Szabó T. Anna ezúttal is az élet teljességében látja és láttatja a halált, és legyenek bármilyen konkrétak és személyesek a motívumok, a létezés általános érvényű kérdéseiről beszél. Kötetének fő témája a gyász és az elengedés, a megnyugvás és a továbbélés. Ahogy az édesanyja emlékére írt vers címe is mondja: Nincs. Van. A két fogalom radikális különbsége és összefüggése teremti meg azt az erőteret, amelyben a kötet versei megszületnek.
Ehhez kapcsolódik a Vigasz formai sajátossága: a költőre jellemző rövidebb, rímes szövegek mellett a rímtelen, gondolatritmusra íródó hosszúversek mintha ellensúlyként és megerősítésként is szolgálnának. Egy-egy témát így több szólamban és más fénytörésben is olvashatunk.
Szabó T. Anna: Vigasz (részlet)
Időtlen én
Hogy ki vagyok? Ahány perc, annyi ember.
Áramlik bennem, úszom benne én.
Aki mindig volt, annak lenni sem kell.
Fény szikrázik a tények tengerén.
Molekula. Sejt. Szerv. Szervezet. Énem
hús, anyag, szín, szag, tér, mit foglalok,
a világ tehát minden, ami én nem.
Vagy nincs határ: a világ én vagyok.
Villódzik minden. Arcra arc, a percek
megsokszoroznak, kitágítanak,
lehúz a víz, az örvény újra felvet,
nincs egy valóság: nincs szilárd alak.
Hogy ki vagyok? A kérdés az: ki kérdi?
A látó rögzít, csak egy villanás,
a szem az adott pillanatot érti –
ragyog: vagyok. Az én: mindenki más.
Szuszog a kép az áramló időben,
a villódzása eleven erő,
általa értem, hogy világgá nőttem:
egy lélegzet van, mert egy levegő.
Néz. Nézed, nézem. Fényünk lesz a fényem.
Egyek vagyunk, amíg együtt vagyunk.
Röptetve rögzít – léte léted, létem.
Csak lélegzünk a fényben. Hallgatunk.
Bennünk a tenger
Nézni egy képet. Sík, szélcsendes tenger.
Fénylő és fény-elnyelő felület.
Tiszta erő. De mélyén ott derengnek
villanó halak, növények, kövek.
Alatta élet, lélek és titok.
A felszín, ahogy rögzíti a szem,
csupa egyensúly. De amit kifog
a tekintet a mélyből: képtelen.
Végtelen rétegek, áramlatok,
rétek remegnek, lélegzik a fény,
cápák és algák, virágállatok:
emulzióban milliónyi lény.
A foghatatlan lélek tánca ez
a hártya mélyén, síküveg alatt.
Mindent megad és mindent elfedez.
Mindent állít, mert semmit sem tagad.
Nyári reggel a Somló-hegyen
Édesapámnak
Palástfüvön a vízcsepp, bogarak
pengekék páncélja, lusta darázs
dünnyögése a fák közt, őszi szilva
hajnalköd-hamva, bazaltorgonák
hollódala szőlősorok felett,
hullt alma cefrés illata, egy róka
szemvillanása a bokrok alatt,
recsegő meleg, éjjel csillagok
zizegése a selyempapír égen –
ez nem szakadhat soha, megmarad,
ez sérthetetlen időkapszula,
az évezredek árvize alatt
a pillanat, a teljesség íze,
a halandóság egyetlen gyógyszere,
isszuk a percet, órát, napokat,
és úgy száradunk fel majd, mint a harmat
a palástfűről: pára, könnyű felleg,
aztán megint harmat, meleg eső,
rész az egészben és egész a részben,
bőrnek, szemnek, fülnek, szívnek: öröm.
*
A nyári reggel: ez a mi világunk.
Nagy, tágas égbolt, bátor és szabad.
Aki a szoba kalitjára ráunt,
itt levegőt vesz, végre szárnyra kap.
A hegy, a kő, a fellegek, a hollók,
az eső verte rózsák illata,
a könnyűségtől fényes, súlyos szőlők,
a sár, a por, a levelek szaga,
a szél, ha átfúj, a dallam, ha átjár,
a magas zengő csendje, közele,
hogy te vagy minden, amit egyszer láttál,
hogy vége nincs, csak újra kezdete,
a nyári reggel, az újult ígéret,
itt lakik benned, bennünk, nem törik,
tágas a kék gömb, megkapod, ha kéred,
őrizheted egy újabb reggelig.
Ha a
Ha a csend, ha a fény, ha a jég, ha a dér.
Ha a láng, ha az ég, ha a tér hazatér.
Ha a zene, ha beszéd, ha lehet, ha szabad.
Ha a szó, ha a kép – ha vigyáz, ha csak ad.
Ha tűz eleven: visz a nagy havon át.
Ha a csend az erő. Ha megért, aki lát.
Ha figyel. Ha elér. Ha az ott ma az itt.
Ha örök: örökít. Ha ez élni segít.
