viccelsz, vagy tényleg megsértődtél?

Nem felel rögtön, a szoba egy távoli pontját kémleli felszegett állal. Aztán csak a szeme mozdul. Rám sandít. Persze hogy viccelek, hülyegyerek. Elneveti magát. Gyere ide.

Rohadék.

Összebújva heverünk a kanapén. A pocakjának nyomom a hasam. A pajeszom drótszálait simogatja. Szőrike, súgja.

De amúgy tényleg nem gáz?, kezdek rá ismét. Még erősebben csimpaszkodom belé.

Nem, tényleg nem gáz. Az orromhoz dörzsöli az orrát. Mondjuk a bajszod egy kicsit bök, amikor smacizunk. Kuncog, puszit nyom a szám sarkára.

Ez komoly? Felkönyökölök. Még ki se nőtt teljesen. Lehet, hogy mire kinő, ki fogsz ábrándulni belőlem?

Biztos. Undorodni fogok tőled. Valami masszázsról volt szó, nem?

Néha nekem is fáj amúgy a derekam, dünnyögöm beletörődőn.