Edward Hopper: Chop Suey
Ady Endre: Kávéházban
Kávéházi sarokasztal,
Körülüljük szépen.
Így szoktuk azt minden este,
Így szoktuk azt négyen.
Diskurálunk, elpletykázunk
Egyről-másról, sorba -
Másképpen a téli este
Rém unalmas volna.
Egyik szinész, másik költő...
Összeillik szépen.
Valamennyi bohém fiú,
Van miről beszéljen.
A hír és név, a dicsőség
Valamennyi célja...
Mégis, mégis úgy elborong
A négy fiú néha...
És ilyenkor biztatgatjuk,
Vigasztaljuk egymást.
Másra visszük a beszédet:
- Lesz-e holnap telt ház?
- A szép Lili kap-e csokrot?
- Írt a hadnagyának?
...Addig, addig beszélgetünk,
Míg elfut a bánat.
Olykor-olykor kijelöljük,
Hogy ki beszél máma,
Mindeniknek van valami
Jó históriája.
Elsiratott ábránd éled
Mindenik mesébe',
Visszaint az ijfuságnak
Messze bolygó fénye.
Egyik este véletlenül
Én jöttem a sorba,
Mesélni a féltett multról
Nekem kellett volna.
Amit talizmánná tesznek
Hosszu, kínos évek:
A legelső szerelemről
Szóljon hát az ének!...
Belekezdtem... De egyszerre
Megbénult a lelkem,
Feltárult a mult előttem
Emlékekkel telten...
Egy kis város, ahol egykor
Olyan boldog voltam,
Egy szép leány, kiről egykor
Annyiszor daloltam...
Elszédített ennyi emlék,
Szemem könnybe lábadt...
- Mért is kérdeztétek az én
Bús históriámat?...
Bánat ült a fiuk arcán,
Elhallgattak szépen...
Ott csillogott az a könnycsepp
Mindnyájunk szemében...
Az 1800-as évek második felében, miután elcsitultak a forradalmi kedélyek és sikerült nyélbe ütni az osztrák-magyar kiegyezést, végre elkezdett áramlani az országba a pénz, a tőke, és beindult a prosperáció. Nemcsak a gazdaság lódult meg nagy dübörögve, hanem ennek következményeként világszinten is egyedülálló gyorsasággal fejlődött a legmodernebb technológiákat alkalmazó infrastruktúra (tömegközlekedés, közvilágítás), százával épültek az újabbnál újabb bérházak, középületek, melyek a mai napig meghatározó elemei nagyvárosaink városképének. Három évtized leforgása alatt a Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítésével megszületett Budapest népességszáma a háromszorosára nőtt, a századforduló elejére milliós nagyvárossá nőve ki magát.
A gazdasági változások jelentős társadalmi átalakulást hoztak, megjelent a munkásság és a polgárság. Az utóbbi létezett ugyan már korábban is, de mostanra lett igazán mérvadó és látványos jelenléte, mind a gazdasági, mind pedig a kulturális élet meghatározó formálója, szereplője. Azzal, hogy a mindennapok bonyolításának tekintetében új igényekkel jelentkeztek, a nagyvárosokat – élükön Budapestet – már eleve úgy tervezték újjá, hogy kiszolgálja ezeket az óhajokat, és a várost átszelő széles utak mentén épülő bérpalotákban, illetve közöttük, legyen hely üzleteknek, éttermeknek, múzeumoknak, színházaknak, de legfőképpen kávéházaknak!
Ez olyannyira jól sikerült, hogy a századfordulóra Párizs és Bécs mellett Budapest igazi kávéház főváros lett, a maga majd 600 kávéházával és még annál is több kávémérésével. Ahhoz, hogy egy vendéglátóhely kávéháznak mondhassa magát, komoly előírásoknak kellett megfelelnie nem csak méreteit, de szolgáltatásait tekintve is: legalább 150 négyzetméter területűnek kellett lennie, minimum 4 méteres belmagassággal, az utca szintjén elhelyezkedő főteremmel és bejárattal, külön férfi és női illemhellyel. Kötelező kellékei voltak a kávéházaknak a falakra erősített óriási tükrök és képek, a padlóra helyezett szőnyegek, illetve a felszolgáláshoz használt, szigorúan 22x28 centiméteres, ezüstözött alpaka tálcák. „Kávéház, az utcai föld feletti üzlethelyiség, melyben kávé, tea, csokoládé, külön italmérési engedély tárgyát képezõ szeszes italok, az utóbbiakhoz szükséges nedvek, végre az elsorolt cikkekkel fogyasztani szokott sütemények és hideg étkek (színházi vacsora) kaphatók, melyben legalább két rendes nagyságú tekeasztal folytonosan a közönség rendelkezésére áll, kivéve a kültelkeken és szállókban lévõ kávéházakat, melyekben egy tekeasztal is tarható, amely Kávéház felirattal van megjelölve. Templomtól, kórháztól és iskolától 50 m távolságra kell lennie.” (Révai Nagy Lexikona)
Vincent van Gogh: Le café de nuit
Az impozáns külsőségek és több, mint kielégítő kínálat ellenére a korabeli kávéházak nem a fogyasztásról szóltak. Senki sem azért járt oda, legalábbis nem elsősorban azért. A századforduló, majd a világháborúk közti időszak ezen intézményei, a kor szellemi központjai is voltak, hűen az első, keleti kávéházak elnevezéséhez, miket hol „mekteb muharribin”-nek (vitatkozás iskolája), hol „mekteb-i-ifránnak”-nak (bölcsek iskolája) hívtak. A kávé pedig a „bölcsek bora”, a „szellem itala”, ami élénkíti az elmét, megereszti a nyelvet, és csak úgy cikáznak tőle a gondolatok.
Mondhatni a kávéház volt a fórum, a piázza, a chat-szoba, nem egyszer iroda, börze, fontos üzleti és magánéleti döntések helyszíne. „Ágazatok” szerint szépen elkülönülve, mindenkinek megvolt a magáé: kereskedőknek, ügynököknek, politikusoknak, színészeknek, íróknak-költőknek. Az Oktogonon lévő Abbázia volt például a jogászok bázisa, Eötvös Károllyal a törzsvendégek élén, aki rendszeresen szervezett ide audienciákat. A Madách tér helyén álló Orczy-ház földszintjén üzemelő Orczy kávéházban működött a bőrbörze, ahol gyapjú- és nyersbőr kereskedők bonyolították ügyeiket. Nem messze tőlük, a Dob utcában álló Szeged városához fogadó kávéházában a gyémánt- és ékszerkereskedők bizniszeltek, míg pár sarokkal arrébb, a Király utca elején lévő Herzl kávéház a zsidó házasságszerzők, a sadchenek főhadiszállásaként szolgált. A Lechner Ödön és Pártos Gyula tervezte Drechsler-palota (régi Balettintézet) utcafrontján megnyitott Drechsler kávéház a színházi emberek egyik törzshelye volt, a hazai kiválóságok mellett megfordult itt Leoncavallo, Mahler, Puccini és Ibsen. Krúdy Gyula elmondása szerint Jókai Mór is gyakori vendég volt, sőt! állítólag itt táncolt utoljára a nagyközönség előtt: többen is látni vélték, amint csárdást és verbunkost lejt a kávéház egyik pincérnőjével. Lechner viszont inkább a Japánban (ma Írók Boltja) időzött sokat, több épületének első vázlatait kávéházi asztalának márványlapjára skiccelte fel, de később Rejtő Jenő és József Attila is előszeretettel dolgozott itt. Karinthy Frigyes és baráti társasága pedig a Hadik, a New York és a Centrál között ingázott. A kávéházakban nem csak a helyi ügyekről lehetett kimerítő mennyiségű és minőségű információhoz jutni – ezek transmitterei a köztudottan megbízható kávéházi pincérek voltak – de a hazai- és külföldi lapok bőséges kínálatának köszönhetően a nagyvilág eseményeiről volt mód tájékozódni.
„Már kora délután beül a kávéházba s nekiesik először a napilapoknak. A »Napló«-bul és »Lloyd«-okbul átfutja röviden a sürgönyöket, aztán úgyszólván mohón nyeli el vezércikkeiket, majd félredobja s a »Hon«-t keríti ki, egy pillanat alatt lefejtvén emlékezete gombolyagjáról a tárcaregény múlt számban megszakadt fonalát, hogy azt a mostanival összekösse. A »Reform«-ban a dolgok ijesztő állapotáról szerez tudomást, a »Fővárosi Lapok«-bul a társasélet újdonságait csemegézi, az »Ellenőr«-ben a koalíció újabb terveit, az »Egyetértés«-ben pedig polémiát keres szomjas tekintete.” (Mikszáth Kálmán: Az újságfaló, 1875)
Vaszary János: Kávéház a pesti korzón
Nem egy szerkesztőség a kávéházakban kezdte meg, vagy épp helyezte át ide működését. Ezek közül a „legtermékenyebb” a Centrál volt: innen indult példáult útjára A Hét és a Nyugat, illetve 1945 után az Újhold, a Válasz. A kávéházaknak köszönhetően legendásan jól működött az információáramlás a 100 évvel ezelőtti Budapesten, amit Karinthy egyszer le is tesztelt: elmesélt egy újonnan kitalált poént a budai Hadikban, majd elfogyasztotta kávéját, átkocsizott a pesti Centrálba, ahol már szakállas viccként halotta vissza másfél órával korábban kitalált történetét.
A régi kávéházakról, személyzetükről, törzsvendégeikről és arról, hogy milyen fontos szerepet játszottak az akkori világban, a kor szinte valamennyi írója megemlékezett írásaiban. Az élet javarészt itt zajlott, vagy ha épp máshol, akkor azt is vagy innen irányították, vagy itt lehetett róla tudomást szerezni. A hajdani kávéházak hálózata volt maga a megtestesült információs társadalom, mindent meg lehetett tudni, csak jelen kellett lenni, figyelni, hallgatni, beszélgetni.
„Hogy imádom én a kávéházat! Nincs elegáns szalón, melynek levegője, hegyek illata és pincérnője egy márkiné, amely fölérne előttem egy pesti nagy kávéházzal. Félezer emberrel lenni együtt bizalmasan, mindenféle fajtával, mindenféle osztállyal, aki a legbensőbb ügyeit tárgyalja előttem. Egy írónak a pesti kávéház – mennyország. És most már nem is rossz szagúak, nyáron hűsek, télen melegek. Ebben az iromba városban csak ez az egy intézmény tökéletes, bő kárpótlás azért, hogy nincs úgynevezett »társadalmi«életünk, pénzünk a luxusra és módunk, hogy kényelmes otthonunk legyen.
Nagyon megértem azokat a nem tisztelt kávéházi vendégeket, akik három hatos ára kávé mellett hat órát ülnek onix-asztal mellett, kitűnő világításnál fölülbírálják a világsajtót, és jól öltözött, egészséges és szép nőknek beszívhatják a forró lehelletét. Most már ritkán pofozkodnak a kávéházakban, ez kár is, haszon is, de ez más téma. A tulajdonosokat a jó mód – mindenkinek jól megy – disztingvált urakká tette, és a berendezés művészi és kedves, bár néhol bolondos. (Ott, ahol az építész kenyérbéllel akart Michelangelót játszani.) Ebben a világban az elsők vagyunk és ez is valami.” (Bródy Sándor: Kávéházban)
