A svéd író, Sara Stridsberg regénye, A szeretet gravitációja 2014-ben íródott (magyarul tavaly óta olvasható Teplán Ágnes tolmácsolásában), és elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A szöveg egy jól ismert svéd elmegyógyintézet, a Beckomberga épületében és parkjában játszódik, egy hatalmas pszichiátriai komplexum betegektől és orvosoktól nyüzsgő, a hétköznapi normalitástól távol eső terében. Ez a sokak számára hátborzongató helyszín azonban szinte már az otthona egy kiskamasz lánynak, aki az apjához való ragaszkodása miatt napokat, heteket tölt az intézményben. Az apa alkoholista, akit többszöri öngyilkossági kísérletei miatt visznek be az intézménybe. A tizenhárom éves Jackie egész élete pedig másról sem szól, mint hogy próbálja megérteni és egyben megmenteni az épelméjűség határain már jócskán átlépett édesapját. Az apához való ragaszkodás és az állandó jelenlét közben alaposan megismeri ennek a misztikus helynek a dolgozóit, ápoltjait, negyvenes nőként való visszaemlékezéseiből az olvasó számára is láthatóvá válik a svéd Lipótmező belső rendje, a normálist és a beteget elválasztó határvonal törékenysége. Visszafogott, tárgyilagos és tartózkodó stílusban elmesélt történet, melyben pátosz nélkül is láthatóvá válik a szeretet hatalmas ereje, még akkor is, ha ez a végtelen szeretet hasztalan, és nem tudja megmenteni az apát.
A regény nemcsak egy különleges apa-lánya kapcsolatot mutat be, de emléket állít Európa egyik legnagyobb elmegyógyintézetének, melyet 1995-ben zártak be,
és mely a szövegben nem csupán kórház, hanem misztikussá növekvő helyszín, önálló szereplő: „Azt mondják, hogy a régi betegek visszajárnak a Beckomberga parkjába. Ácsorognak a fák alatt, kezüket a napszítta falakra helyezik, mintha még mindig ott dobogna az intézet szíve – halvány emberi lüktetést érzek, amikor megérintem a kifakult, vérszínű homlokzat falát.”
Nathan Filer olyan brit szerző, aki pszichiátriai ápolói végzettséget szerzett, valamint egyetemi évei alatt mentális egészség kutatásával foglalkozott. Nem véletlen, hogy 2014-ben megjelent regénye, A zuhanás sokkja (mely az év legsikeresebb könyve volt Nagy-Britanniában) is komoly pszichiátriai problémával foglalkozik. A kisregény főhőse Matthew, aki bátyja halála után skizofréniás tüneteket produkál – az ő történetét követhetjük nyomon gyerekkorától húszas évei elejéig. A fiatalokat is gyakran érintő, rendkívül súlyos pszichiátriai kórkép általában félelmet, elutasítást vált ki az emberekből, akit pedig érint, mindent elkövet, hogy titokban tartsa. Filer regénye nagyon sokat tesz azért, hogy ezt a betegséget (mely egyébként száz emberből egyet érinthet élete folyamán, elsősorban fiatal felnőtteket) megfossza az előítéletektől, áldozatait pedig a stigmától.
A főhős-elbeszélő rendkívül szerethető karakter, tipikus kamasz, akiről csak apránként derül ki, hogy a szokásos tininél azért több problémája van,
s ezekről őszintén be is számol: „Nem azok a dolgok a legrosszabbak ebben a betegségben, amiket elhitet vagy csináltat velem. Nem a hatalom, amit fölöttem gyakorol, vagy a hatalom, amit neki köszönhetően más emberek gyakorolnak fölöttem. Mindezeknél rosszabb, hogy milyen önzővé tett. A pszichés betegség befelé fordítja az embereket. Szerintem. Örökké csapdában tart minket a saját elménk fájdalma, ugyanúgy, hogy egy törött lába vagy elvágott ujj magára vonja a figyelmedet, és olyan szorosan tartja, hogy úgy tűnik, az egészséges láb vagy ujj már nem is létezik többé. Beragadtam a befelé figyelésbe.” Kiváló megfigyelésekkel reflektál saját helyzetére, néhol összetört és szomorú, de van, ahol humorral, szarkazmussal próbálja oldani a feszültséget. A „befelé figyelés” láthatóvá válása ez a kötet, mely talán képes arra, hogy közelebb hozza az olvasóhoz azokat, akik nem mindennapi problémával, mentális betegséggel élnek és küzdenek.
Egy másik angol regény, a Booker-díjra is jelölt Eleven útvesztő szintén a téboly lényegét igyekszik megragadni, de egészen más eszközökkel. Adam Foulds szövege a 19. századba vezet vissza, helyszínéül pedig a High Beach Elmegyógyintézetet választja.
Lassú folyású, melankolikus hangulatú, neoviktoriánus regény, melyben Foulds hihetetlenül részletező, erős atmoszférát teremtő leírásai uralkodnak.
A pszichiátriát vezető orvos, Matthew Allen egykor valóban praktizáló ideggyógyász, de a valós háttér erősen fikcionalizált, a regény lényege nem a megtörtént események visszaadása. High Beach egy erdő közepén található, s így nem nehéz a szövegbe olvasnunk Dante Isteni színjátékának kezdő sorait („Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”), és látnunk, ki hogyan bolyong ebben a sűrűben, hogyan igyekszik megtalálni a kivezető utat. Az orvos mellett kiemelt szerep jut egy költőnek (John Clare), akinek fokozatosan elboruló elméje kerül a középpontba, közelebb hozva az olvasóhoz a normalitástól való elszakadás szimptómáit, előrehaladását. A regényt olvasva az is egyértelművé válik, hogy a címben megjelölt útvesztő nem a világban, nem a sűrű erdőben, hanem a kiismerhetetlen emberi elmében keresendő. Más-más módokon ugyan, de mindhárom szöveg azt támasztja alá, hogy sokkal könnyebb elveszni bent, mint kint, belső labirintusunk végtelen, és meglepően könnyű benne elvéteni a lépést.
