Sofi Oksanen nemcsak a finn irodalom, de általában Finnország egyik legfontosabb kulturális exportcikke. Hat regényén túl, melyek mind megjelentek magyarul is, írt több színdarabot, egy librettót, idén pedig megjelent Ugyanaz a folyó című esszékötete.
A kötet ötlete akkor jutott eszébe, amikor 2023-ban Putyin háborúja a nők ellen címmel tartott előadást a Svéd Akadémián. Itt, ahogyan a kötetben is, az oroszországi nőgyűlöletet és a nők elleni erőszakot helyezte a középpontba, mint a központi hatalom egyik vezető eszköze. Az író szerint a háború férfi hangon szól, amiből a nők mindig is kiszorultak, és a jelenlegi orosz-ukrán háború nemcsak politikai vagy területszerzési célokkal történik, hanem ez a háború a nők ellen is folyik.
Az új kötet kapcsán kérdeztük Sofi Oksanent, hogy mit gondol az írásról, a kezdetekről, a fiatal irodalomról, és arról is, hogy mit tanult az Ugyanaz a folyó megírása során.
Hogyan emlékszik vissza az első könyve megírására?
Soha nem írtam regényt azelőtt, hogy elkezdtem dolgozni a Sztálin tehenein.
Sosem tervezek túlzottan előre, amikor elkezdek valami újon dolgozni, legyen az regény, színdarab vagy librettó.
Úgyhogy fogalmam sem volt, hogy mi fog történni a regénnyel, nem is gondoltam korábban arra, hogy a szovjet történelemről írjak. Véletlenszerűen jött, szimbólumokon és metaforákon keresztül, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy a tudatfolyamomban miért jelennek meg ezek a fajta jelképek. És eldöntöttem, hogy rájuk koncentrálok.
Ezt a módszert még ma is használom, nekem ez a természetes módja az írásnak. Akkoriban egyáltalán nem érdekelt a cselekmény, nem volt számomra jelentősége. Mostanra azért már egy kicsit jobban érdekel.
A nemzetközi áttörést a Tisztogatás hozta meg a karrierjében. Észrevett valamilyen különbséget abban, hogy a különböző országokból származó olvasókat a regény melyik aspektusa ragadja meg leginkább?
Minden olvasó független egyéniség, de az általános visszajelzésekben valahogy mindig az adott ország történelme köszön vissza.
Mindig úgy éreztem, hogy nagyon könnyű a szovjet történelemről, az emberi jogokról és a szólásszabadságról beszélni olyan országokban, melyeknek a közelmúltbeli történelmében jelen volt egy autoriter hatalom. Azokban az országokban az emberek még emlékeznek arra a korra.
Az északi országokban élőknek például nincsenek első kézből származó emlékeik ilyen időszakról. A latin-amerikai országokban viszont sosem kellett nulláról indulnom – ott mindenki értette, hogy mit jelent a diktatúra, nagyon pontosan tudják, mi az a megszállás.
Számomra nagy meglepetés volt, hogy milyen könnyen kapcsolatot találtam a latin-amerikai és a mexikói olvasóimmal. Nem számítottam rá, hogy közülük bárki tudni fogja, hol helyezkedik el Észtország.
Kiderült, hogy nagyon is pontosan ismerik az olyan típusú viszontagságokat, amelyeken a balti államok keresztülmentek.
Szerintem Finnországban senki sem gondolta, hogy az észt történelem bárhol máshol érdekelhet valakit. De a svéd Salomonsson Ügynökség [ma is ők képviselik Oksanent külföldön – a szerk.] rátalált a munkáimra, és ők teljesen másként néztek a könyveimre, mint a finnek. Ők azt gondolták, hogy igenis képesek „utazni”.
Most, hogy az Ugyanaz a folyó számos fordításban megjelent, feltűnt, hogy még nagyobb az érdeklődés az észt és a szovjet történelem iránt. Ráadásul nagyon sok olyan nővel találkoztam, akinek a családtagjain a Vörös Hadsereg katonái erőszakot követtek el, és látom, hogy a fájdalom generációról generációra öröklődik.
Sok olyan ország van, ahol a közelmúlt problémáihoz nehéz hozzányúlni a nyilvánosságban. Az irodalom egy módot jelent arra, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről.
Hogy látja, a mai fiatal, feltörekvő írók milyen kihívásokkal szembesülnek ahhoz képest, amikor ön indult el a pályán?
A média minden országban olyan kihívásokkal küzd, melyekre lehetett számítani, de még nem következtek be, amikor az első regényem megjelent. Akkor Finnországban még sok könyvvel kapcsolatos hír bekerült a közszolgálati hírekbe, de ma már a Finlandia, az ország legnagyobb irodalmi díja sem kap akkora figyelmet, mint régebben. Amikor írni kezdtem, a második legnagyobb finn irodalmi díj, a Runeberg a napilapok címlapján szerepelt, de most már szinte nem is számít hírnek, vagy legalábbis a média nem igazán számol be róla. A közösségi média sem létezett, amikor indultam. És nem hiszem, hogy a közösségi média helyettesíteni tudná azt a fajta híradást, amit a hagyományos sajtó elhagyott, már ami a könyveket illeti. Nem látom ennek semmi jelét.
Elég sokan követnek a közösségimédia-platformokon, amiket használok, de ez nagyon időigényes.
Tudom, hogy sok kollégám küzd azzal, hogy követőket találjon – az algoritmusok nem igazán segítenek abban, hogy a szerzők megtalálják az olvasóikat az online térben.
És aztán ott van a hangoskönyvrobbanás: úgy tűnik, sok kiadó nagyobb figyelmet szentel annak, hogy mi a trend az audiovilágban, mint annak, hogy mi a jó irodalom. Ez két különböző dolog. Nincs gondom azokkal, akik ezeket hallgatják, de a kiadóknak észben kellene tartaniuk, hogy mi az irodalom, és táplálniuk kellene a sokszínűségét.
Ezenkívül a kritikák száma is visszaesett. Finnországban a nagy médiavállalatok ugyanazt az egy kritikát használják fel az összes kiadványukban, míg korábban minden lapnak saját kritikusa volt, és az jobb volt a könyveknek is. Ez különösen Finnországban jelent problémát. Például az Ugyanaz a folyó számos különböző kritikát kapott Dániában, Svédországban és Norvégiában, de csak néhányat a hazámban – és az a néhány a maximum, amennyit egy könyv kaphat Finnországban. Svédországban még a bulvárlapoknál is dolgoznak kritikusok, míg a finn bulvárlapokban egyáltalán nincsenek könyvrecenziók. Az 1970-es években még voltak.
Hogyan viszonyul az elismeréshez? Milyen visszajelzések a legfontosabbak vagy a legkedvesebbek önnek?
Minden visszajelzés fontos, de a különböző dolgok mind másként azok. Például emlékszem egy olvasómra, aki depressziós volt, és elvesztette a képességét, hogy koncentrálni tudjon az olvasásra. Az én könyvem volt az első, amit a depressziója óta be tudott fejezni, és ez annyi energiát adott neki, hogy eldöntötte, egyetemre megy. Az, hogy egyetlen könyvet befejezett, lökést adott neki, egy jel volt, hogy meggyőzze magát arról: igenis képes az olvasásra figyelni. Meg kell, hogy mondjam, ez egy lenyűgöző visszajelzés volt.
És találkoztam néhány diszlexiás olvasómmal is. Emlékszem egy fiúra, nagyon meghatott, hogy befejezte a könyvem, de boldog is voltam, hogy képes voltam olyasmit írni, ami ennyire megfogta őt.
Minden könyv és minden munka ad nekünk valamit. Mit tanult a legutóbbi könyve, az Ugyanaz a folyó írása során?
A lelkem mélyén regényíró vagyok. Az Ugyanaz a folyó volt az első esszékötetem, és nem is tudtam eleinte, hogy képes leszek-e megírni. Az irodalmi esszé nagyon más műfaj, és én a fikciót mindig könnyűnek találtam, az esszét pedig nem. Nehéz olyan tényirodalmat írni, ami igazán magával ragadó. De a háború miatt tudtam, hogy meg akarom írni ezt a könyvet, mert fontosnak tartottam az üzenetét, és úgy gondoltam, nem számít, ha maga a szöveg nem ér fel a jó szövegről vagy a jó mondatról alkotott ideáljaimhoz. Végül aztán rátaláltam a nyelv ritmusára.
Fotó: Kováts Zsófia
