Április 29-én, a tánc világnapján általában utcai tánccal szoktunk ünnepelni, ma viszont csak gondolni tudok arra, mi mindent adott nekem a tánc a felnőtté válásom során. Amióta az eszemet tudom táncolok. Óvodáskoromban művészi tornára és néptáncolni, kisiskolásként balettozni jártam. Táncoltam otthon, az iskolaudvaron, a játszótéren. Láb alatt voltam, ugráltam, forogtam, ledöntöttem a karácsonyfát, de táncoltam. A kanadai származású balett-tanárom mindent megtett, hogy meggyőzze a szüleimet arról, hogy nekem a Balettintézetben van a helyem, de ők nem egyeztek bele, hogy felvételizzek. A tánc ennek ellenére az életem része maradt és ma is az. Kilencéves koromtól az Erkel Színházban táncoltam, de az évek során álltam az Opera, a Városmajori Szabadtéri Színpad és a Müpa színpadán is. Elsősorban színész szerettem volna lenni, de mivel ezt otthon megtiltották nekem, maradt a tánc. Ebbe tudtam kapaszkodni, ebben tudtam kifejezni magam.

Gyerekként főleg a testtudat és a mozgás kifinomultságának elsajátítása motivált, minden egyes tánctanáromat lenyűgözve figyeltem, és mindannyiuknak meg akartam felelni.

De hogy a tánc szabadságot és játékot is jelent, azt csak felnőttként tanultam meg, amikor megismerkedtem swingtáncokkal, főként a lindy hoppal.

Ekkor kezdtem el levetkőzni a balettból és versenytáncból tanult pontosságot és merevséget, hogy aztán átadjam magam a tiszta örömnek, a férfi-nő dinamikáknak, a hülyéskedésnek és a laza, felszabadult mozgásnak. Jane Austen egyik mondatát is ekkor értettem meg a Büszkeség és balítéletből: „Aki szeret táncolni, attól mindig csak egy lépésre van a szerelem.”

Ha táncról van szó, a lindy hop az én műfajom, ez már biztos. Nincs még egy olyan táncstílus, ami közelebb állna a személyiségemhez. Ha valaki még nem találkozott volna vele, a Swing Kids (Szving mindhalálig) című filmet ajánlom, a swinges életérzést és hangulatot nagyon jól átadja. 

Kiderül belőle például, hogy a lindy hop a világ egyik legszabadabb tánca, minden értelemben.

A film 1938-ban, a hitleri Németországban játszódik, ahol egyre szűkül az élettér és egyre erősebb a propaganda. A náci eszméknek pedig áldozatul esik a feketéktől származó zene és tánc, a swing is, egyszerűen betiltják a bulikat. A Swingjugend, azaz a swinges fiatalok azonban titokban továbbra is lejárnak a jazzklubba és „dekadens” táncukkal próbálnak lázadni a militarizmus és a fasizmus ellen. A film valós eseményeken alapszik, maga a cselekménye viszont fikció.

A lindy hop egyébként a 20-as évek végének Amerikájában, Harlemben született meg és a 30-as, 40-es években már rengetegen táncolták, az utóbbi tíz-húsz évben pedig másodvirágzását éli szerte a világon. Gyakorlatilag minden nagyobb városban vannak már swinges közösségek, és – ha épp nincs világjárvány – minden héten több nemzetközi fesztivál közül lehet válogatni. A lindy egy olyan társastánc, amit swing zenére táncolunk, és aminek az alapja az improvizáció, ráadásul nem idegenek tőle az akrobatikus elemek sem.

Egy igazi swingbuli pont olyan, mintha visszaugranánk az időben száz évet: van bigband, hózentrógerek, vannak pörgős szoknyák és rengeteg-rengeteg vidám táncos.

A lindy hopban minden játék, minden öröm, és nincsenek szabályok, csak valódi szabadság. Minél jobban érzi az ember a zenét, annál jobb a tánc. A swing egyébként Edith Eva Eger A döntés című memoárjában is felbukkan. Miután 1945-ben a nővérével együtt kiszabadult a koncentrációs táborból, az amerikai katonák, akik gondoskodtak róluk, táncolni tanították őket, és ez nagyban hozzájárult a fizikai felépülésükhöz. Amikor két éve, a könyv megjelenésekor interjúztam Dr. Egerrel, kiderült, hogy ő azóta sem hagyta abba a táncot, 90 éves kora után is eljár bulizni: „Van egy barátom, akivel minden vasárnap járunk swingelni. A tánc a legegészségesebb dolog, amit az ember csak csinálhat. A tudomány is bebizonyította, hogy a testnek és az agynak is ez a legjobb mozgásforma.”

Ma van a tánc világnapja, és most, hogy mindezt leírtam, jobban hiányzik a tánc, mint valaha. Vannak szakértők, akik szerint a koronavírus miatt drasztikusan meg fog változni az életünk a következő időszakban. Barabási Albert-László szerint például a vírus állandóan a nyomunkban fog ólálkodni, nem fogunk senkivel kezet fogni, elmaradnak majd a puszik, az ölelések és újra kell gondolnunk a társas kapcsolatainkat is. De vajon lesz-e tánc? Lesz-e érintésen, nevetésen, vezetésen-követésen alapuló boldogsághormon? 

Mikor jön el a pillanat, amikor legközelebb szólni fog a jazz és valaki felkér táncolni?