Kozma Lilla Rita 2017-ben kezdett hajléktalanokkal foglalkozni, ekkor még eszébe sem jutott, hogy egyszer könyvben írja meg a tapasztalatait. Néhány évvel később kezdett írással foglalkozni, és a pandémia alatt jelentkezett Péterfy Gergely kreatívíró-kurzusára, ahol Péterfy bátorítására írta meg az Utcameséket. A novelláskötetben rövid történetek villannak fel, mert a szerző úgy érzi, ezeken keresztül tudja megragadni a valóságot. „Azóta sem tudok hosszan írni, szóval maradtam a novelláknál. Gergő óráira hétről-hétre rövid novellákat kellett írni, az egyik alkalomra írtam meg a Teréz körúton játszódó történetet, ami végül a kötetbe is bekerült.” A szerző már a regény gondolatával is eljátszott, de egyelőre úgy érzi,
a novellákon keresztül tudja hatásosan átadni az üzenetét.
Nagy Borús Levente szerint az Utcamesék ereje éppen a történetek rövidségében rejlik, amelyek egy novella kivételével valós eseményeket dolgoznak fel.
A kötet szereplői közül ugyan csak egy emberhez jutott el az Utcamesék híre, és a szerző már 2019-ben maga mögött hagyta a szociális munkát, de a mai napig fontos számára a korábbi munkatársai véleménye. Kozma Lilla Rita kényes témát boncolgat, különösen a szociális szférában dolgozók számára, és Nagy Zsolt is szívügyének tekinti, hogy olyan jelenségek kapcsán hallassa a hangját, ami társadalmilag mindannyiunkat érint. A színész azt mondta, hogy azért vállalta a könyv felolvasását, mert az Utcamesék üzenetét rendkívül élesnek látta. „Az emberek elkönyvelték, hogy a hajléktalanok csak fekszenek az úton, büdösek, nem dolgoznak, és gyűlölik őket, mert csak a probléma van velük, pedig minden nagyváros képéhez hozzátartoznak ezek az emberek. Minden világváros gondoskodik róluk, arról nem is beszélve, hogy tudjuk, mi a helyzet Magyarországon az olyan kisközösségekkel, mint a hajléktalanok, a melegekről már nem is beszélve. A kormány azt akarja, hogy ezek az emberek ne létezzenek, mert szégyelli, hogy vannak olyanok, akik perifériára sodródtak, de még azokat a szervezeteket sem segíti, akik foglalkoznak velük.
Egy színésznek kötelessége elvállalnia egy ilyen feladatot, ha van hangja.
A történetek szereplőinek nagy része mára halott, a dolgozók nem tudtak segíteni rajtuk, mert el van lehetetlenítve a munkájuk.” Nagy Zsolt szerint a könyv azért fontos, mert pontosan megmutatja a hajléktalanok hátterét. „Nem tudtam egyben elolvasni a könyvet, fejezetenként haladtam és mindig megálltam, mert annyira brutális a realitás.”
Nagy Borús Levente csatlakozott a színészhez, és az Utcameséket egy steakhez hasonlította: „Muszáj olvasás közben megpihenni, és feldolgozni a történeteket”. Nagy Zsolt azonban nem értett egyet a hasonlattal: „A steaknél van valami jó érzés, egy kellemes teltségérzés, de abban a pillanatban, amikor megkóstolod a könyvet, valami mélységes szégyenérzés fog el”. Nagy Borús Levente azzal védte meg a hasonlatát, hogy akárcsak a nemes húsnak, az Utcameséknek is komoly nívója van, mire Nagy Zsolt azt felelte, hogy őt nem a kötet irodalmi értéke fogta meg: „Ez nem egy Márquez, és nem is akarom hasonlítani semmihez. Ez egy nyers írás, ami kifakadt a szerző tollából. Nagyon szeretem az ilyen sprőd történeteket”.
A szerző azt mondta, az Utcamesékkel az volt a célja, hogy megpiszkálja az emberek gondolatait, és
elindítsa a hajléktalanok helyzetéről szóló kommunikációt,
ez pedig úgy tűnik, sikerült, mert a kötet általánosságban pozitív visszhangot is keltett. Nagy Zsolt szerint az Utcamesék kapcsán az a legfontosabb, hogy a szerző lehetőséget és teret kapott arra, hogy megossza a gondolatait: „Ennek a könyvnek a létezése a fontos, és az, hogy mellé állt egy kiadó”.
Kozma Lilla Rita visszaemlékezett a két évvel ezelőtti Margóra, ahol a kötet bemutatója után elbizonytalanodott az Utcamesék értéket illetően: „Megkérdőjeleztem, hogy jó-e a könyv. Aztán tavaly novemberben toplistás lett a Librinél egy furcsa alkategóriában, és akkor megörültem, hogy mégis jó. Naponta néztem az eladási listákat, aztán rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy hány példányt adnak el belőle”. A szerző célja mára sokkal inkább az érzékenyítés és a figyelemfelhívás, és azt reméli, hogy nemcsak beszélgetések útján, de cselekedetek terén is változásokat érhet el, ugyanakkor úgy gondolja, hogy ezt az államnak kellene indítványoznia, amivel a színész is egyetértett. „Kormányakarat kell hozzá. Nekünk arra van lehetőségünk, hogy leüljünk és beszéljünk róla egy meleg szobában, de ezek az emberek most is kint fekszenek a hidegben. A másik baj, hogy most mindenki lehetetlen helyzetben van. Amikor valaki nem tudja eltartani a családját, és azon aggódik, hogyan fogja befizetni a rezsijét, az nem azzal fog foglalkozni, hogy mi lesz a hajléktalanokkal” – fogalmazott Nagy Zsolt.
Az Utcamesék valóban nem egy olyan kötet, ami a buszra várakozva felcsapható, nem szórakoztat, ugyanakkor gondolkodásra késztet, és felkorbácsolja azokat az érzelmeket, amelyeket a legtöbben valószínüleg önmagunk felmentése érdekében elnyomunk. Izgalmas végiggondolni, hogy milyen érzések kavarognak bennünk, amikor esténként sietve keresztülvágtatunk a hideg aluljáróban, és úgy teszünk, mintha észre sem vennénk a kartonpapíron heverő hajléktalanokat. Mit érzünk ilyenkor? Bűntudatot, szégyent, undort? Az Utcamesék elolvasása után
biztosan nem tudjuk elfordítani a fejünket.
Egyénileg talán láthatatlan a segítségnyújtás, és az a szomorú valóság, hogy társadalmilag, sőt rendszerszinten kellene foglalkozni a problémával. Kozma Lilla Ritának mégis sikerült elérnie, hogy beszéljünk és közösen gondolkozzunk a problémáról, mert a bemutató végén a közönség soraiból elhangzott egy kérdés, amit valószínűleg már sokan megfogalmaztunk magunkban: „Miért adjunk pénzt a hajléktalannak, ha úgyis piát vesz belőle?” A szerző szerint erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz. „Velem is előfordul, hogy néha adok, néha nem” – mondta, és hozzátette, hogy ez olyan komplex kérdés, amire nincs jó válasz, mert minden helyzet egészen egyéni és speciális.
Korábban összegyűjtöttünk 5 olyan könyvet, amelyek rávilágítanak, hogy miért nem bűn a hajléktalanság, erről ITT olvashatsz.
