Markovics Botond ötszörös Zsoldos Péter-díjas sci-fi szerző (sokáig Brandon Hackett írói álnéven publikált) regényei mindig túlmutatnak a klasszikus felfedezős-menekülős történeteken, és a kötetek elolvasása után is velünk maradnak. Az Eldobható testekben az emberek a tudatfeltöltés megvalósulásával ruhaként cserélgették a testüket, a Felfalt kozmoszban egy olyan univerzum közelített a Föld felé, amely teljesen más fizikai törvények szerint működik, és ahol a szabad akarat egészen mást jelent. Legújabb, Bionauták című regényében (itt beleolvashatsz) a Sirius A körül egy olyan égitest kering, ami egy gigantikus élőlény, és amelynek testéből az emberiség évtizedek óta bányássza a különböző luxusélelmiszerek, kozmetikumok és gyógyszerek alapanyagát.
Az interjú témái:
- Milyen érzés, amikor a regény kezd valósággá válni?
- Bevállalná-e a szerző a Felfalt kozmosz című regényben szereplő „eldobható testet”, ami gyakorlatilag halhatatlanná tesz?
- Hogyan született meg a bolygó méretű lény ötlete?
- Mit tenne az emberiség egy hasonló felfedezés esetén?
- Kísérletek a nyelvvel: hogyan kommunikál egy kristály alapú lény?
- Miért kedveli a szerző az erős női karaktereket?
- Milyen lehetőségek vannak külföldön magyar sci-fi szerzőként?
Milyen érzés science fiction szerzőként, hogy a Pentagon nyilvánosságra hozta az UFO-aktákat? Szoktad böngészni ezeket?
Én eléggé szkeptikus vagyok. Nem az UFO-kkal kapcsolatban – az ügyben nincsenek kétségeim, hogy nem mi vagyunk az egyetlen értelmes civilizáció. Csak a galaxisunkban van 400 milliárd csillag, nagyon kicsi annak valószínűsége, hogy mi lennénk az egyetlen értelmes civilizáció. Azzal kapcsolatban vagyok szkeptikus, hogy valóban van mit nyilvánosságra hozni, és ha esetleg tényleg van, akkor valóban nyilvánosságra is hoznak-e mindent.
Viszont ha tényleg tudomást szereznénk arról, hogy létezik egy másik értelmes civilizáció elérhető távolságban, vagy találkoznánk velük,
az alaposan átformálná a földhözragadt, emberközpontú világnézetünket, és megváltoztatná az emberek egymáshoz való viszonyát is.
Ha nem egy sci-fi klisés invázió, hanem egy kicsit komplexebb vagy szofisztikáltabb kapcsolatfelvétel történne, az szerintem izgalmas új világot teremthet. Talán azt az őrületet, ami helyenként itt folyik a világban, helyre is tenné azzal, hogy felismerjük, milyen kicsik is vagyunk valójában, és mennyire szükségünk van egymásra.
Tavaly szeptemberben Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnökök arról beszélgettek, hogy a biotechnológia fejlődésével az emberek egyre tovább élhetnek, sőt, a halhatatlanságot is elérhetik. A Felfalt kozmosz című regényedben a kiváltságosok extrém hosszú életet élhetnek, és a diktátorok ezt ki is használják. Milyen érzés az, amikor a regényed kezd valósággá válni?
A science fiction nem igazán akar jósolni, inkább csak a jelenből, meg bizonyos folyamatokból próbál különféle jövőforgatókönyveket és -variációkat felépíteni. Vannak olyan területek, ahol nagy eséllyel látni lehet, hogy merrefelé tartunk. Ha megnézzük, hogy az elmúlt évtizedekben mennyit fejlődött az orvostudomány, hosszú távon azért nagyon nagy esélye van annak, hogy az ember egyre hosszabb ideig fog tudni élni. És még csak a lehetőségek kezdeténél tartunk.
A Felfalt kozmoszban több száz éves hatalmi vezetők uralkodnak. Ebben számomra az volt a riasztó, hogy a diktatúrákban mindig ott van a remény, hogy a diktátor előbb-utóbb megöregszik és meghal, és akkor talán van esély, hogy összeomlik az egész elnyomó rendszer. De ha ezek a diktátorok elkezdenek egyre tovább élni, az szerintem egy nagyon ijesztő jövőképhez vezetne.
De ha már valósággá vált science fiction, ide kapcsolódik a 2013-as Az utolsó író című novellám is, amiben a jövőben az írószoftverek másodpercenként dobálják ki magukból az új regényeket. Gyakorlatilag meglévő emberi szövegekből újnak tűnő sztorikat generálnak. 2012-ben, amikor írtam, nekem egyértelmű volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, csak azt nem gondoltam, hogy mondjuk alig tizenegynéhány év múlva el is kezdenek majd megjelenni AI generált „irodalmi művek”, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Én egyébként írás közben sosem gondolkodom azon, hogy az adott ötlet meg fog-e történni, egyszerűen csak egy számomra izgalmas ötletet, gondolatot, jövőképet akarok körbejárni.
Az Eldobható testekben az emberiség gyakorlatilag legyőzte a halált: bárki új, eldobható testet nyomtathatott magának, akár naponta többször is. Valóban jó lenne, ha megszűnne a halál?
Az emberek többsége nagy eséllyel szívesen élne tovább, ha egészséges állapotban maradna a teste. De nagyon sok kérdés van itt még:
mennyire fárad el az elme, vagy mennyire telítődik az ember ingerekkel, és talál-e még egyáltalán valamit, ami pár száz év után is érdekli a világban.
És persze biztos, hogy sokan eleve elutasítanák ezt a fajta technológiai lehetőséget. A regény erről is szól, érvek és ellenérvek csapnak össze, majd végül ki is tör a totális káosz.
Te bevállalnál egy ilyet?
Valószínűleg igen. De biztos, hogy nem az elsők között, inkább megvárnám, hogy miként alakul a technológia össztársadalmilag.
Azért az, hogy az ember eldöntse, meddig és milyen testben él, szembe megy a legtöbb vallással.
Az egész társadalmi-technológiai fejlődés szembe megy a legtöbb vallással.
A vallás állandóság, a fejlődés pedig folyamatos változás.
Az ilyen technológiai újításokban az az ijesztő, hogy nem tudjuk megállítani. Ami létrehozható, és amiben van pénz, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy az emberiségnek jó lesz, az el fog terjedni, függetlenül attól, hogy kinek tetszik vagy kinek nem. Ugyanakkor meg egyre jobbá tesszük az életünket, és kitoljuk az élet határait is. Sok vallás küzd szerintem most azzal, hogy egyre nehezebben tudnak lépést tartani a technológiai fejlődéssel, azonban muszáj lesz alkalmazkodniuk. Nem lehet középkori, ókori vagy még ősibb törvények, iránymutatások alapján terelni a 21. századi, technológiailag brutálisan fejlődő, változó emberiséget.
Legújabb regényed, a Bionauták egy bolygó méretű lényről, a karneuszról szól. Hogyan született meg az ötlet?
Volt egy fellángolásom nyolc évvel ezelőtt, hogy sci-fi tárcanovellákat akarok írni. Több tucatnyi ötletet lejegyeztem, és az egyik az volt, hogy egy űrhajós expedíció azzal szembesül, hogy hús van az éppen felfedezett bolygó felszíne alatt. Sokáig nem tudtam ezzel a novellaötletként mit kezdeni, úgyhogy félretettem. Később mégis megírtam ebből egy tárcanovellát, de továbbra sem hagyott nyugodni az ötlet, aztán ahogy egyre több minden épült köré, rájöttem, hogy ebből regényt akarok írni.
Abból indultam ki, hogy ha az emberiség felfedez valamit, azt általában kizsákmányolja.
Itt van egy ilyen hatalmas idegen lény, nem nagyon lehet vele kommunikálni, közben meg lehet belőle pénzt csinálni – így jött a húsbányászat ötlete. Ami persze még mindig csak a felszín.
A regényben egy emberi bizottság megállapítja, hogy ennek a gigantikus élőlénynek nem okoz fájdalmat, ha átfúrják a bőrét és kivágják belőle a húst. Néha azt éreztem, hogy nem is az embereknek szurkolok a regény olvasása közben.
Ez nem egy „klasszikus” találkozás egy idegen életformával, ugyanis a mérete miatt nem érhető fel emberi léptékkel maga az élőlény. Így nehezebb is rá élőként, értelmesként tekinteni. A bionauták a belsejében utaznak, és ehhez egy egész ökoszisztémát ki kellett találnom. Nagyon izgatott a történetnek ez a része, ami a felfedezésről szól, de persze közben megjelenik a fogyasztói társadalom kritikája is: hogy bármit találunk, azt gyakorlatilag elkezdjük felhasználni, elfogyasztani, feldolgozni. De mi van, ha ez a lény nem az, aminek gondoljuk?
Mit gondolsz, hogy viselkedne az emberiség, ha történne egy hasonló, a regényben szereplő húsbolygóhoz hasonló felfedezés?
Tartok tőle, hogy ugyanígy. Ha pedig bármilyen törvényi vagy etikai korlátba ütköznének, a cégek a profitszerzés érdekében megpróbálnák az etikai kérdéseket a szőnyeg alá söpörni. De azért kicsit mégis remélem, hogy egy idegen életforma esetén a kutatás-felfedezés azért mégis fontosabb lenne, mint az anyagiak.
A kizsákmányolásról az embernek eszébe a jut A Dűne – ahol a vezetőréteg szintén kifoszt egy bolygót az erőforrásokért.
Az igazi science fiction úgy tud reflektálni az adott kor problémáira, hogy közben elidegeníti azokat,
például kitalált világokba, vagy a jövőbe helyezi az alaphelyzetet. A kizsákmányolás már a 60-as években is létezett, és azóta sokszorosára nőtt a fogyasztás. Én is azokat a történeteket szeretem – és többnyire azokat is írom meg végül –, amelyek azon túl, hogy érdekesek, izgalmasak, a mai világról mondanak valamit.
A Bionauták nem csak klasszikus science fiction, kozmikus- és testhorror, a weird fikció elemei is jellemzik a regényt. Mintha az utóbbi könyveiddel elmozdulnál a horror irányába.
Ez nem volt tudatos, de abszolút így van. Az Eldobható testekben nyilván adta magát ez az irány a testnyomtatás miatt, hiszen itt a testek eszközökké válnak, a Felfalt kozmoszban pedig a miénktől eltérő fizikai törvények megnyilvánulása adott erre lehetőséget. A Bionauták főbb karakterei pedig olyan idegen létezésekkel kerülnek kapcsolatba, amelyek az identitásukra, az emberi mivoltukra is jelentős hatással vannak. Az ismeretlennel való találkozás pedig igazán ijesztő tud lenni.
A Felfalt kozmoszban egy másfajta fizikájú univerzumot kellett elmesélhetővé tenned, most egy idegen szervezet „anatómiáját” és belső világát kellett felépítened. Melyik volt nagyobb kihívás?
Mindkettő más miatt volt nehéz. A Felfalt kozmosznál a cselekmény nagyon hosszú időtávot ölelt át, ott leginkább az időtáv kezelése jelentett kihívást. A Bionautákban az volt a legnehezebb, hogy itt egy teljesen ismeretlen világot kellett bemutatni, a karakterek olyan helyszíneken utaznak át, olyan lényekbe futnak bele, amelyeket a nulláról kellett kitalálni, felépíteni, még nyelvileg is.
Igen, a Bioanutákban a nyelvvel is kísérletezel. A szereplők elméjébe behatolnak, és több oldalon keresztül egyszavas mondatokból álló tudatfolyamot olvashatunk, amiben nem csak a karakterek saját emlékei jelennek meg.
Ez egy nagyon izgalmas játék volt. A karneuszban az egyik karakter emlékei összekeverednek mások emlékeivel, és ehhez különféle helyekről származó, különféle foglalkozású emberek emléktöredékeit próbáltam összemosni az egyik főszereplő emlékeivel, és ezt a töredezettséget a szövegben is meg akartam jeleníteni. Mostanában egyre jobban szeretek kísérletezni a szövegekkel. Nagyon sokat kellett például azon gondolkodnom, hogy hogyan,
milyen módon kommunikálnak, élnek például a regényben szereplő kristály alapú lények,
és a velük kapcsolatos leírásoknál különféle hanghatásokat nyelvileg hogyan lehet minél erőteljesebben belefűzni a szövegbe.
A Felfalt kozmosz című könyveddel kapcsolatban korábban azt mondtad, hogy írás közben változott meg, mit is gondolsz a szabad akaratról, ami a regény egyik központi témája volt. Történt ilyen mértékű változás a Bioanuták írása közben?
A Bionauták első változatát gyakorlatilag egy az egyben ki is dobtam – abban az volt a lényeg, hogy a szereplők el akarnak menekülni a karneuszról. Megírtam ezt az első változatot, és csak a végén jöttem rá arra, hogy engem és valószínűleg az olvasót is inkább az érdekli, hogy mi a karneusz valójában, honnan származik, stb. Nem fog működni, ha szereplők ennek pont az ellenkezőjét akarják. Ezért újragondoltam és újraírtam az egészet, de akkor már a második kötettel együtt. De ez a kidobott változat arra tökéletes volt, hogy rájöjjek arra, hogy miről is szól nekem valójában ez a regény. Néha meg kell tenni ezeket az elsőre talán sokkolónak tűnő újraírásokat a szöveggel.
A főszereplőid szinte mindig erős nők, akik nem törődnek a szabályokkal és a saját törvényeik szerint működnek. Tudatos ez?
Mióta elkezdtem írni, mindig nagyon fontos szempont volt, hogy legyenek női főszereplőim. Ez evidensnek tűnhet, de a science fiction regényekben sokáig csak elvétve lehetett női karakterrel találkozni. Engem ez már kiskoromban, olvasóként is nagyon zavart, így már a korai regényeimnél is számos női főszereplőt írtam.
Férfi íróként ráadásul sokkal izgalmasabb kihívás ez. A Bionautákban két főszereplőm van, az egyik egy fiatal, alig húszéves fiú, Yis Venter, a húsbányászati cég tulajdonosának idealista fia, a másik pedig Julia Pollard, egy veterán űrhajós, aki a húskitermelést vezeti, de közben titokban a karneusz nevű lény titkait kutatja.
Egy megszállott felfedező, de egyben anya is, aki a fogadott lányáért bármire képes.
A sci-fi regények nagy része korábban arról szólt, hogy el kellett menekülni valahonnan, le kellett győzni valamit vagy valakit, el kellett hárítani egy fenyegetést, stb. De egyre több olyan regény van, ahol egyfajta kompromisszumos megoldás születik. Unalmassá váltak a megmentő sztorik, vagy egyszerűen pesszimistábbak vagyunk?
Én alapvetően optimistának tartom magam, de közben a világ helyzete, a nagypolitika, a begyűrűző klímaválság generálja a pesszimista gondolatokat is. Én mindig is jobban szerettem a szürkébb, bonyolultabb sztorikat, azokat, amikor egy-egy regény után még hosszan el tudok gondolkodni a felvetett témákon. És íróként is az ilyen történeteket igyekszem írni.
Angolul is kiadtad az egyik regényedet. Milyen lehetőségek vannak külföldön magyar sci-fi szerzőként? Változott-e ez az elmúlt években?
Többször próbáltam a kiadóval közösen angol nyelvterületre eladni a regényeimet, volt, hogy egészen közel jutottunk, egy időben Ernest Cline ügynöke dolgozott az egyik könyvem eladásán, de aztán abból nem lett végül semmi. Azt vettem észre, hogy most
sokkal több ember ír, sokkal több a könyv, és teljesen átalakult a piaci struktúra.
Nagy a zaj, emellett mostanság a science fiction kicsit háttérbe is szorult, a legtöbb kiadó pedig azokat a könyveket keresi, amikkel könnyebben tudnak bevételt elérni.
Azért nehéz ez, mert az angol piac nagyon zárt, és jó adag szerencse is kell ahhoz, hogy bármi történjen. Az angol nyelvű megjelenés első feltétele az, hogy legyen egy lefordított kézirat, ami a szerző részéről egy több millió forintos befektetés, és még ügynököt is kell találni. És még az sem jelent garanciát semmire, ha megjelenik a könyv, mert simán lehet, hogy nem találja meg az olvasókat – pl. ha az algoritmusok nem mutatják meg annyi embernek, akit esetleg érdekelne, úgy nehéz eljutni az olvasókhoz.
Az Amazonra egy időre valóban felkerült független könyvként az Eldobható testek angol változata, de akkora volt a „zaj”, annyi könyv, és manapság már AI-generálta könyv ömlik az olvasókra, hogy szinte egy plusz állás kell ahhoz, hogy az ember a saját könyvét promotálja is egyúttal. És erre nekem nem volt elégséges időm és energiám. Úgyhogy egyelőre jegeltem ezt a próbálkozást, és inkább majd újra egy profi irodalmi ügynököt akarok keresni, aki jobban ismeri nálam az angolszász piacot. Meglátjuk, mit hoz majd ez ügyben a jövő.
Fotók: Bolega Niki
