Olvass bele a pszichoterápiás könyvbe, amelyből Eva Longoria főszereplésével készül sorozat!

Olvass bele a pszichoterápiás könyvbe, amelyből Eva Longoria főszereplésével készül sorozat!

Egyik kritikusa szerint Lori Gottlieb könyve teljesen új alapokra helyezi mindazt, amit a pszichoterápiáról gondolunk. Magánéleti válságok szereplői, önpusztítók, nárcisztikus személyiségek és a pszichológushoz járó terapeuta történetei sejlenek fel a kötet lapjain, amelyből tévésorozat készül, a főszerepben Eva Longoriával.

Könyves Magazin | 2020. július 13. |

Lori Gottlieb empatikus és találékony terapeuta, akit a kliensei a legkülönbözőbb problémákkal keresnek meg. Vannak köztük újdonsült szülők, akik nem boldogulnak a gyereknevelés feladataival. Vagy idősödő nő, aki úgy érzi, nincs rá szüksége senkinek. Önpusztító fiatal alkoholista. Harmincöt éves, friss házas, halálos betegséggel küzd. Nárcisztikus tévés, tényleg borzalmas a stílusa - tragédia rázta meg az életét. Mindannyian úgy érzik, segít rajtuk a terapeutájuk, könnyebben boldogulnak.

Lori Gottlieb
Akarsz beszélni róla?
Ford.: Dudik Annamária Éva, 21. Század Kiadó, 2020,  463 oldal
-

De Lori Gottlied nemcsak terapeuta - maga is pszichológushoz jár, ráfér, hogy fejlődjön a személyisége. Fel kell tárnia egy magánéleti katasztrófa okait, miközben élettörténetét átszövik pácienseinek történetei.

Gottlieb könyve felkerült a NY Times bestsellerlistájára, a kötetből pedig tévésorozat készül, a főszerepben Eva Longoriával. Lori Gottlieb amúgy több New York Times-bestseller szerzője, Los Angelesben él, ott működteti a magánrendelését. A pszichológus válaszol rovat állandó szerzője az Atlanticben. TED-beszédét több mint hárommillióan nézték meg.

Mutatunk egy részletet a könyvből:

Felmerült, hogy a boldogság pszichiátriai zavarnak is tekinthető, ezért a jövőben be kellene venni a diagnosztikai kézikönyvekbe, lehetne az a neve, hogy „kellemes típusú jelentős érzelemzavar”. A vonatkozó irodalom áttekintéséből kiderül, hogy a boldogság statisztikai abnormalitás, jól megkülönböztethető tünetegyüttes társul hozzá, jellemzően együtt jár egy sor kognitív rendellenességgel, és valószínűleg a központi idegrendszer szabálytalan működésére utal. Egyetlen ellenérv szól az ellen, hogy a kórképet nyilvántartásba vegyük: a boldogsághoz nem kapcsolódik negatív értékelés. Ugyanakkor ez az ellenérv tudományos értelemben irreleváns.

RICHARD BENTALL,

JOURNAL OF MEDICAL ETHICS, 1992

A jeles svájci pszichiáter, Carl Jung egyszer kijelentette:

„Az emberek minden képtelenséget elkövetnek,

Csak ne kelljen szembenézni saját lelkükkel.” 

De azt is mondta:

„Aki befelé néz, felébred.”

A szerző megjegyzése

Ennek a könyvnek az a legfontosabb témája, hogyan változunk, és erre úgy felelhetünk: másokhoz fűződő viszonyainkban. A pszichológus és a kliens közötti kapcsolat azonban szent bizalomra épül, különben hiába reménykedünk a változásban. Nem csupán írásos beleegyezést kértem hát klienseimtől, hanem mindent megtettem azért, hogy felismerhetetlenné tegyem a konkrét személyeket, eltorzítsam a jellemző részleteket, és néhány esetben a több kliensnél is felmerülő helyzeteket és lehetőségeket egy emberhez társítottam. Minden változtatást gondosan megfontoltam, és akkurátusan ügyeltem arra, hogy hű maradjak a történetek szellemiségéhez, ugyanakkor az eset bemutatása méltón szolgálja a nagyobb jót: hogy felfedjem közös emberi tulajdonságainkat, hogy ezáltal világosabban lássuk önmagunkat. Ami azt jelenti, hogy ha az olvasó magára ismer a következő oldalakon, az egyszerre véletlen és teljesen szándékos.

Megjegyzés a szóhasználatról: sokféleképpen nevezik azt, aki terápiára jár, a leggyakrabban páciensnek vagy kliensnek. Nem gondolom, hogy bármelyik hűen visszaadja azt a viszonyt, amelyet kialakítok azokkal, akik hozzám járnak. De az ember, aki hozzám jár nehézkes, a páciens meg zavaró a hozzá tapadó sokféle egyéb jelentés miatt, ezért az egyszerűség és az érthetőség jegyében a könyvben a kliens szót használom.

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

  1. Idióták
  2. Ha a királynőnek töke lenne
  3. Egy lépés
  4. Az okos és a dögös
  5. Namaszté az ágyban
  6. Megtaláltam Wendellt
  7. A tudás kezdete
  8. Rosie
  9. Pillanatképek önmagunkról
  10. A jövő is jelen van
  11. Viszlát, Hollywood!
  12. Üdvözöljük Hollandiában
  13. A gyerekek és a veszteség
  14. Harold és Maude
  15. A majonéz
  16. Minden megvan benne
  17. Emlék vagy vágy nélkül

MÁSODIK RÉSZ

  1. Péntek négy óra
  2. Álmaink
  3. Az első vallomás
  4. Terápia kotonban
  5. A fogoly
  6. A Trader’s Joe
  7. Helló, családom!
  8. A futár
  9. Kínos találkozások
  10. Wendell anyja
  11. Függőség
  12. Hárpia
  13. Az óra

HARMADIK RÉSZ

  1. Vándorló méhem
  2. Soron kívüli ülés
  3. Karma
  4. Legyen úgy!
  5. Egyik sem
  6. Igény szerinti sebesség
  7. A végső aggodalmak
  8. Legoland
  9. Hogyan változtatunk?
  10. Apák
  11. Énteljesség vs. kétségbeesés
  12. Nesemám
  13. Mit ne mondjunk egy haldoklónak
  14. E-mail a pasitól
  15. Wendell szakálla

NEGYEDIK RÉSZ

  1. A méhek
  2. Kenya
  3. A pszichés immunrendszer
  4. Konzultáció vagy terápia?
  5. Halálzilla
  6. Kedves Myron!
  7. Anyák
  8. Az ölelés
  9. Ezt most ne rontsd el!
  10. Ez az én bulim, sírhatsz, ha akarsz
  11. Boldogság néha van
  12. Wendell
  13. Szünet a társalgásban

Köszönetnyilvánítás

Első rész

„Nincs kívánatosabb, mint megszabadulni

a kíntól, ám nincs ijesztőbb annál,

ha megfosztanak minket a mankónktól.”

                              James Baldwin

1.

Idióták

FELJEGYZÉS, JOHN:

A kliens „stresszes”, azt állítja, nehezen alszik, nem jön ki a feleségével. Ingerültséget fejez ki másokkal szemben, segítséget kér, hogy „kezelni tudja az idiótákat”.

Légy együtt érző!

Nagy levegő.

Légy együtt érző, légy együtt érző, légy együtt érző…!

Úgy ismételgetem ezt, mint valami mantrát, miközben a velem szemben ülő negyvenegy éves férfi mesél nekem az „idiótákról”. Azt szeretné tudni, miért van ennyi idióta a világon. Így születnek? Ilyenek lesznek? Vagy esetleg azért válnak ilyenné, mert annyi mesterséges adalékanyagot eszünk manapság?

– Ezért igyekszem minél gyakrabban bioételt enni – jelenti ki. – Hogy ne legyek én is idióta, mint mindenki más.

Elveszítettem a fonalat, már nem tudom, melyik idiótáról beszél: a dentálhigiénikusról, aki túl sokat kérdez („és nem költői kérdéseket”), a munkatársáról, aki kizárólag kérdezni szokott („soha nem mond kijelentő mondatot, mert az arra utalna, hogy van valami mondanivalója”), az előtte haladó autó sofőrjéről, aki megállt, pedig még csak sárga volt a lámpa („más idejével szórakozik!”), vagy az Apple műszerészéről, aki a Genius Barban nem tudta megjavítani a laptopját („még hogy zseni!”).

– John! – szólok, de ő máris belefog egy összefüggéstelen történetbe a feleségéről. Közbeszólni sem tudok, pedig ő jött hozzám segítségért.

Én mellesleg az új pszichológusa vagyok. (Az előző, akivel mindössze három ülése volt, „kedves, de egy idióta”.)

– Aztán Margo mérges lett, őrület, nem? – meséli. – De nem szól ám, hogy mérges. Csak látszik rajta, és persze nekem kellene megkérdeznem, mi baja van. De ha megkérdem, az első három alkalommal azt feleli, hogy semmi, aztán talán a negyedik vagy ötödik alkalommal azt mondja, hogy tudod te, mi bajom van, mire én azt felelem, hogy nem tudom, ha tudnám, nem kérdezném!

Mosolyog. Széles mosoly ül az arcán. Próbálok a mosolyból kiindulni, bármi megteszi, amivel a monológot párbeszéddé alakíthatom, hogy kapcsolatot tudjak teremteni Johnnal.

– Érdekelne ez a mosoly – mondom. – Arról beszél, mennyire frusztrálja egy csomó ember, többek közt Margo is, mégis mosolyog.

Még szélesebbre húzza a száját. Életemben nem láttam még ilyen fehér fogakat. Csillognak, mint a gyémánt.

– Azért mosolygok, Sherlock, mert pontosan tudom, mi zavarja a feleségemet!

– Á! Na és…

– Várjon, várjon, most jön a legjobb az egészben – vág megint a szavamba. – Szóval, mint említettem, tényleg tudom, mi baja van, de semmi kedvem végighallgatni a panaszkodását. Úgyhogy ezúttal nem kérdezek semmit, hanem úgy döntök, hogy…

Elhallgat, a mögöttem tornyosuló könyvespolcon álló órára néz.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy segítsek neki lassítani. Tehetnék megjegyzést arra, hogy az órára pillantott (úgy érzi, siettetem?), vagy arra, hogy Sherlocknak szólított (felbosszantottam?). Vagy maradhatok a felszínen, annál, amit mi „tartalomnak” nevezünk, magánál a narratívánál, hogy megpróbáljam jobban megérteni, miért tekinti Margo érzéseit panaszkodásnak. De ha a tartalomnál maradok, akkor ezen az ülésen már semmiféle kapcsolat nem fog létrejönni köztünk, kezd derengeni, hogy John nehezen teremt kapcsolatot az emberekkel. Újra próbálkozom:

– John! Esetleg térjük vissza ahhoz, ami az imént történt…

– Jaj, de jó – fojtja belém a szót. – Van még húsz percem.

És folytatja a történetét.

Érzem, hogy ásítanom kell, nem is kicsit, szinte emberfeletti erőfeszítésbe telik csukva tartani a számat. Tiltakoznak az izmaim, különösen az arcom rángatózik, aztán szerencsére sikerül elnyomnom az ásítást. Sajnos helyette kibuggyan belőlem egy böfögés. Egy hangos böfögés. Mintha részeg lennék. (Nem vagyok. Sok kellemetlen érzés kereng bennem, de részeg nem vagyok.)

A böffentés után ismét nyílni kezd a szám. Úgy összeszorítom, hogy könnybe lábad a szemem.

John ebből persze semmit sem vesz észre. Még mindig Margóról mondja a magáét. Margo ezt csinálta. Margo azt csinálta. Ezt mondtam. Ő azt mondta. Aztán én azt mondtam…

Tanulmányaim alatt az egyik mentorom kijelentette, hogy „mindenkiben van valami szerethető”. Engem is meglepetésként ért, amikor rájöttem: igaza van. Képtelenség nem szeretni azt, akit ilyen mélységekben megismerünk. Be kellene dugni az ellenségeket egy terembe, meg kellene hagyni nekik, hogy beszéljenek a múltjukról, mindarról, ami alakította őket, a félelmeikről és küzdelmeikről, és biztos, hogy azonnal kijönnének egymással. Szó szerint az összes kliensemben találtam valami szerethetőt, még abban is, aki gyilkosságot kísérelt meg. (Mint kiderült, a nagy harag érző szívet takart.)

Még akkor sem sértődtem meg, amikor egy héttel korábban, az első ülésen John elmagyarázta, hogy azért engem keresett fel, mert Los Angelesben én egy „senki” vagyok, szóval a váróban garantáltan nem fog összefutni egyetlen tévés kollégájával sem. (Hiszen azok nyilván „ismert és tapasztalt pszichológushoz járnak”.) Ezt a megjegyzést egyszerűen elraktároztam későbbre, amikor már nyitottabban tud beszélgetni velem. Akkor sem rebbent a szemem sem, amikor ugyanennek az ülésnek a végén egy köteg bankót nyomott a kezembe, mondván, hogy jobban szeret így fizetni, nehogy a felesége megtudja, hogy pszichológushoz jár.

– Olyan lesz, mintha a szeretőm lenne – szögezte le. – Sőt ,mintha a kurvám lenne. Már megbocsásson, de maga nem olyan nő, akit szeretőnek választanék… ha érti, mire gondolok.

Nem értettem, mire gondol (milyennek kellene lennem? szőkébbnek?, ,fiatalabbnak?, lehetne a fogam fehérebb és csillogóbb?), de azt sejtettem, hogy ilyen megjegyzésekkel tart távol magától minden embert, nehogy el kelljen ismernie, hogy szüksége van valakire.

– Ha-ha, a kurvám! – nevetgélt az ajtóban. – Eljövök ide minden héten, kiadom magamból a férfias frusztrációt, és senkinek sem kell tudnia róla! Hát nem vicces?

De, baromi vicces – vágtam volna rá legszívesebben.

Mindezek ellenére még akkor is biztos voltam abban, hogy meg fogom tudni kedvelni, amikor a folyosóról hallottam a nevetését. Elő fog bukkanni valami szerethető, talán egyenesen szép a zavarba ejtő magatartás alól.

Ez volt a múlt héten.

Ma egyszerűen seggfej. Gyönyörű fogú seggfej.

Empátia, empátia, empátia! Mormolom magamban a mantrát, majd újra Johnra koncentrálok. Arról beszél, hogy a műsorában az egyik munkatárs (akit John szerint egyszerűen csak idiótának hívnak) elkövetett valami hibát, és abban a pillanatban eszembe jut valami: John monológja kísértetiesen ismerősnek hangzik. A leírt helyzetek nem, de a szituációk által benne és bennem keltett érzések igen. Tudom, milyen jót tesz az önértékelésemnek, ha a külvilágot okolhatom a saját frusztrációmért, milyen jóleső letagadni a szerepemet Az én elképesztően fontos életem című egzisztencialista drámában. Tudom, milyen jogosan méltatlankodni, haragban lubickolva bizonygatni magamnak, hogy igazam van, tényleg rémes sérelmek értek, mert reggel óta én is pontosan így érzem magam.

John nem tudja, hogy még az előző estén rágódom, amikor a férfi, akiről azt hittem, a férjem lesz, váratlanul szakított velem. Próbálok a klienseimre koncentrálni (csak az ülések közti tízperces szünetekben engedélyezek magamnak egy kis sírást, de a következő kliens érkezése előtt gondosan letörlöm a szemem alól az elkenődött szemfestéket). Más szóval én is éppen fájdalmat dolgozok fel, és azt gyanítom, ugyanazt teszem, mint John: leplezem.

Pszichológusként ismerem a fájdalmat, tudom, milyen kapcsolatban áll a veszteségekkel. De tudom azt is, amit kevesebben értenek: hogy a változás és a veszteség kéz a kézben jár. Veszteség nélkül nincs változás, ezért fordul elő olyan gyakran, hogy az emberek hiába hangoztatják, hogy változtatni szeretnének, minden marad a régiben. Akkor fogok tudni segíteni Johnnak, ha rájövök, milyen veszteség érte, de ehhez előbb meg kell értenem a sajátomat. Mert per pillanat másra sem tudok gondolni, mint arra, amit a pasim művelt tegnap este.

Idióta!

Johnra nézek, és azt gondolom: értelek, cimbora.

Álljon meg a menet! – gondolhatja az olvasó. – Miért meséli ezt el? A pszichológus magánélete nem tartozik másra. A pszichológus üres lap, soha semmit sem fed fel a saját életéből, objektív megfigyelő, nem csúfolja ki a klienseit, még magában sem. Ráadásul egy pszichológusnak pláne rendezett életet kellene élnie.

Egyfelől igen, így van. A terápiás ülésen minden a kliens érdekét szolgálja, és ha a pszichológus képtelen elválasztani a saját küzdelmeit az őt felkeresők problémáitól, akkor kétségtelenül jobban teszi, ha más munka után néz.

Másfelől viszont ez itt, ez most, ami köztem és az olvasó között van, ez nem terápia, hanem egy történet a terápiáról: arról, hogyan gyógyulunk, és hova vezet el bennünket a gyógyulás. Olyan ez, mint egy dokumentumfilm a National Geographic csatornán valamelyik ritka krokodilfaj egyedeinek magzati fejlődéséről és születéséről: én is szeretném megragadni azt a folyamatot, amely során az emberek fejlődni szeretnének, ezért belülről feszítik az őket körülvevő burkot, amíg az általában csendben és lassan (bár néha hangosan és hirtelen) szét nem szakad.

Ezért bár kellemetlen lehet elképzeli, ahogy szétfolyt szemfestékkel, könnyes arccal ülök két ülés között, mégis ezen a ponton, saját emberi mivoltomnál kezdődik annak a néhány küszködő embernek a története, akikkel ebben a kötetben találkozni fognak. 

Természetesen a pszichológusnak ugyanúgy kijut a napi kihívásokból, mint mindenki másnak. Sőt épp ezek az ismerős mozzanatok teremtik meg az alapot ahhoz, hogy kapcsolatot tudjunk kialakítani azokkal az idegenekkel, akik ránk bízzák legbensőségesebb történeteiket és titkaikat. A képzés alatt megtanuljuk az elméleteket, a módszereket, a technikákat, de a nehezen megszerzett tapasztalatoktól elválaszthatatlan, hogy tudjuk, milyen nehéz embernek lenni. Ami azt jelenti, hogy mi magunk is minden áldott nap behozzuk a munkahelyünkre a saját gyengeségeinket, vágyainkat, bizonytalanságainkat, múltunkat. Az összes bizonyítványom és oklevelem közül az a legfontosabb, hogy rendelkezem az emberi faj tagsági könyvével.

Az emberi oldalunk megmutatásával azonban csínján kell bánnunk. Egy kollégám elmesélte, hogy amikor az orvosa telefonon közölte vele, hogy nem fogja tudni kihordani a terhességét, éppen a Starbucksban állt sorban, és sírva fakadt. Történetesen meglátta az egyik kliense, aki aztán lemondta a következő ülést, és soha többé nem ment hozzá.

Emlékszem, hallottam egyszer Andrew Solomont, az írót beszélni egy házaspárról. Egy konferencián ismerkedett meg velük, és a nap folyamán mind a férj, mind a feleség külön-külön megvallotta neki, hogy antidepresszánst szed, de nem akarja, hogy a házastársa megtudja. Kiderült, hogy ugyanazt a gyógyszert rejtegetik ugyanabban a házban. Hiába nyitottabb ma a társadalom a korábban tabunak számító kérdésekben, az érzelmi küzdelmekre adott stigma ma is erős. Szinte bárkivel leállunk csevegni az egészségi állapotunkról (el tudjuk képzelni, hogy a házastársunk eltitkolja, hogy refluxgyógyszert szed?), de még a nemi életünkről is, ha azonban szóba hozzuk a szorongást, a depressziót vagy a feldolgozhatatlan gyászt, akkor beszélgetőtársunk arcáról valószínűleg azt olvashatjuk le: el akarok tűnni ebből a helyzetből, de sürgősen.

No de mitől félünk annyira? Ha egy sötét sarkokba kukucskálva felkapcsoljuk a lámpát, nemcsak a csótányok rebbennek szét. A szentjánosbogarak is szeretik a sötétet. Szépség is lakozik ott. De azt csak akkor látjuk meg, ha be is nézünk oda.

Az én dolgom a terápián bekukucskálni.

És nem csak a klienseim életébe.

Ritkán beszélünk róla, de a pszichológusok is járnak pszichológushoz. Sőt mi több: kötelező is, addig nem is kaphatunk praxisengedélyt, amíg nem jártunk terápiára, hiszen először saját bőrünkön kell megtapasztalnunk, mit fognak átélni jövendőbeli klienseink. Megtanuljuk elfogadni a visszacsatolást, elviselni a kellemetlenségeket, észben tartani mindazt, amit nem látunk, és felfedezni, hogyan hat magunkra és másokra a múltunk és a viselkedésünk.

Miután azonban elindítjuk a praxisunkat, hozzánk jönnek az emberek tanácsért, és… mi továbbra is járunk terápiára. Nem feltétlenül folyamatosan, de a pszichológusok többsége  karrierje során többször is ücsörög valaki más kanapéján, részben azért, hogy ki tudja adni magából a munkánk által előhívott érzelmeket, részben azonban azért is, mert zajlik az élet, és a terápia segít szembenézni a démonjainkkal, ha azok történetesen éppen meglátogatnak bennünket.

Márpedig meglátogatnak, mert mindenkinek vannak démonjai – nagyok, kicsik, régiek, újak, csendesek, zajosak, mindenfélék. A démonok bizonyítják, hogy mégsem vagyunk annyira kívülállók. És ha ezt belátjuk, máris más kapcsolatot tudunk kialakítani velük, már nem is próbáljuk észérvekkel elhallgattatni a kellemetlen belső hangot, nem próbáljuk eltompítani az érzelmeinket túl sok borral, étellel vagy interneten szörföléssel (az utóbbit az egyik kollégám a leghatékonyabb rövid hatású, nem vényköteles fájdalomcsillapítónak nevezi).

A terápia egyik legfontosabb lépése az, hogy segítünk az embereknek vállalni a felelősséget nehéz helyzetükért, mert ha egyszer rájönnek, hogy képesek felépíteni a saját életüket, sőt ezt meg is kell tenniük, szabaddá válik előttük az út, hogy változásokat kezdeményezzenek. Az emberek azonban gyakran úgy vélekednek, hogy a gondjaik többége a körülményekből vagy a helyzetből – azaz tőlük független dolgokból – fakad. És ha a gondokat valami vagy valaki más okozza, rajtuk kívül álló okuk van, akkor ugyan minek vesződnének azzal, hogy ők maguk megváltozzanak? Hiszen hiába döntenek úgy, hogy bizonyos dolgokat ezentúl másképp fognak csinálni, a világ attól még ugyanolyan marad, nem igaz?

Van ebben logika. Csak épp az élet rendszerint nem így zajlik.

Emlékeznek Sartre híres mondatára? „A pokol – az a Többiek.” Igaza van – a világ tele van nehéz emberekkel (vagy ahogy John mondaná: idiótákkal). Lefogadom, hogy önök is kapásból fel tudnának sorolni öt nehéz embert az életükből – olyanokat, akiket mindenképpen kerülnek, és olyanokat, akiket mindenképpen kerülnének, ha nem ugyanaz lenne a vezetéknevük, mint önöknek. Néha azonban (valójában gyakrabban, mint hinnénk) mi magunk vagyunk a nehéz emberek.

Bizony – néha mi magunk vagyunk a pokol.

Időnként mi okozzuk magunknak a gondokat. És ha képesek vagyunk változtatni a szokásainkon, akkor bámulatos dolgok történhetnek.

A pszichológus tükröt tart a kliens elé, ugyanakkor a kliensek is megteszik ezt a szakemberrel. A terápia korántsem egyoldalú; párhuzamos folyamatok zajlanak benne. Klienseink naponta vetnek fel olyan kérdéseket, amelyeken nekünk is el kell gondolkodnunk. Ha ők tisztábban látják önmagukat az általunk felmutatott tükörben, akkor mi is tisztábban látjuk magunkat általuk. Ez zajlik a pszichológussal terápia közben, és ez zajlik a pszichológus pszichológusával is. Tükörben tükröződő tükrök vagyunk, megmutatjuk egymásnak, amit egyébként nem látnánk meg.

***

Térjünk vissza Johnhoz! Ma nem ezek a gondolatok járnak a fejemben. Nehéz napom van egy nehéz klienssel, ráadásul John közvetlenül egy rákban haldokló, friss házas fiatal nő után érkezett, ami senki számára nem ideális időpont, különösen akkor, ha a pszichológus nem aludt eleget, és épp füstbe mentek a házasságról dédelgetett tervei, és közben tudja, hogy az ő fájdalma banális a halálosan beteg nő kínjaihoz képest, és érzi (de még nem tudja), hogy igazából mégsem banális ez a fájdalom, mert valóságos kataklizma készülődik benne.

Eközben pár sarokkal arrébb egy szűk, egyirányú utcában álló szép téglaépületben egy Wendell nevű pszichológus is klienseket fogad. Egyiket a másik után, ülnek a kanapéján a bájos kertre néző szobában, ugyanolyan dolgokról mesélnek, mint nekem az én klienseim az üvegből épült, magas irodaépület egyik felső emeletén. Wendellhez hetek, hónapok, talán évek óta járnak a kliensek, én viszont még nem találkoztam vele. Sőt még csak nem is hallottam róla. De ez hamarosan megváltozik.

Én leszek Wendell legújabb kliense.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó
A magyar labdarúgás története elválaszthatatlan a nagypolitika eseményeitől

Miért mutatkozott be Horthy Miklós angol meccsvendégeinek az ország legelső labdarúgójaként? És hogyan viszonyult Kádár János, a Vasas egykori ifijátékosa a futballhoz? Csillag Péter új kötetéből kiderül - mutatunk egy részletet.

...
Beleolvasó
A jótékonysági gyerekvonatok szegény gyerekek ezreit mentették meg a háború után

A gyerekvonatokról szól Viola Ardone új regénye, azaz azokról a jótékonysági gyermekmentő akciókról, amelyeket a második viágháború után találtak ki az árván vagy féláván maradt, szegénysorsú gyerekek megsegítésére. Olvassatok bele Amerigo történetébe, amelyet valós események ihlettek! 

...
Beleolvasó
Maraini megalázott hősnői esendőségükben is erősek és küzdenek

A mai olasz irodalom nagyasszonyának, Dacia Maraini elbeszéléskötetének fókuszában a nők állnak. A Rabolt szerelem történeteiben napjaink egyik legvitatottabb és legfájóbb témáját, a nők elleni erőszakot vizsgálja.

Hírek
...
Nagy
A sokkot nem lehet megúszni - #olvassnádast
...
Hírek
Ilyennek képzelte Pálfi György a Sömmit
...
Hírek
Ernest Hemingway kiadott művei hemzsegnek a hibáktól
...
Hírek
Magyar író nyerte rajongói kategóriában a legfontosabb fantasztikus irodalmi díjat, a Hugót!
...
Hírek
Milan Kundera a Morva Tartományi Könyvtárnak adományozza archívumát
...
Nagy
5 könyv, amiben a művészeteké a főszerep
...
Hírek
850 millió forintot oszt szét az MMA járványügyi mentőcsomagjában
...
Hírek
Tisza Kata: A csönd az abúzushoz asszisztál
...
Hírek
Hilary Mantel harmadszor is megnyerheti a Booker-díjat
Gyerekirodalom
...
Szívünk rajta
Szívünk rajta - Mesebeli és igazi lányok, akik fittyet hánytak az elvárásokra

Kik azok a lányhősök, akik nem ismerik azt a szót, hogy lehetetlen? Akik nem várnak tétlenül arra, hogy más megoldja a problémáikat vagy esetleg a - külvilág szerint - megfelelő mederbe terelje az életüket? Szerencsére a gyerekeknek szánt könyvekben is egyre többen vannak, most ezek közül mutatunk most hármat.

...
Gyerekirodalom
Így fog kinézni Rowling új meseregénye!

November 10-én jelenik meg angolul J.K. Rowling régi-új meseregénye, a The Ickabog.

...
Gyerekirodalom
A magyar népmesei motívumokat és a skót hagyományokat vegyíti Halász Margit

Szeptemberben jelenik meg Halász Margit Hetvenhét vörös bárány című gyerekkönyve a Prae Kiadónál, amelyet a Belgiumban élő Bogdán Viktória illusztrál. Mutatjuk a címadó történetet!

Polc

Kaland és menekülés is lehet a gyászmunka minden idők egyik legjobb regényében
...
Flea: Az agyam eldobom, szinte LEBEGEK, fénysugarak hatolnak át a testemen
...
Sjón egy szerelmi történetet, egy krimit és egy sci-fit írt meg egy kötetben
...
A szexchatelő férj történetében több a csavar, mint elsőre látszik
...