Fotó: Asszonyi Eszter
Bár a statisztikák nem ezt mutatják, és feltehetően a világirodalom is szegényebb lenne pár klasszikussal, Deliága Éva gyermekpszichológus hiszi, hogy igenis lehet jól válni gyerekkel. A terapeuta esetei sorozat legújabb, Ketten háromfelé – Válás gyerekkel című kötetében a szerző egy kiskamasz példáján keresztül mutatja be, mit tehetnek a szülők azért, hogy a gyerekük a legkevésbé sérüljön a válás során. Deliága Évával könyvbemutatóját követően interjúztunk, amelyen meglepően sok apa vett részt, hogy tanácsot kérjen tőle saját válási gondjaival kapcsolatban. Az interjút ITT meg is hallgathatjátok teljes terjedelmében a LibrAmore podcastban.
A terapeuta esetei sorozat Ketten háromfelé – Válás gyerekkel című kötetét jegyzed. Volt beleszólásod a témába vagy kifejezetten úgy kerestek meg, hogy arról írj, hogyan lehet jól válni gyerekkel.
Volt beleszólásom a témába. Engem azért keresett meg a kiadó, mert szerették volna, ha a gyermekpszichológusi szempont is bekerül a sorozat kötetei közé. A sorozat sajátossága, hogy a terapeuta nézőpontja is megjelenik benne, azáltal, hogy nem csupán egy esetleírást olvashatunk, hanem ott vannak mellette a terapeuta reflexiói, és az egész esetet láthatjuk a kezdetektől a pozitív végkifejletig. A téma teljesen a szabad választásom volt, azért akartam a válásról írni, mert azt látom, hogy nagyon sok családot érint. A saját praxisomon belül is azt tapasztalom, hogy gyakran fordulnak hozzám a szülők ezzel a problémával, másrészt pedig van személyes érintettségem is: korábban elváltam, jelenleg is egy mozaikcsalád tagja vagyok. Ez egyébként nagyon gyakori, hogy válás után olyan szülők találkoznak, ahol az egyik félnek már van gyereke, a másik is túl van már egy váláson, és ezek a komplex élethelyzetek, nem teljesen hagyományos családok nagyon elterjedtek.
Deliága Éva: Ketten háromfelé - Válás gyerekkel - A terapeuta esetei
HVG Könyvek kiadó, 2018, 187 oldal, 2500 HUF
A könyvben szereplő esettanulmány középpontjában egy tizenhárom és fél éves kislány áll, akinek a szülei válnak, de minden a lehető legjobb forgatókönyv szerint alakul, ha ezt lehet így mondani. Most a könyvbemutatód után vagyunk, ahol nagyon sokan tettek fel neked kérdéseket, fordultak hozzád a közönségből a saját tapasztalatukkal, és azok mind sokkal keményebb, néhol egészen drámai helyzetek voltak. Miért nem egy sokkal durvább felállást írtál le, ahol mondjuk az apuka vagy az anyuka eltűnik a gyerek életéből, vagy nincs olyan szinten jelen, mint a könyvben? Miért pont egy ilyen, szinte már ideálisnak mondható válásra esett a választásod?
A válási tanácsadások sajátossága, hogy főleg szülőközpontúak. Ez azt jelenti, hogy ha találkozom is a gyermekkel, általában nem jellemző a nagyon hosszú távú együttműködés. Tehát azért is esett erre a családra a választásom, mert velük évekig együtt dolgoztam. A kapcsolatnak az a mélysége, ami a terápia során is megnyilvánult, nagyon hasznára tudott válni a könyvnek is. Ez a család annyira megbízott bennem, és annyira bepillantást engedtek a saját életükbe, hogy én ebből szerettem volna valamit átadni az olvasóknak. Az is nagyon fontos volt, hogy a könyvben szereplő házaspárnak hozzájárulását kell adnia ahhoz, hogy az ő esetük megjelenhessen, ami eleve befolyásolja a választást, hiszen olyan embereket tudok megkeresni, akikről feltételezem, hogy esetleg szívesen vállalkoznának erre a feladatra. Nyilván a részleteket megváltoztattam, tehát nem az eredeti nevükön szerepelnek, ilyen módon nem felismerhetőek a történet alapján.
De valószínűleg magukra ismernek.
Ők magukra ismernek, igen,. Nagyon érdekes szempont lehet, hogy nekik vajon milyen érzés lehet olvasni a nyomokban, illetve nagy részben azért tényleg felismerhető történetet. Azért is választottam ezt a családot, mert amellett, hogy nem egy szélsőségesen súlyos, extrém rossz válásról van szó, annak alapján, amit ők jól csinálnak, vagy amit esetleg picit elrontottak, mert azért ilyen is van, ki tudtam térni azokra az általános részekre, hogy más esetekben mi a tapasztalatom, illetve meg tudtam fogalmazni konkrét tanácsokat. A könyv ugyanis nemcsak az esetleírást tartalmazza és a terapeuta gondolatait, hanem ezeket az úgynevezett keretes részeket is, amik ezt a zanzásított tudást adják át. Ezek a részek jól láthatóan, tisztán elkülönülnek a könyvben, és ezért lehet úgy is lapozni azt, mint egy kézikönyvet, ha például arra vagyunk kíváncsiak, hogy hogyan kommunikáljuk a válást a gyerek felé, hogyan érdemes csinálni.
Mennyire gyakoriak a kötetben szereplő esethez hasonló, „jó válások”, ha ezt annak lehet mondani?
Igen, abszolút annak lehet tekinteni. Itt minden szempont adott volt ahhoz, hogy a lehető legkevésbé sérüljön a gyermek. Azt ne felejtsük el, hogy én csak azokba az esetekbe látok bele, ahol a segítségemet kérik. Ha már az az alapfeltétel teljesül, hogy a szülők annyira tájékozottak, és motiváltak, hogy önszántukból felkeresnek engem, az nyilván egy olyan szűk réteget jelent, ahol nagyon jól az alapok ahhoz, hogy a legkevésbé sérüljenek a gyerekek. Hogy mennyire gyakori? Talán lehet azt mondani, hogy inkább ez a ritkább. Nekem is az a tapasztalatom, hogy az indulatok, a sztereotípiák, a korábbi rossz tanácsok, nagyon el tudják vinni a szülőket a rossz irányba. Én egyébként nagyon átláthatóan szoktam kezelni és kommunikálni a terápia folyamatát. Nem titkolózom, nem beszélek rébuszokban, nagyon pontosan levezetem a szülőknek, hogy mit miért csináltunk a gyerekkel, az engedélyével megmutatom a szülőknek a rajzait. Nem szótárszerűen értelmezek, hanem a komplex előtörténet ismeretében, és a szülők mindvégig nagyon bevonva érzik magukat a folyamatba. Igaz persze, hogy nem könnyű elfogadni a kritikát, mindig igyekszem úgy kommunikálni a szülőkkel, hogy ne azt érezzék, hogy hibáztatom őket, hiszen nincs erről szó, pont hogy közösen keressük a megoldást arra, hogy hogyan lehetne konstruktív módon javítani az élethelyzetükön.
Nagyon sokat beszélünk arról, hogy a mostani gyerekek mennyire más térben élnek, gondolok itt például a közösségi médiára. Emberek mindig is váltak, családok mindig is mentek szét: látsz-e olyasféle trendet, hogy a gyerekek másként dolgozzák föl a válást mostanában? A gyász, az elvesztés folyamata másképp csapódik-e le náluk most, mint mondjuk tíz éve?
Szuper érdekes kérdés, nagyon jó még a felvetés is. Azáltal, hogy a számítógépben, okostelefonban totálisan el lehet merülni, annyira izgalmasak a programok, játékok, megkockáztatom, hogy jobban lekötik a gyerekeket, mint akár tíz évvel ezelőtt. Például a kamasz korosztálynál látom azt, hogy olyan, mintha belépnének egy virtuális valóságba. Régen nagyjából annyi történt, hogy rengeteg zenét hallgattak a kamaszok, igaz, ez továbbra is megmaradt, de mellé még bejött az okostelefon, a tablet, a hordozható eszközök. Én jobban érzem a kamaszokon ezt az elvonulást. Persze eddig is jellemző volt, hogy bement a szobájába, zenét hallgatott, az ajtót becsukta, hogy őt aztán senki se zavarja, de a virtuális tér még inkább megkönnyíti a gyerekek számára, hogy eltűnjenek a világból. Ez nem olyan, mintha egy könyvet nyitna ki, mert annál sokkal jobban el tud merülni ebben a világban. Van, aki ezt védekezésül használja: ha nincs rendben az élete a valóságban, akkor félig-meddig tudatosan bele is menekül ebbe a virtuális világba. Ugyanakkor valamiféle mankót is jelenthet ez a virtuális világ. Amikor kamaszokkal beszélgetek, sokszor egészen élménygazdag módon mesélnek a barátaikról, akikkel esetleg még soha nem is találkoztak személyesen, csak fórumokon, chat szobákban. Támaszt jelenthet egy kamasznak, hogy ebben a közegben van kivel beszélgetnie, felismeri, hogy másnak is hasonló problémája van. Hiába csupán internetes barátságok ezek, és sokszor ezen a szinten is maradnak, tehát más városokban élnek, vagy külföldről tartják egymással a kapcsolatot, mégis komoly támogatást tud jelenteni a gyerekek számára.
Létrejönnek a mozaikcsaládok, és nagyon sokszor látunk olyat, hogy két évig szépen működik, de aztán az anya vagy az apa szakít az új párjával, egy új mostohaapa lép a gyerek életébe, aztán egy harmadik, és a gyereknek kétévente új családot kell megszoknia. Hányszor találkozol olyan gyerekkel, akinek ez nehézséget okoz?
Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy ez az egész nem is olyan bonyolult. Hogy megtörténik a válás, aztán létrejön egy új család, de persze nem ennyire egyszerű az élet, mert az új családot sokszor egy újabb család követi. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyereknek legyen stabilitás az életében. Ha változik az otthona, ha változik a nevelőapuka személye, ha változik az a családi közeg, akivel ő együtt él, mégis kell legyen benne stabil, fix pont. Ha azt vesszük, ez lehet az édesapa vagy az édesanya. Bármi történjen, kiemelten fontosnak tartom, hogy a bizalmi kapcsolata, a jó érzelmi kapcsolata meglegyen ezzel a személlyel, és akkor jobban át tudja vészelni a nehézségeket. Minden változás megterhelő, és nem szerencsés, ha valaki beletette a reményét meg a jövőképét egy új családba, és aztán az megint nem működik. Nyilván ez is egy tapasztalat, és valahol kudarc és veszteség, amit fel kell dolgozni, de ebben nagyon fontos fix pontot és támogatást jelenthet a szülő, aki ott van mellette.
Szerzők: Kakulya Móni – Orosz Anna
