A könyvét a nagyapjának, Lajosnak ajánlotta, ami egyrészt érthető, másrészt viszont ugyanilyen logikus választás lett volna, ha az édesapjának, Andrénak ajánlja. Olvasás közben végig az volt az érzésem, mintha főleg az ő történetének, szenvedéseinek, érzéseinek, félelmeinek megértése vezette volna. Mit gondol erről?
Igaza van. Azért dedikáltam a nagyapámnak, mivel az apám életét beárnyékolta, hogy bár a saját apja megmentette, amikor azt mondta neki, hogy „Fuss, fiam!”, de őt magát nem lehetett megmenteni. Ennek a pillanatnak a bűntudatát az apám egész életében hordozta magával.
Azt gondoltam, ha annak az embernek ajánlom a könyvet, akinek az apám az életét köszönheti, és aki miatt egész életében bűntudata volt, akkor kicsit neki is ajánlom. Különösmód, amikor elhatároztam, hogy a nagyapámnak ajánlom a kötetet, az jutott eszembe, hogy így magamnak is ajánlom. Mivel az én nevem Lajos, ezáltal pedig nyilvánosan tudtam beszélni a depressziómról is. Viszont ezzel együtt igaz, hogy
amikor írásra adtam a fejem, akkor az mindig az apámról szólt.
Az apám hallgatása, hogy nem beszélt a múltról, a történetek hiánya, ez a vákuum tett azzá, aki vagyok. Amikor először látogattam el Budapestre, az apám még életben volt, én pedig elmentem a Paulay Ede utca 43-ba. Nyitva volt a kapu, beléptem, és ömlöttek a könnyeim. Majd ellátogattam a zsinagógába, és akkor is egyfolytában sírtam. És akkor jutott először eszembe, hogy írok egy könyvet… Habár gyerekeknek már írtam olyan kötetet, amelynek egy olyan fiú a hőse, aki nem ismerte az apja múltját. Több regénybe belefogtam, ezek között több olyan is volt, ami az apámról szólt. De akkor jöttem rá, amikor teljesen váratlanul rám tört a depresszió, mégpedig egy örömteli pillanatban, hogy a depresszió mindig is a társam lesz, örökké velem marad. És akkor jöttem rá arra is, hogy így tudom elmesélni az apám történetét. A depresszióm ugyanis nagyon erősen összeköt az apámmal.
Manapság már alapvetésnek vesszük, hogy a családunk története és a múlt traumái kihatnak ránk, korábban ugyanakkor ez a téma talán nem volt ennyire előtérben. Vissza tud emlékezni, mikor jött rá arra, hogy a múlt traumáit, fájdalmait nem lehet a szőnyeg alá söpörni?
A múlt dolgait magunkban hordozzuk, egyetértek. A pszichológia, a pszichoterápia, a pszichoanalízis mára sokat fejlődött, és azt szoktam mondani, hogy én a pszichoanalízist a saját nagy válságom előtt kezdtem el. Majd abbahagytam, mert megalapítottam a kiadómat, és nem volt rá időm. Ezzel együtt a kiadóvállalat is valamiképpen a pszichoanalízisnek köszönhető, hiszen a terápiát követően lett bátorságom ahhoz, hogy megalapítsam. Manapság szerintem egyre inkább elfogadott, hogy a megértés érdekében ki kell kicsit lépni abból, ahol a probléma keletkezik, legyen szó akár családról vagy munkáról. Én abban a terápiában hiszek, amelyik szóra bír, beszéd közben ugyanis az ember megérti magát, a pszichológusnak pedig annyi a dolga, hogy terelgesse ezt a beszédet.
A terápiás üléseken nagyon fontos, hogy milyen kérdéseket tesznek fel. Viszont ami a szeretteinket illeti, sokszor előfordul, hogy az ember elszalasztja az alkalmat, és már nem tudja feltenni a kérdéseit, egyszerűen kifut az időből. Van olyan, amit nagyon sajnál, hogy nem tudott megkérdezni az édesapjától?
Az én történetem a nem-kérdezés története.
Nem is tudom, talán mivel olyan törékeny ember volt – ahogy az anyám is, aki több babát elveszített –, így aztán nem kérdeztem az édesapámtól semmit. Nagyon félénk ember vagyok, most azért nem vagyok szégyenlős, mert a könyvemről beszélgetünk, de amúgy a magánéletben csendes vagyok és visszahúzódó. Kamaszkoromban nem voltam ilyen félénk, részt vettem a zsidó mozgalomban, fociztam, viszont a feleségem azt mondja, hogy most már egyre inkább olyan vagyok, mint az apám. Nagyon halkan beszélek, a szemem is egyre jobban hasonlít az övére… Az a helyzet, hogy nem volt bátorságom kérdezni, attól tartottam, hogy a kérdés tönkretenné a szüleimet. Persze volt, amit megkérdeztem, például azt, hogy nekem miért nincs testvérem. Hiszen arra emlékeztem, hogy az anyámnak nőni kezdett a hasa, legalább két terhessége volt, és amikor másodjára is elvetélt, akkor nagyon sokáig feküdt az ágyban, én pedig így kezdtem el olvasni az ágya mellé kucorodva.
A csend, a hallgatás sokak számára egyfajta védelemként is funkcionál, nem gondolja?
Védelemként, ugyanakkor traumák hálózata is egyben. A gyerekek általában kérdeznek, hiszen a világot kérdések révén értjük meg.
Talán azért nőttem fel olyan korán, mert nem tettem fel kérdéseket.
Magamnak kellett rájönnöm arra, hogyan is működik a világ.
A könyvben van egy emlékezetes jelenet, amikor kisfiúként édességet dobált az erkélyről az udvaron játszó fiúk közé. Ez a jelenet egyszerre fejez ki magányt és a vágyat arra, hogy valakihez tartozzon, hogy a társaság része lehessen. Milyen kisfiú volt, hogyan kell elképzelnünk?
Ez a kép azért erős, mert nem tudom, hogy vajon a szüleim tiltottak-e el attól, hogy lemenjek játszani az utcára, vagy én tiltottam meg saját magamnak. Már nem emlékszem pontosan. Nagyon jól fociztam, akkor viszont nem csatlakoztam a többiekhez. Ha a gyerekkoromat egy fotón képzelem el, az kétféle pozícióban ábrázolna: mindkettőn a padlón helyezkedem el (ezen a ponton Luiz Schwarcz feláll, a szoba közepére megy, szemben az ablakkal, és leheveredik a padlóra). Otthon az ablak a padlóig ért, én lefeküdtem, és órákon keresztül bámultam az autókat, közben azt találgattam, milyen kocsi jön legközelebb. Ezt a játékot én találtam ki magamnak. A másik pozíció pontosan ugyanez volt, csak éppen az anyám ágya mellett, ahol a gyerekeknek szóló enciklopédiákat meg meséket olvastam. Azt a képet őrzöm magamban, hogy az ablaknál ülök, és nézem, ahogy elhalad előttem a világ, aminek én nem vagyok részese. Saját magam része voltam csupán, meg persze mindannak, ami a házon belül történt.
Milyen volt annak idején a magyar zsidó közösség élete Brazíliában? A könyvben előkerül Rónai Pál neve, aki például A Pál utcai fiúkat fordította portugálra…
Az apám körüli magyarok főként zsidók voltak, akadtak köztük, akik ugyanazzal a hajóval érkeztek, mint ő, és persze voltak, akiket már Ostiában, Olaszországban ismert meg, ahol egy tető nélküli házban húzta meg magát a Cinecittàban. Volt egy asszony, aki nagyon sokat segített nekem a könyv megírásánál, Köves Magdának hívták, tavaly hunyt el, ő nagyon sok történetet elevenített fel az apámról. Gyerekként a magyar zsinagógába jártam, ami nagyon kicsi volt, az anyai nagyapámmal ugyanakkor a német-lengyel zsinagógát látogattuk. Ám a jom kippur alatt az apám az egész napot a magyar zsinagógában töltötte, és délután magával vitt engem is. Nagyon sok időt töltöttem az apám barátaival, az anyám ugyanakkor sosem vett részt ezeken az összejöveteleken. Az anyám nem beszélt magyarul, de például amikor én most önöket magyarul hallom beszélni, az nekem csodaszépnek hangzik, hiszen ez olyasmi, amit hallottam, amit meg akartam érteni, ám sosem értettem. Az étel pedig a szívem csücske. Az anyám megtanulta, hogyan kell elkészíteni a magyar ételeket.
Miket főzött?
Töltött káposta, rakott krumpli, székeli gulás, paprika csirke, tarhonya… Ezeket ismerem. Meg a sóletet, amit különösen szeretek. Az életemben jelen volt a magyar kultúra, ezzel szemben a jugoszláv, a horvát kultúra nem annyira, viszont a horvátot valamennyire megértem, mivel hallottam, amikor az anyám horvátul beszélt a szüleivel. A magyar kultúra fontos nekem. Néha eszembe jut, különösen most, hogy itt mutatom be a könyvemet, hogy talán azért is írtam meg, hogy az apám hazájában bemutathassam.
A könyvben is szóba kerül, hogy gyerekként olvasta Molnár Ferenc regényét, A Pál utcai fiúkat, de találkozott más magyar szerzők műveivel is?
Gyerekkoromban nem, de nem is igényeltem, mivel A Pál utcai fiúk annyira fontos volt nekem, életem legfontosabb könyvének tartom, két-három brazil művel együtt.
Ez volt az egyetlen könyv, amit az apám valaha adott nekem.
Minden más könyv az anyámtól érkezett. Az apám nem volt egy könyvmoly, azt a regényt viszont nagyon szerettem, és Nemecsekkel azonosultam. Kiadóként ugyanakkor olvastam Márai Sándort, Krasznahorkai Lászlót, és megjelentettem Kertész Imrét. Azt be kell vallanom önnek, hogy nagyon nehezemre esik a holokausztról olvasni, képtelen vagyok rá, pedig próbáltam, így vagyok Primo Levivel is, akinek szintén kiadtam a könyveit.
Azt hiszem, hogy aki depresszióval küzd, annak az életében legalább egyszer eljön a pillanat, amikor azt kérdezi, hogy „miért pont én?” Érzett valaha dühöt, frusztrációt emiatt?
Amikor az ember nem tudja kontroll alatt tartani a depresszióját, mert éppen a gyógyszereit állítják be vagy a megfelelő terápia után kutat, előfordulhat, hogy lázad a depresszió ellen. Velem ez nem sokszor fordult elő, ezt a kérdést inkább fiatalabb koromban tettem fel, de aztán az ember felhagy a kérdezéssel. Amikor hat- vagy nyolcéves lehettem, talán nem voltam depressziós, de nagyon magányos és csendes voltam, és talán már akkor elfogadtam, hogy ez az én sorsom – hogy a szomorúság, a magány része a történetemnek.
Már szóba került a hallgatás, és számomra ez a regény a csend könyve. Íróként viszont nem is mindig olyan könnyű eldönteni, hogy mit hagyjunk benne és mit hagyjunk el egy szövegből. Önt mi segítette ennek eldöntésében?
Ami fontos, az a kezdés. Fent voltam a hegyekben, és hirtelen elszorult a torkom, mire felhívtam a feleségemet, és elmondtam neki, hogy depressziósnak érzem magam. Ő visszakérdezett, hogyan lehetséges ez, hiszen az unokáimmal voltam és egy gyönyörű lesiklás várt rám a hegyen. Pár órával később pedig rájöttem, hogy ez a könyvem. Így fogom elkezdeni. Korábban már írtam novellákat, és az apám legalább háromban benne van, a legfontosabbakban, de mindez hirtelen talált rám.
Tudtam, hogy ez lesz a könyvem.
Utána pedig felderengett a kapcsolat, és tudtam, hogy ez a depresszióval átitatott pillanat fog összekötni az apám depressziójával, és ez teszi majd lehetővé, hogy elmondjam az ő történetét.
A könyvben azt írta, hogy a múltban többször kudarcot vallott a regényírással. Rájött már, hogy mik voltak ennek a kudarcnak az okai?
Túl szégyellős vagyok ahhoz, hogy a saját könyvemet dicsérjem, de van valami, amit nagyon szeretek benne, mégpedig, ahogy sikerült összekapcsolni a kudarcos regényeimet az életemmel és a depressziómmal. De nem is tudom… Talán olyan fantáziával vagyok megáldva, ami nagyon sematikus a szépirodalomhoz. Inkább tényirodalmi szerzőnek tartom magam, de van egy-két novellám, ami nem rossz. Tervezek egy olyan könyvet, ami a könyvkiadásról fog szólni, azokról a történetekről, amik a híres írókhoz kötődnek, félig már meg is írtam, de aztán félretettem. Talán majd akkor fejezem be, ha visszavonultam.
Ami azt illeti, eléggé feltűnő volt, hogy ebből a könyvből teljesen kihagyta a kiadója történetét. Ennek mi volt az oka?
Annak idején a házam hátsó részében kezdtem el működtetni a kiadómat, akkor két ember dolgozott nekem. Száznegyvenezer dollárból alapítottam meg, most pedig több millió dollárt ér, és háromszáz embert foglalkoztat. Ebben a könyvben nem akartam erről írni, de ha egyszer valakinek szándékában áll írni róla, én nem fogom megakadályozni.
Az viszont érdekelne, hogy a kiadó vezetőjeként milyen szempontok alapján döntött arról, hogy mit ad ki. Mi volt a meghatározó: a saját ízlése, a tömegek ízlése, a divat, vagy éppen valamilyen könyvnek vagy zsánernek a hiánya?
A kezdet kezdetén mindig azt mondtam, hogy csak olyan könyveket fogok kiadni, amiket szívesen olvasok. Most már viszont a kiadó nagyobb lett, több imprintje van. A sajátomban, a Companhia das Letrasban viszont az van, ami kedvemre való. Habár szeretem, hogy sokféle szerkesztő dolgozik nálunk, és hagyom is, hogy szabadon válasszanak. A szlogenünk szerint ez egy olyan kiadó, ami tiszteli az olvasók intelligenciáját. És ezt a kezdet kezdete óta mondjuk.
Feltételezem, hogy elég jól rálát a nemzetközi piacra. Mit gondol, mitől lehet egy könyv nemzetközileg is sikeres és eladható?
Ez teljességgel megjósolhatatlan, nagyon nehéz megmondani. De egyúttal ez a mókás része is.
Aki sokat olvas, az egy idő után nagyon szigorú lesz a saját írásaival szemben. Ez önre is jellemző?
Borzasztó vagyok a saját írásaimmal kapcsolatban. Mielőtt ide utaztam, újra elolvastam a Légszomj című könyvemet, közben hümmögtem, mire a feleségem rám szólt, hogy hagyd már abba, tudod, hogy ez egy jó könyv! Én meg hiszek neki, de amúgy nagyon szigorú vagyok a saját dolgaimmal kapcsolatban.
Nem olyan rég elém került egy régi interjú, amit Gabriel García Márquezzel készítettek, aki a könyvei és a zene közti kapcsolatról is beszélt. A Száz év magányra például azt mondta, hogy számára olyan, mint egy kolumbiai népdal. A Légszomjból kiderül, hogy nagy zenerajongó – ha ezt a könyvét egy zeneműhöz vagy zsánerhez kellene kötnie, mi lenne az?
Szerintem Beethoven 7. szimfóniája lenne, az Allegreto tétel, amit nagyon szeretek. Egyszerre szomorú, közben pedig tele van energiával. Beethoven egyike a nagy idoljaimnak, úgyhogy szerintem ezt választanám.
