Nagy Gabriella: A kilencedik [Képalá]

Nagy Gabriella: A kilencedik [Képalá]

.konyvesblog. | 2018. április 18. |

borsosfamily002.jpg

Móricz-Sabján Simon: Borsosék

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Margó Irodalmi Fesztivál idén első alkalommal hirdette meg közös irodalmi pályázatát a 36. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan KÉPALÁ címmel. Hányféle történet rejlik egy-egy fotóban? Elmesélhetők életek egy-egy kép alapján? Mit sűrít magába egy sajtófotó? Hogyan tehet széles körben láthatóvá egy-egy szimbolikus történetet egy sajtófotó és/vagy egy irodalmi alkotás?

A kiírók felkértek 10 szerzőt, hogy írjanak rövid prózát az exponáláskor lezárt történetekből, a szövegeik pedig a Könyvesblogon is olvashatók lesznek. 

A felkért írók: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szöllősi Mátyás, Térey János, Tóth Krisztina és Totth Benedek.

A képsorozat. A nyolc fős Borsos család a Csongrád megyei Csanytelek településen él, nehézségeik, életük pedig tökéletes tükörképei Kelet-Magyarország problémáinak. A család fő bevételi forrása a gyermekek után járó állami támogatás, amely jelenleg 120 ezer forint havonta. Helyzetük a szegénységi küszöb alatt nem egyedülálló, Magyarországon a lakosság egyharmada él jelenleg a létminimum alatt és több mint 12% él mélyszegénységben. 
Mária és József nemcsak a 6 gyermek nevelésével küzd meg a hétköznapokban, de a térségre jellemző munkanélküliséggel is. Mindketten idénymunkákkal próbálják a havi jövedelmet kiegészíteni, amely viszont épp oly rendszertelen, mint amennyire kevés bevételt jelent.
A gyerekek és szüleik pedig bár kénytelenek együtt élni a szegénység okozta korlátokkal, de a kötelék, ami összeköti őket, sokkal erősebb a mindennapi gondoknál.

Nagy Gabriella: A kilencedik

Móricz-Sabján Simon Borsosék című képeitől ihletve

– Szólni kéne apukának, hogy jöjjön fel enni – jegyezte meg a nő, mikor asztalhoz ültek és nagy sokára elcsendesedtek a gyerekek. A furnérból vágott, csupasz lapon csülök gőzölgött zománcos tepsiben. Edényalátéten két kiló zacskós szeletelt kenyér. Mellette tálban hasábkrumpli, kecsap. Ünnep volt, hozta a pénzt a postás.

– Mit teszel elé, tányérból is már csak az a csorba van – morogta a férfi, és vágott magának a bőréből.

Hiába győzködte a nő, hogy majd odaadja a sajátját. – Nem jön az föl, ha a Szűzmáriát lehozod, akkor se, a vén konok – mondta, és nagyot harapott a karéj kenyérből.

Az öregek az udvar végében álló vályogban éltek. Mikor a második unoka megszületett, leköltöztek a házból, átadták tágas otthonukat a lánynak, hadd nőjön-növekedjen a család. Nekik a szobakonyha is elég, budi van a kert végén, öregek már, nem viháncolnak. Hajnalban megetetik a jószágot, sötétedésig tesznek-vesznek a kertben, javítják a nejlonfóliát, locsolnak, nyesnek, itatnak, egyik ólat ácsol, másik babot szed, borsót fejt, egrest a kerítés mellől. Mikor minek van idénye. Csak este kapaszkodnak szorosan egymásba a sezlonyon, fejükbe húzzák a plédet, úgy alszanak el a másik ismerős szagában. Szeretetben kis hely is elég.

Szülte sorban a lány a gyerekeket, egyik jött a másik után, ricsajoztak, ríttak, nyihogtak, ráküldték a kutyát a tyúkra, berúgták az üveget konzervdobozzal, csupa zsivaj volt az udvar, élet és nevetés. A nagyanyjuk madártejjel kényeztette őket, jó szóval, öleléssel, mesével. Hétvégén együtt ebédeltek a nagyházban, a lány főzött tíz személyre, nem pörköltet vagy pecsenyét, hanem mikor jobban ment, borsólevest és csirkeszárnyat francia salátával, mikor rosszabbul, szaftos tésztát vagy slambucot. Az öreg és az asszony szerényen meghúzódtak a Jancsi mellett, ha asztalhoz könyörögték őket, a széket pár centivel hátrébb tolták, véletlen ne érjen a ruhájuk a tányérszélhez. Lógatták a kezük, hallgattak, csak a szemük járt, egyik falról a másikra, kazettás ajtótól a mennyezeti gerendáig, a padlószőnyegtől az éjjeli szekrényig. Nem tetszett a rózsaszínre festett fal, a terítő nélküli asztal, a nyitva felejtett ajtók, a szanaszét dobált ágynemű. Feltolult a sok emlék, megdagadtak a könnyzacskók, ezek között a falak között mennyi szép esett.

Jóravaló ura van a lánynak, dolgos, becsületes ember, kitanulta a villanyszerelő szakmát. A lány tanítónak készült, elvégzett két évfolyamot. Aztán még szülés előtt eladta az összes könyvét a mozgóárusnak, nem áltatja magát hazugsággal, elfelejti a szépre festett jövőt. Azóta főz, sikál, ellátja a családot, állatot gondoz, veteményest művel. Megvannak tisztességben.

Aztán egyik este, lefekvés után fény gyúlt a lenti házban. Felkelt az öregasszony, a hasát fájlalta. Elmúlik, mondogatta az öregnek, de görnyedt tovább a hokedlin. Először öklendezett, mintha az a sok bánat és keserűség háborogna odabent, mintha ki akarna szakadni belőle, amit eddig magában tartott. Aztán vért hányt a lavórba. Mire beért vele a mentő a szentesi kórházba, nem ismerte meg az urát. Szűzmáriát látta, szőke hajából fénypászmák eredtek az égtájak felé, béke volt, a fülében templomi zene.

El kellett adni a pulykákat, hogy fizetni tudják a koporsós temetést. Az öreg keresztet vetett, és magára zárta az ajtót, hiába dörömbölt a lánya, hogy „ő az anyám, az én halottam, az én fájdalmam is”. Tán éjjelente kiosont pár órára, mikor huhogni kezd a bagoly, és bolyongott magányosan a holdfényben, ki tudja. Csak annyit láttak, hogy hosszú idő után egy reggel gyűrötten kóválygott elő a sötétből. Addigra feldobta a talpát három csirke, két liba, a többi összetojta az ágyásokat, a sátrakban a föld kiszáradt, kint a veteményes felázott az esőzésektől, a kerítés beszakadt, a kutya megszökött, az elrágott kötél ott hevert a sárban, az apa vállalkozása pedig bedőlt. A polgármester csókosai kaptak munkát a közvilágításban, neki maradt az alkalmi meló meg a közmunka.

Amint meglátta, hogy hunyorogva előbújik barlangjából, rohant a lány az apjához. Megölelte, a fülébe sóhajtott, „apuka, hát itt van”. A házban kiszellőztetett, felsepert, kidobálta a krumplihéjat, paprikacsutkát, száraz serclit meg a héjakat, a vödörnyi csikket, vitte mosni a büdös ruhát. De az apja már nem volt ugyanaz. A ház is, a kert is megváltozott. A falakat fekete pókháló lepte, a ruhaszárító zsinór leszakadt, a konnektorok besültek, a szekrényzárak elromlottak, az ajtó megvetemedett, a mosógép alig zörög, a kertben már fű se nő, döglik a tyúk, napjában egy malteroskanál morzsolt kukorica a lassú éhhalálra elég. A vasárnapi ebédmaradékot lábasban hozta le a lány az öregnek, konyharuhába rejtette a csorba tányért. A szeme vörös, újságolta bizakodva, hogy pultos lesz a 42-esben az Ivós Pityunál. Reggel hattól estig, napi ötezerért, míg van miből inni a telkieknek. Majd vigyáznak a kicsikre a nagyobbak, megfőz éjjel, szabadnapon kikérdezi a leckét.

Nehezen vette a levegőt az öreg, aprítás közben kiment a karjából az erő. A mellkasát szorongatta, azt mondta, üres.

– Az a rohadt bagó, apuka – veszekedett vele a lány, és tenyéréllel fejbe kólintotta a nagyfiát, hogy vegye át a nehezét.

Egy este az öreg behívta a hat gyereket a házba. A dohányzóasztalt vizes ruhával letörölte, az ágyneműt pokróc alá halmozta, a szekrénypolcok előtt, melyekre a szanaszét hagyott limlomot zsúfolta, behúzta a szádát, majd seprűre tekert felmosóronggyal a bútorok körül tessék-lássék felmosott.

– Reggel kimegyünk a tóhoz – mondta –, fogunk halat.

Elképzelte, ahogy tanítgatja őket, megmutatja a hálóvetést, a szákolást, elmeséli, hogyan kell kifárasztani a halat, merthogy halászfalu volt ez régen, a halból éltek errefelé. Aztán teli szákkal hazatérnek, agyonütik a legvirgoncabbat, a lány kibelezi, lepikkelyezi, és megfőzi fazékban fűszerpaprikával meg hagymával.

– Nincs már benne víz se – nevetett a legnagyobb fiú. – Kiszáradt évekkel ezelőtt. Egy nagy gödör van ott, papa.

Akkor szédült meg az öreg, amikor a kilencedik tányér eltörött. Hallotta lent a csörömpölést, a lánya perlekedését, a sírást, a cirok surrogását. Megkapaszkodott az ajtótokban, de a fa nem bírta el könnyű súlyát, kiszakadt töviből, úgy estek a küszöb mellé ketten, az öreg meg a félfa, amibe olyan görcsösen kapaszkodott, hogy még a kiérkező orvos sem tudta az ujjait lefejteni róla.

 

 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.