Esterházy Péter hatvanadik születésnapja alkalmából a héten hat álruhás és egy valódi EP írja a netnaplót a Literán. Itt van a második nap, vajon kinek a tollából? Az ugrás után a szöveg végén szavazni is lehet!
“Bovaryné én vagyok, mondta Flaubertné.”
Esti szerette a parafrázist, mint anya a hülye gyerekét, elvtelenül, forró bűntudattal, szerette a parafrázis kenetteljes kínosságát, szerette suta nehézkességét, meg persze azt, hogy fölös tereket szorít ki magának, tulajdonképpen mindent szeretett benne, talán azt az egy vonását kivéve, hogy nem szerette eléggé, mégis, ha ránézett, hát némi utálattal ismerte be, mintha csak magamat látnám.
“Az álmodtam, hogy felébredek, és egymással játszom.”
Ránézett a naptárra - mit ad isten, éppen Lukács György születésnapja volt.
Kiszámolta, műhelygond!, “diktálják, kolléga urak”, ez a mai lesz a hátralévő életének első napja, úgy döntött, avval tölti, értsd jól, amihez az olaszok után a legjobban értett, (a) (S)semmivel.
Új szokása lett ez, neki, a réginek.
Kimegyek, elszívok egy semmit, mondta váratlanul, még tavaly, egy novemberi estén, pilinkézett a porka hó, szitált, már a kacsa után voltak, itt, hatvantájt, ebben a kontextusban ez még rozmaring, káposztás cvekedli érzékenyen odakapatva, durvára tört színesborssal, etc, Esti családja vette a lapot, szemérmesen elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.
Azok a gyors, karcos, szűrőtlen semmik!
Négy-öt kapkodó belégzés, Estit elragadta a zabálás őrülete, habzsolva semmmizett, akárha csíkos tébécépizsamában, a szanatórium mögött, aztán a szőke semmik, Hercegovinából, álmodozó arckifejezés járt hozzájuk, meg persze kávé-konyak, a párizsi csempész semmik, sárga kukoricába töltve, a töltényhüvelynyi, muszka semmik, egyujjjas bundakesztyűben, mi tagadás, Esti a semmi Donja volt, spleendid (sic!) talentum, pluszba rá még önmaga Leporellója.
