Nagyjából Henry James, de legkésőbb Ernest Hemingway óta tudjuk, hogy Európa különleges terep az amerikai íróknak, olvasóként pedig evidencia, ahogyan egyedi látásmódjuk vissza-visszaköszön a regényeikben is. Szűrőjük óhatatlanul hat miránk is, meg az utánunk jövőkre, amit jól mutat például Hemingway Fiesta című 1926-os megjelenésű regénye, amely valósággal divatba hozta a pamplonai San Fermín fesztivált. 1923-ban ezt írta róla egy volt bajtársának: „(…) 5 nap bikaviadal és tánc éjjel-nappal. Csodás zene, dobok, fűzfasípok, Velazquez ivóinak arca, Goya- és Greco-arcok, az összes férfi kék ingben és piros zsebkendővel, körkörös, felemelő és lebegő tánc. Mi vagyunk az egyetlen külföldiek az egész nyavalyás vigasságon.” (Ernest Hemingway – Egy élet emlékei, szerk. Michael Katakis)
Hemingwaynél csak pár évvel volt fiatalabb Varian Fry, akinek a világháború alatti embermentő tevékenységéről Julie Orringer írt regényt, az Üldözöttek gyűjteményét. A New York-i születésű Fry Marseille-ben szervezte humanitárius és gyakran fű alatti akcióit a világháború alatt. Ma már, amikor komplett projekteket lehet valós időben az interneten intézni, mégpedig úgy, hogy az egyes résztvevőknek nemhogy egy térben, de egy kontinensen sem kell tartózkodniuk, fájdalmasan anakronisztikusnak hat, ahogyan Fry és kortársai kommunikáltak egymással. Sürgős esetben persze maradt a távirat, de jellemzően levelek jöttek-mentek az Atlanti-óceán felett, amelyek gyakran elvesztek, feltorlódtak vagy épp elkerülték egymást:
„Aznap délután – útban a Moderne felé, hogy beszéljen Chagallékkal – megállt az American Express irodánál a postájáért. Többhétnyi hallgatás után végre megjött: a válaszlevél Eileentől. Halálos rettegés szaporázta szívverését, amíg meg nem látta a postabélyegzőt: a keltezés két teljes héttel megelőzte Granttel kapcsolatos levelét – abban a pillanatban nem jutott eszébe szomorúbb,
mint a transzatlanti posta aszimmetriája, az óceán felett közlekedő levelek egymástól való teljes elszakítottsága, mint a siketek párbeszéde.
Leült egy padra az iroda előtt és feltépte a borítékot. Eileen lendületesen előreívelő betűi láttán elfogta a mély belső bizsergés.”
Az internetes kommunikációból teljesen eltűntek bizonyos dolgok. Az egyik a napokig vagy hetekig tartó várakozás öröme vagy fájdalma, a másik az az izgatottság, amivel az ember feltép egy régóta várt levelet (a hivatalos felszólítások, NAV-értesítések és hasonlók nem számítanak).
Egy emailt nem őrizgetünk úgy, ahogy régen őriztek egy levelet.
Karinthy Frigyes feleségét, Judik Etel színésznőt az Európát megtizedelő utolsó nagy pandémia, a spanyolnátha vitte el, kiadatlan naplójában pedig ezt írta a tehetetlen gyászidőszakról:
„Elolvastam a leveleket, amiket Berlinben írtam hozzá. Éjjel-nappal együtt voltunk és mégis leveleket írtunk egymáshoz, oly rettenetesen és tébolyultan szerettük egymást. A leveleket eltettem.”
Szinte elképzelni sem lehet, hogy vajon hogyan kommunikáltak jó száz éve a spanyolnátha-járvány idején. Mert az lehet, hogy a levél romantikusabb, de az azonnali online kommunikáció nélkül sokaknak a mostani karantén egyenesen elviselhetetlen lenne.
Egy Y- vagy Z-generációsnak persze már felér egy disztópiával, hogy az internet nem volt mindig a hétköznapjaink része.
Erre szuper példa az 1977-es születésű Elif Batuman tavaly megjelent regénye.
Magyarázatként muszáj elmondanom, hogy a tavalyi év egy részét fordítóként A félkegyelművel töltöttem, beköltöztem a világába, és hagytam, hogy a szavai, sajátos gondolatfutamai, vicces meglátásai végigfolyjanak bennem. Egy érzelmileg nagy amplitúdójú, kimondottan érzékeny regényről beszélünk, amely már az első mondatával levett a lábamról:
„Nem tudtam, mi az az email, amíg be nem kerültem az egyetemre.”
Egy korszakváltás mottója is lehetne ez a mondat, egy olyan határvonal, amely Előtte és Utána részekre bontja a történelmet. A főszereplő Selin életébe mindenesetre földrengésszerű változást hoz, amikor levelezgetés helyett az azonnali online kommunikációra vált. A török származású amerikai lány elsőéves a Harvardon, és már rögtön az elején beleszeret egy Ivan nevű magyar fiúba. Kettejük kapcsolata a kommunikációképtelenség csúcsteljesítménye, mindez viszont olyan érzékletesen történik, hogy az ember nem tud nem arra gondolni, hogy már vele is történt ilyen. Rengeteg embertől hallottam, hogy
élete egy adott pontján neki is volt egy Ivanja, és szinte minden nőről elmondható, hogy viselkedett már úgy, mint Selin.
A magyar olvasóknak viszont egyértelműen a regény második fele lesz a legérdekesebb, amikor az amerikai lány Magyarországra érkezik, hogy egy Heves megyei faluban angolt tanítson a helyi gyerekeknek. Onnantól kezdve indul igazán az őrület, hogy a magyar vidék keblére öleli az amerikai egyetemistát, és kicsit az ő szemén keresztül látjuk saját magunkat. Batuman észrevételeiben ugyanakkor nincs semmi közhelyes vagy bántó: miközben Ivannal való kapcsolatában képtelen tisztán látni, a körülötte lévő embereket (akikhez nem fűzi semmilyen érzelmi kötelék) mintha teljesen más szemüveggel látná. Olyannal, amelynek tűéles a fókusza, és amelyen keresztül kommunikációs csetlés-botlásaink is egyértelműek lesznek.
Az egyik ilyen hellózás, amit mindenki más a világon kizárólag üdvözlésre használ – nem úgy a magyarok:
„Helló! – mondogatta mindenki a másiknak. – Helló, helló! – A „helló” egyszerre jelentett hellót meg viszlátot. Képtelen voltam megunni, ahogy a magyarok komoly hangon ráhellóznak a másikra, majd az ellenkező irányba fordulnak, és távoznak.”
De ha már kommunikációról beszélünk, muszáj megemlítenem a másik kedvencemet, a külföldieknek szánt magyar nyelvkönyvet is, amely csupa szívderítő példamondattal van tele:
„Eldugult a vécé. Szivárog a gáz. Nem működik a bojler. Fáj a fogam. Eltörött a protézisem. Elvesztettem (a kontaktlencsémet, egy tömést, a táskámat, a kocsikulcsomat, a kocsimat, mindent). Valaki ellopta (a kocsim, az útlevelem, a pénzem, a jegyeimet, a pénztárcám, mindenem). Balesetet szenvedtem. Kifogyott a benzin.”
Az amerikai és európai kommunikáció közti különbségek már Henry Jamesnek is nagy témája volt, a Daisy Miller Európában időző címszereplőjének végeredményben ez is lesz a veszte:
„Daisy ezután sosem volt otthon, és Winterbourne közös ismerősei házánál sem találkozhatott vele többet, mert mint észrevette, ezek a kényes emberek határozottan úgy vélték, hogy a lány túl sokat enged meg magának. Nem hívták meg többé, és célozgattak is rá, hogy szívesen tudtára adnák a kíváncsi európaiaknak a nagy igazságot: Miss Daisy Miller ifjú amerikai hölgy ugyan, de viselkedése nem tipikus, honfitársai rendellenesnek tekintik.”
A merevebb társadalmi viszonyokhoz szokott 19. századi európaiak nem tudnak mit kezdeni Daisy Miller közvetlenségével – naiv fesztelenségét szabadosságként értelmezik, és nagyon hamar megbélyegzik: „Vajon ott mind ilyenek a szép lányok, akik sokat forognak férfi társaságban? Vagy pedig rafinált, neveletlen és gátlástalan fiatal perszóna is egyben? Winterbourne-ban már eltompult a kérdés megoldásához szükséges érzék, töprengéssel pedig semmire se jutott.”
A karantén hetei alatt azt láttuk, hogy alapvetően kétféle könyvet keresnek nagyon az emberek: az egyik csoportba azok a kötetek tartoznak, amelyek teljesen eltávolítják őket a mostani élethelyzetüktől (tipikusan ide tartoznak a klasszikusok), a másik csoportba pedig azok, amelyek éppen hogy valamiféle választ próbálnak adni erre. Én utóbbi csoportba sorolom azokat is, amelyek jellemzően a járványokkal foglalkoznak, mint Daniel Defoe-nak a londoni pestisről szóló könyve. Arra viszont csak most jöttem rá, hogy a Daisy Miller mindkét szempontnak megfelel, Daisy ugyanis (SPOILER!) szomorú véget ér, és Rómában ledönti a lábáról a rettegett malária:
„Egy hét múlva a szerencsétlen lány meghalt: lázbetegsége iszonyúan súlyos eset volt. Daisyt a kis protestáns temetőben temették el, ahol már nyíltak a tavaszi virágok, a császárkori Róma városfalának egyik szögletében, a ciprusok alá. Winterbourne a sír mellett álldogált, sok más gyászolóval együtt; többen voltak, mint ahogy a megbotránkozás után, amit az ifjú hölgy viselt dolgai keltettek, várhatta volna az ember. Giovanelli ott állt a közelében, és mielőtt Winterbourne eltávozott volna, hozzálépett. Nagyon sápadt volt; ezúttal nem tűzött virágot a gomblyukába; látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Végre megszólalt: – Ő volt a leggyönyörűbb lány, akivel életemben találkoztam és a legkedvesebb. – Aztán egy pillanat múlva hozzátette: – És a legártatlanabb.”
