Megjelent Kleinheincz Csilla, fantasy író új novelláskötete, a Nyulak, Sellők, Viszonyok. Az örömteli alkalomból beszélgettünk a szerzővel.
Most megjelent novellásköteted, a Nyulak, Sellők, Viszonyok legtöbb írását már olvashattuk itt-ott. Honnan jött az ötlet, hogy egyben publikáljad ezeket?
Bevallom, nem az én ötletem volt. A kötetben szereplő novellák nagy része már megjelent máshol, magazinban, antológiában, interneten, és először csak azért küldtem el őket Kárpáti Kamilnak, a szerkesztőmnek, hogy lássa, hol tartok. Gyakorlatilag az ő keze alatt kezdtem el tizenkilenc évesen komolyan foglalkozni az írással, ő adta át azt az elengedhetetlen, megalkuvást nem tűrő szemléletet, amely a fióknak írogató kamaszt a valódi íróvá válás lehetőségével felruházza. Szerettem volna, ha tudja, hogy még ha sokáig nem is találkoztunk, nem felejtettem el a tanításait. Végül ő vetette föl a kötetbe rendezés ötletét, és lassan nekiláttunk a munkának.
Az utóbbi időben az Ólomerdő folytatásán dolgozol, a munkafolyamatról blogot is vezetsz. Hogy volt energiád - főleg egy újszülött mellett - még a novelláidat is újrarendezni?
A novellákon már nem sokat alakítottam, lényegében csak csiszolgatáson, szerkesztésen estek át, ennyi pedig természetesen belefért az időmbe.
Nem sokban különbözik ez attól, mint amikor nappali munka mellett ír az ember – időt lehet találni és találni is kell. Ha egy nap csak fél óra jut, akkor fél órát írok, ha csak tíz perc, akkor annyit. De az írással nemcsak akkor foglalkozik az ember, amikor leül a számítógép elé és megnyitja a dokumentumot. Ír az ember pelenkázás, főzés, séta közben, építi a karaktereket, elbeszélget velük, ütközteti őket. Amikor végül eljut az írásig, már mögötte van a megelőző, töprengéssel töltött órák lendülete.
Kritikánk az Ólomerdőről itt
Előző interjúnk Kleinheincz Csillával itt olvasható
Világos, de az írókör, ahova tartozol, igen szigorú. A fél órákból, tíz percekből jut az ottani kötelezettségekre is?
Igazat megvallva, bajosan. Általában a többi tag kegyelméből maradok bent, illetve egy-kétnapos intenzív munkával próbálom pótolni az elmaradásaimat – ilyenkor írok kritikát vagy készítem el az előadásaimat. Arra viszont valóban nincs időm, hogy a regények mellett még minden hónapban novellát is írjak, pedig tudom, hogy hasznomra válna.
Ezúton is üzenjük nekik: Legyenek irgalmasak! A kötetre visszatérve: vannak viszonylag régi novelláid is a kötetben. Milyen érzés volt újra elővenni őket? Volt, amit ma már teljesen máshogy írnál meg?
Mindig különös érzés újra elolvasni egy írást, amitől nemcsak az idő, de egy sor tapasztalás és érzés is elválaszt már. Természetesen máshogy írnám meg őket, vagy inkább: mást írnék helyettük, mert más foglalkoztat, más feszít belülről, más ember vagyok. Már nekem sem ugyanazt mondják, mint akkor, amikor megírtam őket, ezért nem is igen van bennem késztetés, hogy ugyanezeket a történeteket elmondjam még egyszer. Annyi más van még, amit nem írtam meg.
A jó oldala a saját novelláktól való elidegenedésnek: az ember sokkal bátrabban hozzájuk mer nyúlni a bonckéssel, hogy kielemezze: min kéne még változtatni, mire kell odafigyelni. És néha, jóleső jutalomként nyugtázni, hogy mára mely hibákat sikerült levetkőzni.
Számomra az egyik legelpirulósabb novellád a Nyulak, melyben egy leszbikus párról mesélsz. Jó apropó, hogy rákérdezzek: mennyire nehéz számodra beleélni magad egy leszbikus, vagy egy férfi szerepébe?
Könnyebbé teszi, ha nem általánosságban gondolok rá. Amúgy sincs olyan, hogy "egy leszbikus" vagy "egy férfi" – ha így próbálnám megközelíteni, olyan lenne, mint megfogni a vizet. Ha rögtön egy eleven, valóságos személyt próbálok elképzelni, aki csak a rá jellemző módon érez és reagál, mindjárt egyszerűbb: nem egy halmazt, hanem egyetlen embert kell csak kiismernem. Bár ez is épp elég nehéz.
Próbálok mindig saját tapasztalást vagy érzést kötni a karakterhez: hogy megértsem a dühét, felidézem a saját dühömet, szeretethez a saját szeretetemet. Nem tökéletesek a párhuzamok, de az érzelmi töltés átvihető. Nem átlényegülök a szereplővé, hanem megértem és felépítem, és a hangsúly is ezen a kettőn van. Empátia és analízis nélkül nem menne.
Térjünk vissza az Ólomerdő folytatására - hogy haladsz a regénnyel?
Aki követte a munkablogot, az alighanem már a fejét veri a falba, mert amióta elindítottam áprilisban, azóta harmadszor kezdem újra a regényt különböző okok miatt. Hol a kezdőponttal, hol a főbb szereplőkkel voltam elégedetlen, hol a választott narrációs technika nem illett a történethez. Azt hiszem, most végre rátaláltam a fonalra, remélem, nem akarom majd még egyszer kitörölni az egészet. Nem zavar ez a sok újrakezdés, közben sok mozzanatot új fényben láttam meg, és ettől – ha minden jól megy – a végeredmény is sokrétűbb, sűrűbb lesz.
Most azonban egészen más miatt áll a regény – még korábban elkezdtem egy színitársulat belső kapcsolatairól szóló regényt, és az jelenleg jobban leköt. Talán az évszak teszi: az Ólomerdő inkább tavaszi és nyári történet, a másik inkább őszi és téli.
Lehet közelebbit is tudni erről az új regényről? Egyáltalán fantasyregény lesz?
Ez a regény nélkülöz minden fantasztikus elemet; anélkül is megvan benne az intenzitás, amitől a karakterek közötti konfliktusok életre kelnek. Amúgy is csak akkor használom a fantasztikumot, ha a történet szerves része, vagy általa jobban ki tudom fejteni a témát. Itt nélküle is boldogulok, legalábbis remélem – ennek végső bírája úgyis az olvasó lesz.
Az írását még akkor kezdtem el, amikor az Ólomerdő megjelent. Az előképe, a színitársulat és a színház miliője már régóta ott lappangott a tudatalattimban, néha fel is bukkant egy-egy novellaötlet formájában, de még csak egy érzés volt, nem megfogható, ezért mindig újra lenyomtam a mélybe. Végül egy független és engem érzelmileg mélyen érintő ötlet vált a katalizátorává: a kettő összeolvadt és megkerült a konfliktus, ami addig sejtés volt csupán. A társulat főbb alakjait pedig a történet magja hívta életre: nagyokat álmodó, féltehetséges amatőrök ők, akik újra összehívják régebben felbomlott, tragédiával terhelt társulatukat, hogy profivá válhassanak és azt tegyék, amit valóban szeretnének, ám nem tudnak szabadulni a korábbi események terhétől, és kis csapatuk elkerülhetetlenül hanyatlik a vég felé.
Tehát elképzelhető, hogy jövőre két regénnyel is előrukkolsz?
Jövőre éppen nem, de a társulatról szólót jövő év végéig mindenképpen szeretném befejezni. Ha megtáltosodom és hamarabb megírom, akkor még akár jövőre is megjelenhet, de azt ne felejtsük el, hogy az utolsó pont leírása után még több hónap szerkesztés, átírás következik. Az Ólomerdő folytatására viszont mindenképp több időre lesz szükségem. Hét évet ígértem – még van egy kis haladékom.
A Nyulak, Sellők, Viszonyok bemutatójára mindenkit szeretettel vár Kleinheincz Csilla 16-án pénteken 17 órakor a Sárkánytűz könyvesboltba (Ferenc körút 40.)
