Nőnap alkalmából ezért most néhány olyan klasszikus, mindenki által ismert irodalmi hősnőt idézünk fel, akik saját koruk normáival szálltak szembe: Antigoné, Tatjana, Bovaryné, Nóra és Kárász Nelli más-más életutat jártak be, de
közös bennük a lázadás szelleme, az előírt szabályok és normák felülbírálata.
Fiktív hősnőink sorsa szinte minden esetben tragikusan végződött, mégis példaként állhat előttünk küzdeni vágyásuk, belső tartásuk, az, hogy nemcsak elszenvedték, hanem legalább reflektáltak a sorsukra. És persze elgondolkodhatunk azon a furcsa paradoxonon is (de ez már nagyon messzire vezet), hogy mindannyian egy férfi szerző fantáziájából keltek életre.
Antigoné
Szophoklész drámájának főhőse, a tragikus sorsú Oidipusz lánya egy férfiak uralta világban próbálja tartani magát saját értékrendjéhez. Nagybátyja, az új király parancsa ellenére is eltemeti bátyját, Polüneikészt, mert az istenek égi törvényét magasabb rendűnek gondolja az emberekénél. Húga, Iszméné már a bevezetésben, a terv megfogalmazásakor felhívja nővére figyelmét arra, hogy gyenge nőként nagyon nagy kockázatot rejt szembe menni a férfiak parancsával: „Meg kell hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk./ A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,/ Erősebbek s ha már felettünk ők urak,/ Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.” (ford. Trencsényi-Waldapfel Imre) Antigoné ennek ellenére szembeszegül a paranccsal és az egyik legnagyobb és legnemesebb tragikus hősként távozik a világból.
Tatjana
Puskin Anyegin című verses regényének hősnője már gyermekkorában kilóg a sorból, idegenek tőle korának szokásai: „Merengett már mint kisgyerek,/ Vidéki életét varázsa/ Álmokkal szépítette meg. /Tűvel nem volt egy percre dolga,/ Dobráma vásznához hajolva/ Kényes keze nem hímezett (…) Ilyenhez nem vonzotta kedve,/ Babát kezébe nem fogott,/ Divatról, városról fecsegve/ Babával nem társalkodott./ Kedvét a csínyekben se lelte,/ A rémtörténet érdekelte;/ Ha tél volt, éj volt és sötét,/ Az fogta meg jobban szivét.” (ford. Áprily Lajos) Érdekes, hogy ebben a szövegben is kontrasztként szerepel a lánytestvér (Olga), aki épp a norma megtestesítője, a középszerűség kellemes és problémamentes képviselője. Könyvfaló, ábrándozó nővére azonban más, ezt több megmozdulásával is bizonyítja: jócskán áthágva az íratlan szabályokat szerelmi vallomást fogalmaz egy férfinak (Tatjana levele, melyet sokan a világirodalom egyik legszebb szerelmes levelének tartanak), és a történet végén nem vállalkozik arra, hogy a kor szokásához híven (immár férjes asszonyként) titkos szeretője legyen Anyeginnek, akit egész életében szeretett.
Bovaryné
Flaubert világhírű regényének címszereplője (aki egyébként sok szempontból rokonságot mutat Tolsztoj Anna Kareninájával) másként szeg normát: ő unalmas, reménytelen házasságából remél kiutat és a „vidéki erkölcsök” ellen ágál. Olvasmányokkal, romantikus képzelgésekkel és titkos kapcsolatokkal próbál kiszabadulni kisszerű életéből.
Szeszélyesnek és kiszámíthatatlannak, sőt nevetségesnek is tűnhet, halálában mégis tragikussá válik:
„Emma körülnézegetett, lassan, mint a ki hosszú és mély álomból ébred fel; aztán tisztán érthető hangon, a tükrét kívánta, és egy darabig úgy maradt, a tükre fölé hajolva, a míg egyszerre csak nagy könnycseppek hullottak alá a szeméből.” (ford. Ambrus Zoltán)
Nóra
Ibsen drámájának főhőse nagyon sokáig éli a társadalom által neki felkínált szerepet: férje kis madárkája, akihez gügyögve beszélnek, gyerekként tekintenek rá. Házassága egy váratlan esemény hatására omlik össze, amikor felismeri, hogy férje valójában soha nem szerette őt, nem értette meg döntései okát, így nem képes tovább részt venni a társadalom által rájuk ruházott színdarabban, így mindent felrúgva kilép házasságából: „Én ép úgy, mint az előtt, voltam a te pacsirtád, a te babád, a kit, mivel hogy olyan gyönge és törékeny, a jövőben kettős óvatossággal akartál tenyereden hordozni. Ebben a pillanatban, Róbert, világos lőn előttem, hogy én itt teljes nyolc éven át egy idegen férfiúval éltem együtt, és hogy három gyermeket szültem, oh, ez a gondolat elviselhetetlen! Szeretném önmagamat összezúzni, darabokra tépni.” (ford. Reviczky Gyula)
Kárász Nelli
A magyar irodalom egyik legemlékezetesebb, tragikus nőalakja, a házasságában fuldokló Kárász Nelli, akit Németh László teremtett meg Iszony című regényében. Nelli alapvetően magányos, zárkózott és hideg személyiség, de nőként nem tud független maradni, így kénytelen-kelletlen belesodródik egy házasságba. Takaró Sanyi, a férj ráadásul a lány szöges ellentéte, így nem tud mit kezdeni annak jellemével, szokatlan személyiségével. A házasság kudarca borítékolva van, a szabadulásra azonban nincs mód, csak egy gyilkosság árán. Németh László hősnője a kilépés legradikálisabb módját választja: ahhoz, hogy ne kelljen elveszítenie önmagát, kénytelen megölni a férjét.
Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? (...) Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?
– teszi fel a kérdést, de mégis harcol tovább, belső ösztöne szerint, képtelen megbirkózni azzal, amit rámért – nem is annyira a sorsa, mint inkább a társadalom elvárásai.
