Bátor kiállások, az egyén felelőssége a változásban, hol vagyunk, amikor a fontos dolgok történnek – ezek körül a kérdések körül forgott Závada Pál Pernye és fű című új regényének bemutatója, ahol az íróval Veiszer Alinda beszélgetett. (A kötetbe itt beleolvashatsz.)
Kulákok és filmesek
A regénynek két rétege van, az egyik 1949-50 folyamán kulákok ellen lefolytatott koncepciós perekről szól. Ezért elsőként Veiszer Alinda fontosnak tartotta tisztázni, hogy ki is számított kuláknak. Závada Pál elmagyarázta, hogy 25 holdnyi földbirtoktól minősült annak valaki, amit súlyosbíthatott egyéb tulajdon (malom, üzlet, stb.), viszont ezek hiányában is kuláklistán találhatta magát valaki, például politikai okokból. Egy ekkora föld arra volt elég, hogy eléljen belőle egy család, de minden tagjának részt kellett vennie a munkákban.
A kötetben egy stáb kezd el feldolgozni három pert, és ennek van valóságalapja, ugyanis Závada Pál Sipos Andrással erről a témáról forgatta a ‘80-as évek végén a Statárium című dokumentumfilmet. Az író azonban elmondta, hogy a könyvben szereplő stáb tagjai kitaláltak, még a rá valamennyire hasonlító, névtelen szociológus karakter is (időnként ő a narrátor), és
„ami a könyvben szerepel, abból semmi nem történt meg”,
még akkor is, ha megjelenik benne jó néhány, a rendszerváltás előtti fontos esemény.
Arra a kérdésre, hogy miért tartotta most aktuálisnak elővenni az 1949-ben és 1950-ben történt statáriális perek témáját, Závada elmondta, hogy valójában ez az ellenkező irányból indult. Őt az a kérdés kezdte el foglalkoztatni, hogy mit csinált a ‘80-as években, és ezzel párhuzamosan többen megkérdezték tőle, hogy miért nem ír regényt a rendszerváltásról. „Én mindenből kimaradtam, nem voltam ott sehol, amikor történtek a dolgok” – mesélte. Ennek főképp az volt az oka, hogy éppen akkor borult fel a családi élete, illetve a munkahelyén, a Szociológiai Intézetben is bizonytalanná váltak a dolgok, ezért
„nem figyeltem oda eléggé arra, hogy felfordult a világ, és megváltozott a rendszer”.
Eszébe jutott viszont, hogy a Statáriumot csinálták akkoriban, amihez a felvett interjúkat ő maga írta le, ami rengeteg munkával járt. Most elővette ezeket, és rájött, hogy nem tudja máshogy feldolgozni, csak egy regényben.
Egyéni lázadások
Amellett, hogy a könyvben a stáb felkutatja a perek különböző résztvevőit, a filmesekhez tartozó baráti társaság életét, vitáit is követjük. Veiszer Alinda azt mondta, ez a szál felveti annak a kérdését is, hogy mi az egyén felelőssége, gyáva-e vagy bátor valaki, és
tehet-e az egyes ember bármit a szabadságért,
és azért, hogy megváltozzon egy elnyomó rendszer. Závada elmesélte, hogy a könyvbemutatóra tartva Demszky Gáborral hallgatott egy interjút (akinek nemrég jelent meg életinterjú-kötete – a szerk.), aki elmondta, hogy nem félt, és azt gondolta, annál jobb, ha beviszik a rendőrök, mert akkor azt másnap címlapon hozzák a nyugati lapok. Az író felidézte, hogy nagy tisztelettel nézett a demokratikus ellenzék tagjaira, és részt vett a lakiteleki találkozón is, viszont nem ismerte őket személyesen és a magánéleti helyzete miatt nem is keresett utakat arra, hogy többet tehessen az egészért.
A bátorság témája a perek történetszálában is kulcsfontosságú.
Mindhárom perben halálos ítéletet akartak hozni, ám végül csak egy vádlottat végeztek ki. Az egyik esetben ugyanis egy ügyvéd nem volt hajlandó megszavazni az akasztást, egy másikban pedig az egyik tanú nem írta alá a meghamisított vallomást. „Az egyéni bátorságra mindig is volt példa, mindig vannak olyanok, akik mernek lázadni, szembefordulni. Ez most is egy létező opció, és most sem teljesen kockázatmentes, még ha nem is jár olyan súlyos következményekben, mint az ‘50-es években” – mondta Závada. Aktuális példaként Németh Ilona szlovákiai magyar képzőművészt említette, aki nyáron nyíltan szembeszegült a szlovák kulturális miniszter lépéseivel. A miniszter erre feljelentette, a művészt pedig a rendőrség kihallgatta.
A műsorvezető rákérdezett, önostorozás-e, „hogy én nem voltam ott”, mire az író azt válaszolta: „Hol vannak a mi bátorságaink ehhez képest?”, az ügyvédre és a tanúra visszautalva. Utóbbi terhes volt, de annyira megverték, hogy elvesztette a magzatot, nem tudott lábra állni, és az arcát is eltorzították, majd közel tíz évre börtönbe zárták.
Elmaradt viták
Része a történetnek a Németh László Kisebbségben című röpiratát övező vita is, amelyben Németh súlyos antiszemita állításokat tett, például „mélymagyarokra” és „hígmagyarokra” (pl. zsidók, német származásúak) osztotta az ország lakosságát, ám e fölött a népi írókat nagy becsben tartó szociológusok például hajlamosak voltak elsiklani. Závada Pál azt mondta, azért tartotta fontosnak beleírni ezt, mert
a valóságban „kevéssé voltak lefolytatva ezek a viták, pedig elég sok múlott rajtuk”.
A múlt átkeretezése más módon is megjelenik, például annak az egykori vádlottnak az alakjában, akit halálra ítéltek ugyan, de mégsem végezték ki, hanem beszervezték. Ő később a narrátornak, akit gyerekkora óta ismer, teljes meggyőződéssel indokolja a besúgói tevékenységét, például úgy, hogy tulajdonképpen jót tett neki azzal, hogy a jelentése nyomán a gyerek, bár kiérdemelte, hogy egy szovjet táborba vigyék, a családja múltja miatt mégsem mehetett el.
Egy figura, akit Závada már a forgatás során is nagyon izgalmasnak talált, a Sárkány nevű vérbíró, aki később eltűnt. ‘56-ban megtalálták a ruháit, ám a holtteste sosem került elő, nem tudni, hogy a felkelők ölték-e meg. Ő személyében is összeköti a kuláküldözést a korábban a gettókban történt üldözésekkel.
Befejezésül az író elmondta, hogy a balfácán, tutyimutyi rendező alakjával tulajdonképpen
az egy helyben toporgást akarta megjeleníteni,
hogy ki mit tesz vagy nem tesz, amikor meg lehet változtatni valamit. „Az hajtott, hogy hogyan lehet ábrázolni a töketlenkedésünket, az elszalasztott lehetőségeket. A szereplők ködlovagok, nagy tervekkel, de csak panaszkodnak.”
