Sok év után újra
Évekkel ezelőtt egyszer már megsütöttem Dragomán kenyerét, és arra emlékeztem, hogy jó. Azóta azon gondolkozom, miért nem sütöttem meg gyakrabban. A mostani kenyeret fehér lisztből sütöttem, aminek az az egyszerű oka, hogy nem volt másik itthon. Nagyon régóta szeretnék saját kovászt, de abba még nem mertem belevágni, pedig itthon részben én tartom életben a hörcsögöt és száz százalékban a növényeket, és talán egy kovász etetése sem fogna ki rajtam. Porélesztő helyett rendes élesztőt használtam, igazából szemre ment, saccra belevágtam valamennyit, utólag tudom, hogy elég lett. Kicsivel több sót használtam, mint Dragomán, de akkor már a tál mellett toporgott a lányom, akinek hiába mondtam, hogy nem kell gyúrni, csak keverni, ő imád két kézzel a tésztában tapicskolni, így ráhagytam. Azt mondta, oldja a stresszt. Még inkább ráhagytam. A kenyérre ezek után rá sem néztünk másnap hajnalig. Pont olyan lett a tészta állaga, ahogy a recept állítja, kicsit csirizes, kicsit savanykás szagú. Teljesen sima, rusztikus kenyeret akartam, így nem tettem bele semmi extrát, vasedény híján viszont egy jénait liszteztem ki. A sütési időt szigorúan tartottam (45+15), az eredményt a fotón láthatjátok. Nem repedt meg a teteje, pedig még bele is karistoltam egy vizes késsel, cserébe kívül roppanós lett, belül puha. (RO)
Első kovászos próbálkozás
Az elmúlt félévben eléggé rászoktam arra, hogy otthon süssek kenyeret, zsemlét és kiflit, mert sokkal finomabb, mint a bolti, de mindig élesztővel dolgoztam. Nagy mázlim volt viszont, mert éppen a járvány kitörése előtt sikerült anyakovászt szereznem (stílszerűen az anyukámtól). Úgyhogy mire elfogyott az élesztő itthon, már készen is állt az érett kovászom, név szerint Kovács úr. Először Dragomán György parasztkenyér-receptjét próbáltuk ki. A tészta elsőre nem sikerült olyan jól, mint a videóban, valószínleg a kovásznak kellett volna kicsit több idő a buborékokhoz. Nem is sült meg a kenyerem olyan könnyen, de azért szép lett a végeredmény. Azóta már többször kísérleteztünk Kovács úrral. Beletelt egy kis időbe, mire jobban kitapasztaltam a kovászos kenyér rejtelmeit. Határozottan több idő és törődés kell hozzá, a tésztát babusgatni kell, vigyázni kell a buborékokra és a hajtogatás művészetét se árt gyakorolni. Viszont megéri a fáradozást, egyrészt mert már nem nagyon lehet élesztőt kapni, másrészt mert sokkal finomabb lesz a kenyér. (FK)
Nagyon ritkán eszem jó kenyeret, mert eddig még nem sütöttem, Pék Józsi és társai pedig messze esnek a napi útvonalamtól, az meg lustaság és egyebek mellett nem fért bele az életembe, hogy erre nagyobb hangsúlyt fektessek. Dragomán annak idején a Literán megírta a New York Times szupernépszerű videója alapján a saját fejlesztését, a megboldogult Népszabadságból Szemere Kata pedig videót készített az íróval, aki mindent tud a kovászról és magáról, mert Dragomán kiindulópontja nagyon egyszerű volt, nem a világot akarta megváltani, legfeljebb a sajátját.
Receptje olyan egyszerű, hogy engem is meglepett, bár elsőre a könnyebb utat választottam, élesztőporral készítettem el a tésztát 50 dkg fehérlisztből és 20 dkg teljeskiörlésű tönkölyből. Ennek a döntésnek nem volt különösebb magyarázata, sima fehéret nem akartam, és csak tönköly volt itthon.
Az eredeti receptet úgy kezeltem, mint egy irodalmi szöveget: van az írói szándék, amit olvasóként figyelembe veszek, de az irodalomban pont az a szabadság a legcsodálatosabb, hogy amikor a könyv és én vagyok csak jelen, akkor már senki nem fogja a kezem. A kenyérsütés kezdetén persze jól jött volna egy erős kezű író, aki végigvezet ezen az olvasáson, nem hagyja, hogy mást olvassak bele, mint ami benne van. Sóból valamivel többet raktam az eredeti recepthez képest, de az ízlésbeli különbség, viszont vízből nem tartottam a Dragomán-féle prímszámalapú modellt, mert amikor úgy éreztem, hogy a tészta még tudna felvenni vizet, akkor még kicsit öntöttem rá. Ennyi szabadság pont arra az aggodalomra adott okot, hogy most mindent elrontok, de a végeredmény kárpótolt.
Késő éjszaka álltam neki, figyeltem, hogy ne gyúrjam, csak kavarjam, majd alvás előtt letakartam konyharuhával. Reggel az ébredés után úgy szaladtam a konyhába megnézni a gyermeket, mintha kormánypárti politikus lennék választási időszakban. Megkelt a tészta, de ez még inkább rémülettel töltött el, mert így az elvárások is növekedtek. Egy közepesen megkelt tésztánál már elkezdhettem volna a válságkommunikációt, hogy melegebb volt a víz, a magyarok nem tudnak fehérlisztet gyártani, a tönkölybúza emberiség elleni büntett alapvetően, Dragomán meg nem ért hozzá, csak felkapták a Facebook-követők és a média, hogy tud főzni.
Háromszakaszos jógalégzéssel nyugtattam magam, hogy a videóban látott, Dragomán-féle rózsahajtogatással párbeszédbe lépjek a tésztával. A profin, kovásszal dolgozó Kinga szerint ennek nem különösebben volt értelme (UPDATE: Dragomán szerint "A hajtogatástól lett olyan szép magas, ha nem hajtogattad volna, nem nyilt volna ki annyira"), de azt hiszem, ekkor alakult ki a tészta és köztem az a viszony, ami életünk végéig elkísér majd. Figyelem és érzékenység költözött törékeny kapcsolatunkba, és ha másért nem, arra jó volt, hogy úgy érezzem, tényleg mindent megtettem. Ezután még másfél órát kelt a tészta, majd szintén betartva az író tanácsát, sütés előtt még egy rózsát hajtogattam, majd elővettem a vaslábast, kiliszteztem és a hideg sütőbe tettem.
A lakásba úgy érkezett meg az illat, hogy majdnem leültem megírni Az eltűnt idő nyomábant. Szerencsére abban a 45+15 percben, amíg sült a kenyér, erre nem volt alkalmam, mert úgy izgultam, mintha a szülészeten lennék. A kenyér tökéletes lett, kívül ropogós, belül levegős és puha, a tésztája ruganyos, az íze meg istenien savanykás. Ami nagyon jó hír, hogy konyharuhába csomagolva napokig bírta volna, ha nem esszük meg idő előtt. (VL)
