Már megszokhattuk, hogy Szabó T. Anna margós bemutatói előtt hosszú sor kígyózik bebocsátásra várva. Ez szombat kora délután sem volt másképp, a Nagyszínpad nézőtere szinte teljesen megtelt. Az író-költővel Vigasz címmel megjelent új verseskötetéről (olvass bele) Szegő János beszélgetett, a versekből Murányi Tünde olvasott fel.
Egy szóval
Aki követi Szabó T. Anna munkásságát, az megfigyelhette, hogy köteteinek többnyire egyszavas címeket ad. A költő számára a szavak ereje fontos, az a legjobb, ha egy szónak több jelentése van és valamiféle sugárzása is, tudtuk meg.
A szavakba vetett hitet József Attilától tanulta,
mert számára nagyon nehéz volt és nem is volt evidens, hogy a szavakban higgyen, szerinte a zene, dal sokkal nagyobb hatású, mint a szavak.
Hogy mit jelent a vigasz vagy mikortól nyújt valami vigaszt számára? Noha benne van a „vig” szócska, nem a vígsággal függ össze, pedig közben talán összefügg az örömmel, jegyezte meg Szegő.
De Szabó T. Annát az mindig foglalkoztatta, mi az igaz, mert például azt, hogy mi a szép, érzi az ember és beleborzong. De hogy mi az igaz, abba nem borzong bele az ember, maximum elborzad, és ez
az igazzal való küzdelme tevődött át aztán a vigaszra.
És bár csúnya, gejl szónak tartja, saját magát is meglepve adta ezt a címet a kötetnek.
A kör bezárul
Szegő János úgy jellemezte az új verseket, hogy minden körbeér benne és a legmélyére megy a dolgoknak a költő, aki a kötetről Facebook posztjában azt írta, hogy nagyon személyes. Megtudtuk, hogy ugyan a személyes gyász hívta életre a Vigaszt, de sokszor külön alkalomra is íródtak versek, például a költő édesanyjának emlékére. Szegőt érdekelte, hogy Szabó T. Anna számára hol van a kötet ősmagja: mikor dőlt el, hogy a halálról és a halálból való továbblépésről ír.
A szerző egy hónapot ült édesanyja ágya mellett a kórházban, és a némaságot ellensúlyozandó, próbált ott is írni,
hiszen úgy véli, a költészet feladata, hogy a szerelemben és a gyászban tudjon segíteni az embernek. A versírást a fájdalom kiénekléséhez hasonlítja, bár volt már, hogy úgy gondolta, ordítani kéne. De aztán rájött, hogy az nem elég: muszáj beszélni is róla.
Úgy indult neki a költészetnek, hogy transzponálni fogja a fájdalmat, de ez a könyv nem transzponál, nem tárgyias, ezáltal rájött, hogy ő sem tud az lenni, mert a szeretet nem tárgyilagos. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy hazug-e. A válasz pedig az, hogy elfogult, fog és szorít.
Öröm és csodálkozás
Szegő hangsúlyozta, hogy már a kötet közepén látható, az érzések milyen szép ívet írnak le. A költő a dolgok tudomásul vétele után az öröm kifejezéséhez érkezik, tehát a verseket hangulatilag fent fejezi be. Az utolsó vers, az Öröm korábban keletkezett, Lator László születésnapjára írta a szerző, és tudatosan helyezte el a kötet végére. Szabó T. úgy véli,
abszurditás, hogy örömet lehet csinálni akkor is, amikor félünk.
Ez egy önmentő gesztus, amiből a megnyugvás kinőhet. Fontos volt számára ez a nyugodt öröm, amit szerinte akkor találunk meg, amikor nem csinálunk semmit, csak nézünk és vagyunk. Akkor döbbenünk rá, hogy nekünk milyen jó. Ezért érezte szükségét, hogy az Örömöt a végére tegye.
A szerző Határ című novelláskötetére rezonálva a kötetben szerepel A határok című vers, amely tartalmazza az alapszót, mely időről-időre visszatér Szabó T. műveiben. Szegő szerint poétikailag is érdemes tovább vizsgálni a Vigaszt, amelynek az elején lévő rímes, dalszerű verseket a végén hosszabbak követik. Itt más eszközökkel, a tárgyakat akár csak tükröződésként a költészetébe integrálva alkotott, amely által más perspektívák jelennek meg. A szerző ezzel a dalszerűségét akarta ellensúlyozni, amelyekben sokszor úgy érzi, szerencsétlenkedik, de
a prózai lassúsággal írt vers nagy hatással volt rá.
Aztán a „rácsoda” versekről és magáról a szóról beszélgettek, amelyet Szabó T. Anna talált ki. Úgy definiálja, hogy ez az a helyzet, amikor valami történik velünk (például véletlen egybeesések), amiket nem értünk, és rácsodálkozunk. A költő elismételte, hogy a kötet szerzője nem hisz a szavakban, mert többet érünk egy öleléssel, egy tettel, de ha elolvassa, amit ír, azt látja, hogy működik.
Tó törött tükre
Az olvasó a könyv számos versénél láthatja, kinek vagy milyen alkalomra szól, illetve mi volt a belső ok, amikor a közvetlen gyászt dolgozza fel. Ebből a szempontból érdekes kérdés az ihlet métere. Hogyan hatnak rá a külső ingerek? Megírta volna vajon amúgy is ezeket a verseket és a jó pillanatban találkoztak a felkérésekkel?
Szabó T. Anna úgy gondolja, az alkalmiság sok mindent kihoz belőle: minden teremthet alkalmat arra, hogy beszéljen és időt kerítsen arra, hogy írjon.
Az ihletét bármi be tudja kapcsolni,
ezt pedig megtanulta használni, de ehhez az kell, hogy mindig feltöltött „elemekkel” készen álljon.
A határokra visszatérve a Rohonc című versről elhangzott, hogy egy szomorú történelmi tény kapcsolódik hozzá, és a szerző ezen felül beleszőtt egy személyes szálat is, így a vers igazi gyűjtőlencsévé vált. Szabó T. Anna a verset januárban, nehezen írta meg, mert több haláleset is történt a környezetében, köztük Morcsányi Gézáé, aki név szerint is szerepel a kötetben.
Egy bizonyos Vadász Gábor nevű orvos halálhíre is ekkor jutott el hozzá, és ez az az álnév, amelyen Szabó T. Anna korábban írt egy viccesnek szánt könyvet, amely a macsó költészet paródiája volt, majd saját néven kritikát írt róla és meglehetősen lehúzta. A valós Vadász Géza fia emiatt megkereste a szerzőt és beszámolt neki arról, hogy az apját Rohoncon ölték meg, de nem találják a sírját. Szabó T. számára
a Rohonci tó a tükröződést, ezen keresztül az igazságot jelenti,
és elképzelte, hogy ez alatt a mesterséges tó alatt lehet a sír. Az egészben a legfájdalmasabb számára, hogy a paródiakönyv végén az embert egy tömegsírba dobják meztelenül.
Végül elmondta, hogy a varázslat szó is fontos a könyvvel kapcsolatban, mert a szerző tehetetlenségében magának varázsol. Úgy érzi, a világ esik szét és ő a széttört tükröt próbálja a darabjaiból visszaállítani, a saját világát pedig összetartani.
