A Siris A körül keringő égitest bizony nem egy bolygó, nem egy hold és nem is aszteroida, hanem egy élőlény, amelynek testéből az emberiség évtizedek óta bányássza a különböző luxusélelmiszerek, kozmetikumok és gyógyszerek alapanyagát. Állítólag a karneuszként elnevezett test nem érez semmit, amit művelnek vele, így az emberek bányászvárosokat, utakat, kitermelő-egységeket hoztak létre benne, hogy minél jobban kihasználják az adottságait. Ide érkezik Yis Venter, aki egy életre szóló kalandot remél, viszont kiderül, hogy hamar egy menekülés részévé válik, ahol a csempészettel megvádolt Pollarddal az oldalán egyre mélyebbre sodródnak az idegen testben. Az elveszett expedíciók, titkos bázisok és furcsa ragadozók között minden a túlélésről szól. Markovics Botond új regénye egy grandiózus sci-fi, amelyben a húsé a főszerep.
Markovics Botond: Bionauták (részlet)
JULIA POLLARD KÉT ÉLETE
Miközben a Kalpana kerékszög módban haladt a hús mélyén, Julia a másodpilóta székében ücsörgött, és felhúzott térdére támasztva egy gyűrött papírkönyvet olvasott. Húsz óra telt el a makrofág támadása óta, és mostanra már közel jártak a karneusz külső hámrétegébe vájt bányászváros, Harapás főbejáratához.
A négyéltű orrában pörgő függőleges körkés zümmögve hasította a húst, a törlőlapátok hajszálerekből kifröccsenő vérpermetet kentek szét, majd töröltek le az ablakról. A tetőmodulból kinyúló robotkarok újabb és újabb, teleszkópos húsfeszítő rudakat helyeztek ki: szakadtak az inak, fröcsögött a vér, ahogy szétnyílt a hús. Közben a hátsó robotkarok begyűjtötték a maguk mögött hagyott feszítőket, és az oldalsínekben visszacsúsztatták azokat a Kalpana elejébe.
Julia a pilótaszékben ülő Lee Qvegre pillantott.
Tagbaszakadt társa mereven markolta a kormányt. Általában akkor vezetett így, ha álmos volt, és nagyon próbált koncentrálni.
Vaskos karján már megereszkedett a bőr, a testét ruhaként borította be az űrhajók, bolygók és tradicionális, indonéz maszkábrázolások megfakult tetoválásainak kaotikus montázsa.
Julia testén csak egyetlen tetoválás virított: a bal csuklójától induló, girbegurba tövisinda-motívum egészen a nyakáig felnyúlt. Még tizenévesen csináltatta, de évtizedekkel később már megmosolyogta önnön kölyökénjét, aki annyira mélyértelműnek gondolta, hogy egy ilyen tetoválással jelzi másoknak: vigyázz, tüskés vagyok. Ettől még szerette, mert emlékeztette rá, hogy honnan küzdötte fel magát idáig.
Kisimított egy szamárfület a könyvből, és megpróbált tovább olvasni. A Hozzátok haza Ninát egy keserédes felnövéstörténetet mesélt el, és közben megidézett egy sor, múlt évezredi nagyregényt is. Még tizenévesen olvasta először, és akkor könnyen azonosult a szabadságáért lázadó és a családjától megszökő Ninával.
Qveg feje megbicsaklott a fáradságtól, és ahogy felriadva megrántotta a kormányt, a Kalpana nagyot döccent.
Julia összecsukta a könyvet.
– Cseréljünk.
– Nem kell – morogta a férfi, és megropogtatta az ujjait. – Mindjárt kiérünk a Gégébe. Erre a pár kilométerre már mindegy…
– Ne vitatkozz! Elaludtál. – Kifordult a székével, és kicsatolta magát. – Gyerünk!
Helyet cseréltek, Julia közben hátrapillantott a pilótaülés mögötti, hátradöntött támlájú széken szendergő Elishára. A lány dióbarna haja az arcába omlott, és nyugtalan álmában össze-összerezzent, akár egy kóbor kutya.
Julia beállította az ülését, és közelebb húzta magát a kormányhoz.
Qveg pillanatok alatt elbóbiskolt, de a hortyogása legalább Juliát ébren tartotta.
A húsban íratlan szabály, hogy még robotpilóta használata közben is valakinek éberen felügyelnie kell a haladást.
A robotpilóta ugyanis nem mindig tud hatékonyan és gyorsan reagálni a vészhelyzetekre, pláne azokra, amelyekre nincs beprogramozva. Idebent pedig szinte csak nem várt helyzetek adódtak.
Fél óra is eltelt, mire a körkés végre üresre futott, és a négyéltű kibújt a támrudakkal kipányvázott, kivilágított Dreyfus-főfolyosóra.
Julia bevonta a fűrészkést, és felgyorsított. A vegyszerrel elölt húsfalakat szétfeszítő gyűrűpántok lámpáinak fénypászmái egyhangú monotonitással suhantak el a fejük felett. A Hadész-tárna felé vezető elágazása után nem sokkal megelőztek két, friss hússal megrakott hűtőkamiont, néhány kilométer múlva pedig beértek a Gége szürke betonkéve alagútjába.
Julia átpöccintett egy kapcsolót, és behúzta a kerékszögeket. Közeledtek a civilizációhoz, már ha Harapást, a karneusz kérge alá vájt üszökvárost annak lehetett nevezni.
Qveg a bóbiskolásból felébredve az elmekonzoljával rákapcsolódott a helyi hálózatra, és ujjaival a térdén dobolva lekérte a friss híreket.
– Megjöttek az új csillaghajók – dörmögte.
– Egy héttel korábban?
– Úgy tűnik. A Csillagevő és a Berkenbosch. Ráadásul egy csomó VenPrós érkezett rajtuk: bürokraták, cégkatonák, katonai robotok. – Meglepetten felpillantott. – És jött velük két Venter is.
– Kicsodák? – kérdezte meghökkenve Julia.
– Daria Venter és Yis Venter.
– Yis Venter? Abram ideküldte a kicsi fiát? És Dariát? Mit keresnek itt? – Nem értette, mi ez az egész. Nem jelezték előre, hogy jönnek, pedig ha időben tudta volna, ünneplőben várja őket, ahogy egy állomásigazgatóhoz illik. Megrázta a fejét. – Ez nem csak protokoll-látogatás.
– Akkor micsoda? – hajolt előre kettejük között Elisha. – Valami ellenőrzés?
– Daria mindig is Abram Venter buldogja volt, szóval, igen, nagy eséllyel tényleg ezért jött. Lehet, hogy Abram kiszagolt valamit? – Julia rálépett a gyorsítópedálra. – Mielőbb vissza kell érnünk a Sarlóba! Már biztosan megkezdték az átszállást. A francba! Pont most kellett idetolniuk a képüket!
A Gégealagút főkapuján át bezsilipeltek Harapás hermetikusan elzárt oxigénlégkörébe. A kapu két oldalán beindultak a vizet és mosószert spriccelő pörgőkefék, amelyek lemosták a Kalpana törzsére rászáradt vért és húscafatokat, aztán a négyéltű áthaladt a fertőtlenítő hengeren, amely vegyszerrel permetezte végig a jármű minden szegletét.
Az őrök tisztelegtek, és egy pillanatra összenéztek, amikor meglátták, hogy Julia vezeti a négyéltűt.
Tudta, hogy pletykálnak a háta mögött, amiért rendszeresen kijárt a Harapásból, és saját maga is elvezetett egy robusztus Maelstrom 4000-est, de ismerték a múltját, és emiatt legalább a hús mélyén tisztelték.
Ő is rácsatlakozott a hálózatra, és a tarkójában viselt amicus elmekonzoljára azonnal letöltődtek az elmúlt hét üzenetei. Jaroslau Farland, a pénzügyi igazgató csak az elmúlt két órában tucatszor kereste, de maga Daria Venter is két rövid üzenetet hagyott az érkezésükről. Az előző napok céges üzeneteivel nem is foglalkozott.
– Tedd ki a megkülönböztető jelzést – szólt oda Qvegnek –, és rendelj egy különliftet! Mielőbb ki kell érnünk a Sarlóba! Talán nem késsük le az érkezést.
A kivilágított úton egy bányászkonvoj haladt el velük szemben: elöl két Maelstrom 3300-as, majd egy orsóorrú, lánctalpas húsfúró, mögöttük bányászokkal tömött teherbuszok, a végén pedig három hűtőkamion dübörgött.
Julia felgyorsított. Lefelé suhantak a Spirálút repedezett aszfaltján, egyre mélyebbre a sok ezer ledlámpa fényében úszó Harapás torkába. Kék villogójuk pulzálását észlelve a húsbányászjárművek azonnal félrehúzódtak.
A konténerváros a henger alakú lyuk alsó harmadában terpeszkedett. Minden szürke és vörös volt: szürke, mert a katlan elhalt húsfalait hajdanán vegyszerekkel locsolták, hogy a szövetek elhaljanak, majd megszikkadjanak, és vörös, mert Harapás közepén egy hatalmas folyadékmeder állt, a Vámpír-tó, amelybe egy közeli érből idevezetett csatornarendszeren a dobbanások időszakában ömlött a friss karneuszvér, amit aztán kanálisokban szűrő-erjesztő tartályokba tereltek.
A vaskos csővezeték a mennyezetről rozsdabarna fémkígyóként tekergett alá, a tó felett kiszélesedő szájából most is fröcsögve bugyogott a habzó vérfolyam.
Az idebent dolgozó munkáskasztok csak ritkán vegyültek egymással.
A húsbányászok többnyire a kocsmák teraszán kártyáztak, és a karneusz mélyéről szóló rémtörténetekkel szórakoztatták egymást, frissen mosott, mégis mindig vérfoltos overalljaik lámpaoszlopokra feszített köteleken száradtak. A lejtős út mellett kétoldalt sorakozó, lelakott lakókonténerek mellett pihenőidejüket töltő rakodómunkások műanyag tányérokból krumplis karneuszpörköltöt kanalaztak és söröztek. A hűtőkamionok sofőrjei ritkán távolodtak el a parkolókban pihenő, utánfutós monstrumjaiktól, és egykedvűen várták a következő műszakot. A hentesek drága, minőségi húsokat porcióztak lézerrel élezett késeikkel, míg a karbantartók többsége inkább a hűtőkamrák, a húsfeldolgozó szalagsorok és a járműcsarnokok mélyén érezte jól magát, ahol az olaj meg a gépzsír szaga elnyomta a hús és a fertőtlenítő bűzét.
Julia hiába kérte számtalanszor, a VenPro és Abram Venter az itteni körülmények javítására csak tessék-lássék akart költeni. Leginkább semennyire. Hiszen így is terven felül teljesítettek.
A Kalpana leért Harapás aljára, végigrobogtak a várost kettészelő négysávos főúton, elhaladtak a Nemzetközi Kutatóközpont laborkomplexuma mellett, majd lefékeztek a gyökérlifthálózat előtt, ahol már várta őket egy VenPro emblémás, fekete limuzin.
Julia intett Qvegnek, hogy vigye a négyéltűt a garázsba, és vizsgáltassa át, aztán Elishával bepattantak a limuzinba.
Mit akarnak itt a Venterek? – tépelődött Julia, miközben a sofőr bekanyarodott a liftfülkébe.
Rossz érzés kerítette hatalmába.
<<<>>>
Az átszállókomp bársonyszékébe szíjazva Yis a hosszanti tengelye körül lomhán forgó, egyre közelgő karneuszt bámulta, és csak most kezdte igazán felfogni a valós méreteit.
A Sarló állomás támpillérjei mélyen a kőburokba ékelődtek, a pörgetőhajtóművek alkalmankénti korrekciós lökései stabil tengelyforgást biztosítottak, így teremtettek a Sarló és a karneusz belsejében is mesterséges nehézkedést, ami nagyban megkönnyítette az itteni munkát.
Yis egyszerűen nem hitte el, hogy ez a roppant lény valóban csak egy primitív hústömb lenne. De ha nem az, miért nem reagál semmire?
Egyáltalán mivel táplálkozik, honnan nyeri az életadó energiát? És hol vannak a fajtársai? Mert kizárt, hogy ez lenne az egyetlen élő példány.
Mindennél jobban várta a pillanatot, amikor bemehetnek a karneusz testébe. Látni akarta Harapás iparvárosát, és Daria megígérte, hogy szerveztet néhány túrát azokon a Maelstrom négyéltű terepszállítókon néhány közeli tárnához, esetleg valamelyik kutatóállomáshoz.
– Negyedóra múlva dokkolunk – jegyezte meg vidáman a mellette ülő nagynénje. – Remélem, felkészültél egy rém unalmas fogadási ceremóniára.
Yis fintorogva lépdelt le a rámpáról Daria és Ned mellett. A többiekhez hasonlóan védőkesztyűt és orrszűrőt viselt, és bízott benne, hogy a Földön kapott biovédelmi oltáscsomag valóban megvédi a kórokozóktól.
A Sarló központi hangárcsarnoka a várakozásával ellentétben meglepően tisztának tűnt, és egészen másfajta szagok fogadták, mint gondolta: émelyítő húsbűz helyett ipari fertőtlenítő csípős szaga terjengett, amit még az orrszűrője sem tudott teljesen kizárni.
Érkezésük fontosságát VenPro katonai egységek, a Dariát és Yist laza körbe fogó öltönyös testőrök, valamint autonóm katonai robotosztagok nyomatékosították, de ahogy Yis körbepillantott, egyszerűen túl hivalkodónak érezte a felvonulásukat.
A nagynénje három vállalati menedzsert, tucatnyi könyvvizsgálót, belső ellenőröket és logisztikusokat is magával hozott a Földről, akik majd a tényleges végelszámoltatást végzik.
A csarnokban sokezernyi, fagyasztott hússal, belsőségekkel és szűrt testnedvekkel teli hűtőkonténer sorakozott egymásra pakolva, közöttük automata targoncák és rakodógépek szlalomoztak néma monotonitással.
Vagy kétszáz overallos munkás verődött össze, hogy megbámulják a VenPro-kompokat, a fogadásukra pedig egy tucatnyi öltönyös és kosztümös VenPro-alkalmazott érkezett, élükön Jaroslau Farland pénzügyi igazgatóval.
Julia Pollardnak azonban nyoma sem volt.
– Köszöntöm önöket a Sarlón! – lépett oda hozzájuk a kopaszodó, körszakállas Farland. Divatjamúlt, trapézujjú öltönyt viselt, nyájas mosolya nyomán elővillantak fénylő fogai. – Mi még nem találkoztunk. Jaroslau Farland vagyok, a…
– Üdvözlöm – szakította félbe Daria. – És Pollard igazgatónő?
– Már úton van. Nem olyan régen érkezett vissza egy, hogy is mondjam… egy felderítőútról a hús mélyéből. Talán olvasták a jelentéseimet. Ezek a „kiruccanásai” gyanúsan gyakoriak, hiába jeleztük neki többen a vezetőségből, hogy ennél fontosabb kötelezettségei vannak. Ráadásul az útvonalait titkosítja, úgyhogy fogalmunk sincs, hová tűnik el hetekre. Én és a menedzsment többi tagja szerencsére helyette is elkötelezetten dolgozunk, és mint látják, folyamatosan felülteljesítjük a kitűzött terveket.
– Értékeljük az erőfeszítéseiket. Abram rendkívül elégedett a húskitermeléssel. – Daria a száját csücsörítve gondolkodott. – És meddig kell még várnunk? Ha az igazgatónő nem ér ide, majd később egyeztetünk.
A csarnok túlsó végén csikorogva felemelkedett egy fémkapu, és egy fekete limuzin robogott be rajta. Végigsuhant a sárga terelősávokkal felfestett bekötőúton, majd közvetlenül előttük lefékezett.
A járműből Julia Pollard szökkent ki. Velük ellentétben nem öltözött ki, laza, zsebes nadrágot, pólót és bőrdzsekit viselt, bal mellrészén a karneuszt és a Sarló állomást ábrázoló stilizált emblémával. Vállig érő, rozsdabarna haját rövid lófarokba fogva hordta, de néhány csapzott tincs a szemébe lógott.
Közvetlenül utána egy tizenéves lány bújt elő a limuzinból. Khaki színű, egyszerű kezeslábast viselt, és vékonynak, sőt, inkább soványnak tűnt. Sűrű, karakteres szemöldöke, szabályos arcéle és hosszú, gesztenyebarna haja magára vonta Yis figyelmét. Az amicusával szkennelte az arcát, és rákeresett az itteni adatbázisban: Elisha Pollard. Julia Pollard fogadott lánya. Kora: 18 év, születési helye: Sirius A, karneusz, Harapás.
Elisha, ízlelgette a nevet, és lopva tovább bámulta, ahogy a lány a fejét lehajtva igyekezett a háttérbe húzódni. Itt született, a karneuszban?
– Üdvözlöm a Venter család képviselőit! – sietett hozzájuk Julia Pollard. – Elnézést a késésért, a munkaügyek elszólítottak, és eredetileg csak egy hét múlva vártuk újabb VenPro-hajó érkezését.
– Régen találkoztunk – felelte hűvösen Daria. – De ahogy látom, semmit sem változott. Akkor is mindenhonnan elkésett. Jól hallom, éppen odabent járt, a hús mélyén?
– Így van! Ha meg akarják érteni, hogyan működik a húsbányászat, vagy egyáltalán csak felfogni ennek az elképesztő élőlénynek a valódi méreteit, ahhoz be kell menniük a húsba. Garantálom, hogy kevés ehhez foghatót láttak életükben!
– Csakhogy a húskitermelést érintő fontos döntésekhez szükség van az igazgató jelenlétére – jegyezte meg hűvösen Jaroslau Farland. – És ön sosincs itt, amikor szükségünk lenne…
– Ó, elfelejtettem bemutatni a mi pénzügyi igazgatónkat! – bökött Farlandra teátrálisan Pollard. – De gyanítom, már bemutatta magát. Mindig ajánlom neki, hogy legalább egyszer jöjjön be a karneusz testébe, de ennyi év alatt egyszer sem sikerült rábeszélnem. – Farkasvigyort villantott a középkorú férfira, aztán végignézett a felsorakozott katonákon és robotosztagokon. – Remélem, nem bánják, amiért nem készültünk parádéval az érkezésükre. Önök viszont szépen felvonultak, de nem teljesen értem, mire ez a felhajtás. Úgyhogy azt javaslom, a további feszengős udvariaskodás helyett térjünk is a lényegre. Mármint arra, amiért ideutaztak.
Yis alig bírta visszatartani a mosolyát. Nem sokan engedtek meg ilyen hangnemet a család tagjaival szemben, de persze látott már régebbi interjúkat Julia Pollarddal, amiken pontosan ilyen egyenesen beszélgetett a riporterekkel is. Mint akit csak az igazán fontos és izgalmas dolgok érdekelnek, minden más pedig végtelenül untatja.
– Térjünk – bólintott Daria. – A bátyám, Abram üzenetével érkeztem. Nagyon elégedett az itt végzett munkájával, ezért meg akarta tisztelni azzal, hogy személyesen tőlem kapja meg új kinevezését a Venter cégcsoporthoz tartozó HéliumPro Konzorcium elnök-vezérigazgatójaként a Holdon. Már természetesen, amennyiben elvállalja. Egyúttal az itteni megbízatása véget ér, és mostantól én veszem át a húskitermelés irányítását. Ön pedig végre visszatérhet a Földre.
Yis Julia Pollard rezzenéstelen arcvonásait fürkészte: a pókerarca nem volt tökéletes, mosolya erőltetettnek hatott, a szája széle pedig enyhén remegett. Egyáltalán nem tűnt boldognak.
– Milyen kedves Abramtól – szólalt meg végül. – Meg akart tisztelni.
– Szeretnénk mielőbb nekikezdeni az elszámolásnak és a munkakörátadásnak, hogy pár hét múlva majd ön vissza is indulhasson a Földre.
– Vissza a Földre. A jó öreg Földre. – Pollard néhány pillanatra elrévedt. – Bevallom, kicsit megleptek, de remek hír, nagyszerű hír, régóta vártam már a lehetőséget. A magamfajta, nyughatatlan embernek szüksége van az új kihívásokra. A HéliumPro pedig fontos vállalat, de ha nem probléma, átgondolnám még, hogy érdekel-e az ajánlat. Addig is érezzék jól magukat, és örülök, hogy az ifjú Yis Venter is elutazott idáig. – Julia feléje fordult. – Pöttömkorodban egyszer még az ölemben is ültél, emlékszel?
Yis szeme felcsillant. Nem gondolta volna, hogy az igazgatónő emlékszik rá.
– Persze hogy emlékszem! Arról mesélt, hogyan másztak be először a karneusz testébe.
– Úgy van. Édesapádnak sosem volt mersze idejönni, te sokkal bátrabb vagy nála. Biztos vagyok benne, hogy életre szóló élményeket szerzel majd.
– Köszönöm – mosolygott Yis. – Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Az űrexpedícióiról szóló útikönyveit számtalanszor olvastam.
– Részben azért is írtam őket, hogy a hozzád hasonló fiatalok velünk együtt álmodozzanak az ismeretlenről. – Yis a háttérben behúzott nyakkal ácsorgó Elisha Pollardra pillantott. Eljött az ideje, hogy megkérje az igazgatónőt, hogy mutassa be a lányát is, azonban Julia ekkor nagy lendülettel visszafordult Dariához. – Úgy hallom, munkásokat is hoztak. Háromszáz, új szerződéses, igaz? A semminél több, valójában viszont édeskevés. Persze, nem sokan akarnak manapság ilyen messzire eljönni dolgozni. Még legalább ezer emberre lenne szükség és ugyanennyi ipari robotra. És több fizetésre. Jobb körülményekre. Mint ahogy folyamatosan jeleztem is a Földnek. Csak senki nem törődik vele, hiszen így is terven felül teljesítünk, nem igaz? Ráadásul egy minimum 5-ös szintű specializált szub-MI is elengedhetetlen lenne, amiért szintén évek óta könyörgök a VenPrónak. Ha megfogad egy tanácsot, Daria: hozasson ide végre egy komolyabb mesterséges intelligenciát! Egyeztessenek az MI-kollektívával, vagy mit tudom én. És szerezzen keretet a fizetések drasztikus megemelésére is. Szerintem Abramnak telik rá abból a csillagászati vagyonból, amit itt összebányászunk neki.
– Meglátom majd, mit tehetek – közölte komoran Daria, de Yis a hangsúlyából tudta, hogy nem akar tenni semmi ilyesmit.
– Helyes – biccentett Julia. – Na de a lényeg: szeretném meghívni önöket személyesen is ma estére, egy szűk körű, az érkezésük tiszteletére rendezett családias vacsorára. Garantálom, hogy a séfünk le fogja nyűgözni önöket.
Yis újra Elishára pillantott.
Az igazgatónő fogadott lánya.
Korábban sehol nem talált róla szóló hírt, vagyis az örökbefogadás itt helyben történhetett. A vacsora alatt mindenképpen rá fog kérdezni, hogyan találkoztak, ahogy arra is, hogy milyen érzés a karneusz belsejében utazni egy ilyen négyéltű Maelstrom terepszállítóban. Újra a lányra pillantott, mintha csak vonzotta volna a tekintetét. És rájött, hogy Elisha kifejezetten tetszik neki.
Csak ezt a húscsempészpletykát nem tudta hova tenni.
Mi van, ha mégis igazak a vádak?
Mert akkor nem lesznek tovább ilyen kedvesek az igazgatónővel. Daria nagynénjét nem lehet átverni.
Julia Pollard, a híres űrfelfedező tényleg húst csempészne?
Fotó: Valuska Gábor
