Nelio Biedermann Lázár című regénye a 20. század hajnalán kezdődik és egy magyar grófi családról szól, akik a történelem viharaiban a kastélyukat és minden vagyonukat elvesztették, leszármazottaiknak pedig az 1950-es években el kellett menekülniük az országból. A több generáción átívelő magyar családtörténetet feldolgozó regény bestseller lett, 26 országban adták el a fordítási jogokat és a kötet filmkészítési jogai is elkeltek. Nem mellesleg olyan híres szerzők ajánlják a kötetet, mint Patti Smith és Daniel Kehlmann. A szerző kötete nemrég magyarul is megjelent, ennek kapcsán beszélgettünk.
Apai ágon magyar nemesi família sarja vagy, a nagyszüleid az 1950-es években menekültek Svájcba. A saját családod történetére támaszkodtál a regényben. Mennyire volt jelen a magyar identitás a gyerekkorodban és mit jelent a számodra, hogy a könyv most magyarul is megjelenik?
A családom magyar ága mindig nagyon fontos volt. Körülvettek azok a történetek, amelyeket nagymamám és a nagybátyám mesélt arról, hogyan nőttek fel arisztokrataként. Nem tudok magyarul, de az édesapám mindig magyarul beszélt az édesanyjával és a család többi tagjával, így a nyelv nagyon ismerős nekem. Nagyon örülök, és nagyon izgatott vagyok. Egy kicsit jobban izgulok, mint más megjelenések esetén.
A magyar olvasók számára ez a történet a kollektív emlékezet része, nem csak egy családi saga. Tartasz attól, hogy más elvárásaik lehetnek a regénnyel kapcsolatban, mint a nyugat-európai olvasóknak?
Igen.
Nagyon szomorú lennék, ha a könyv éppen Magyarországon nem tetszene az olvasóknak.
És azért is izgulok, mert Magyarországon más a felfogás. A fordító, Fodor Zsuzsa egészen más kérdéseket tett fel nekem, mint a többi fordító, jobban ismeri a magyar történelmet, mint én, és a magyar olvasók is kritikusabbak lehetnek.
Mikor döntötted el, hogy a családod magyar ágáról írsz családregényt?
Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy valamit kezdeni akarok ezekkel a történetekkel, mielőtt elkezdtem volna az írást. Már kiskoromban rájöttem, hogy a családom története valahogy különleges és meseszerű, hiszen az iskolai barátaim nagyszülei nyilvánvalóan nem kastélyokban nőttek fel. 16 évesen kezdtem el írni, ez volt az egyik első projektem, de hamar rájöttem, hogy még nem vagyok elég jó, és nincsenek meg a megfelelő eszközeim ahhoz, hogy úgy meséljem el ezt a történetet, ahogy én szeretném. Így félretettem, majd az elkövetkező években újra és újra visszatértem hozzá. A mostani volt az ötödik változat.
Hogyan végezted a kutatómunkát, milyen magyarországi helyszíneket kerestél fel?
Eleinte azt hittem, hogy nem kell kutatnom. Vagyis persze, el kellett végeznem a történelmi kutatást, meg kellett vizsgálnom a tényeket és a történelmi hátteret. De azt hittem, hogy ennél többet nem kell tennem, mert úgy gondoltam, hogy ezek a történetek már mind megvannak bennem, ismerem őket, hiszen gyerekkoromban újra és újra hallani akartam őket a nagymamámtól.
Régen volt egy kis házunk Budán, egy- vagy kétévente jártam Magyarországon. Gyakran elmentünk a család egykori kastélyába, a Pécs közelében lévő kúriákba is – ezeket a helyszíneket már ismertem. De aztán amikor írni kezdtem, néhány hónap után rájöttem, hogy valójában nem tudok eleget, hiába olvastam el rengeteg könyvet a korszakról. Nem volt elég, mert ismernem kellett a részleteket is ahhoz, hogy megteremtsem a könyv hangulatát. Így aztán néhány hónap múlva újra meglátogattam a Budapesten élő nagybátyámat, és egy hétig csak beszélgettünk.
Tudni akartam, milyen volt a gyerekkora, pontosan hol élt a családja Budapesten a kisajátítás után, mit ettek, hogyan öltözködtek az emberek akkoriban.
Segített, hogy megőrizte a régi családi fotókat a az 1920-as, 30-as és 40-es évekből.
A család egykori kastélya
Azt állítod, hogy ez fikció, de mégis a családod története ihlette. Hogyan reagált a családod, amikor a könyv elkészült?
Nagyon büszkék, természetesen. Mindig elmesélem ezt a történetet az apámról: amíg dolgoztam a regényen, csak annyit árultam el, hogy a családunkról írok. Többet nem mondtam nekik, mert soha nem mutatom meg senkinek, min dolgozom. Aztán, amikor a regény már majdnem kész volt, elutaztam Mexikóba egy hónapra, és elküldtem nekik a kéziratot. Néhány nap múlva apám felhívott, és azt mondta, tetszett neki a történet, de hazudtam nekik, mert szerinte valójában nem a mi családunkról szól, fikció.
Aztán újra elolvasta, és egy hét múlva újra felhívott, hogy tévedett, mert a könyv valóban a mi családunk története, és nagyon közel áll a valósághoz. Nekem ez nagyon jó volt, mert pontosan ezt akartam elérni:
olyat írni, amiben nem lehet megkülönböztetni, mi a kitaláció és mi a történelmi valóság. És ha még az apám sem tudta szétválasztani a kettőt, akkor tudtam, hogy ez valahogy sikerült.
Számukra is világossá vált, hogy a szereplők mind kitalált személyek, és ez fikció – persze azok az események, amelyeken keresztül kellett menniük, azok nem fikciósak, mind nagyon közel állnak a valósághoz.
Apám azt is mondta, hogy tetszik neki a könyv, de szerinte senki sem fogja elolvasni. Számára nagyon szürreális, hogy ennyi ember érdeklődik a családja története iránt.
Egy interjúban elmesélted, hogy a kutatómunka során derült ki, hogy a családod bújtatott a nácik elől egy Edmund Pontiller nevű jezsuita papot – és ez a szál a regénybe is bekerült. Hogyan élted meg, hogy erről nem a családodtól szereztél tudomást?
Nagyon meglepődtem és furcsának találtam, mert – mint minden családban – a családtagjaim mindig ugyanazokat a történeteket mesélték újra és újra. Pontiller bújtatásáról nekem nem beszéltek, a nagybátyám viszont ismerte ezt a történetet. De olyan jó történet volt, hogy rögtön tudtam, hogy erről is írni akarok.
A regényben vannak kísértetek, látomások, az idő minta körben járna, az erdőben pedig hátborzongató dolgok történnek… néha olyan érzésem volt, hogy egy 19. századi gótikus regényt olvasok. Miért döntöttél a 19. századi regénystílus mellett?
Azt hiszem, ez tette lehetővé, hogy végre megírjam a regényt a négy korábbi kísérletem után. A korábbi verziókban nem volt semmi ilyesmi. Nekem nagyon fontos volt, hogy ezek a mesés és mágikus elemek benne legyenek a regényben, hogy valóban megkülönböztessem a fikciót a valóságtól. Ezek az elemek tették lehetővé, hogy pontosan úgy írjam meg ezt a történetet, ahogyan akartam. Azelőtt mindig az volt az érzésem, hogy a lehető legközelebb kell maradnom a tényekhez,
a mágikus elemekkel viszont már az elejétől fogva világos volt, hogy ez egy regény, és hogy a regény világa valamilyen szempontból eltér a mi valóságunktól.
Ezek a meseszerű részek aztán elhalványulnak, a regény második felében már nem annyira fontosak, mint az elején. A család, aki egy kastélyban él egy erdő közepén, annyira távolivá válik, hogy olyan, mintha csak egy mesében létezett volna. Mindent elveszítenek, és a városba költöznek, az életük már egyáltalán nem mesés.
Milyen magyar szerzők inspirálnak?
Mindig olvasok, miközben írok, de mindig meg kell találnom az egyensúlyt egy olyan olvasmány között, ami nagyon közel áll ahhoz, amiről írok, és valami olyan között, ami túl messze van a készülő könyv világától. Ezért
szándékosan nem olvastam például Esterházytól a Harmonia Caelestis-t, mert tudtam, hogy a családjáról is ír, és a mai perspektívából közelíti meg a történetüket.
Attól tartottam, hogy ez túlságosan befolyásolhat. De olvastam például Márait, akit a regényben is megemlítenek, és David Szalay-tól a Flesh-t. Szeretnék több magyar könyvet olvasni, főleg kortárs irodalmat, eddig inkább német nyelvű irodalmat olvastam.
Rengeteg irodalmi utalás van a Lázárban. Marcel Proust fontos szerepet játszik a könyvedben, a szereplők Kafkát olvasnak, és feltűnik egy Virág kisasszony nevű nő is – akinek nevéről beugrott Leopold Bloom karaktere. Van köze a névadásnak James Joyce-hoz, és fontosak neked ezek a szerzők?
Az összes szerző, akiket a könyvben megemlítettem, fontos szerepet játszott a könyv megírásában. Ők azok az emberek, akiket a könyv írása közben olvastam, akik bizonyos értelemben inspiráltak. Ez valóban egy tisztelgés előttük.
Szerettem róluk olvasni és írni, és elrejteni ezeket az irodalmi easter eggeket a könyvben, mert ezt én is imádom olvasóként. Mindig izgalmas, amikor rájövök egy-egy utalásra.
Tetszett az ötlet, hogy a könyvemben aktív szerepet kapjon az irodalom, szinte már önálló szereplőnek számít a regényemben, és tényleg hatással van a szereplők életére. Imre például azért veszíti el az eszét, mert E. T. A. Hoffmant olvas. Virág kisasszony nevét nem Joyce ihlette, bár ez is egy nagyon szép összefüggés. Kurt Schwitters Anna Blume-nak (An Anna Blume) című verse áll a névadás mögött, imádok ezekkel az irodalmi hagyományokkal játszani. (Az 1919-ben megjelent verset a szerelmes vers paródiájának, illetve egy új költői nyelv előfutárának tartották).
Min dolgozol most?
Soha nem mondom el senkinek, még a családomnak sem. Annyit elárulok, hogy amin dolgozom, a jelenben játszódik. Ez nehéz, mert sokkal könnyebb a múltról írni – tudod, hogy mi következik, és hová vezet. De most végre úgy éreztem, hogy a Lázár után végre készen állok arra, hogy a jelenről írjak. Amikor befejezek valamit, mindig valami teljesen mást akarok csinálni.
Fotók: Ruben Hollinger
