Az Ólomerdő írónője szerint nem kell, hogy valakinek tizenhat éves kora előtt meglegyen az első nő, az első cigi, és az első publikáció. Írni viszont muszáj, mert gyakorlás nélkül még egy író sem fejlődött. Kleinheincz Csillával beszélgettünk tündérekről és írói trükkökről.
Az Ólomerdő már a második regényed. Tudatosan választottad a Neil Gaiman nevével fémjelzett urban fantasy stílust?
A történet hozza a keretet, nem fordítva. Nem választottam a városi fantasyt, és voltaképpen legalább olyan gyakran elkalandozok más területekre, mint amilyen gyakran ennél kötök ki. Számomra így a természetes - persze ez nem jelenti azt, hogy mindig lesznek a történeteimben szürreális vagy fantasztikus elemek. Csak ha szükségesnek érzem őket.
Miért tartottad fontosnak, hogy a felnőttkorban elfelejtett, de fiatalon jól ismert gyerekmesék szereplőivel népesítsd be az Ólomerdőt?
Nem felejtjük el ezeket a történeteket. Lehet, hogy nem tudnánk elmondani elejétől a végéig, de valahol mélyen felismerjük a mintázatukat. A mesék törvényszerűségei, archetípusai belénk épültek, ezekhez szerettem volna visszanyúlni; nem szolgaian másolni az eredetiket, vagy újrafazonírozni őket, hanem kiragadni a lényegüket, és egy új, de szerkezetében, mintázatában mégis ismerős történetté szőni. Érdekelt a kérdés, hogy miért működnek a mesében a tündérek úgy, ahogy? Ha jobban belegondolsz, eléggé számító és merev mindegyik. Kíváncsi voltam, miért, és mivel a mesék erről nem szólnak, kitaláltam magam az okokat. Ugyanakkor emberek nélkül nincsen történet, ütköztetnem kellett a két világot, hogy a sajátunkról elmondjak valamit.
A főszereplő lány, Emese jellemábrázolása elég élethűre sikerült, tartalmaz esetleg valóban megtörtént eseményeket a te gyermekkorodból?
Jóval kevésbé, mint az első regényem, a Város két fül között esetében. Talán csak az iskolai és a HÉV-es jelenetek gyökereznek saját élményeimben, de természetesen minden író magából merít, és még ha konkrét jelenetekre nem is tudok rámutatni, valószínűleg az egész könyvön rajta van a személyiségem bélyege. Emese más, mint én vagyok - de büszke lennék egy ilyen gyerekre.
Korábban novellákat írtál. Mikor döntöttél úgy, hogy mostantól átváltasz a regényterjedelemre?
Mindig próbálkoztam regényekkel is, más kérdés, hogy sokáig nem volt meg a kitartásom ahhoz, hogy be is fejezzem az elkezdett a történeteket. A novella sokkal kompaktabb műfaj, bizonyos szempontból nehezebb. A regény, terjedelme okán, jobban elviseli az apróbb aránytalanságokat, több szereplő mozgatható, nagyobb szeletet és szabadabban lehet bemutatni a világból. Novellánál adott a terjedelem, minden szónak helye van. Ott kevésbé engedhető meg az a luxus, hogy egy jelenet csak egy funkcióval rendelkezzen. A leírás nem lehet csak leírás, valamit el kell árulnia a várható történésekről vagy a szereplőkről is. Azt hiszem, én természetemnél fogva inkább a novellák felé húzok.
Kik voltak a te "tanítómestereid", akiktől tudatosan, vagy tudat alatt lestél el írói fogásokat?
Novellisták közül Sakit, Bradburyt és Roald Dahlt tudom említeni, regényírók közül hatott rám Michael Ende, Lázár Ervin, Stanislaw Lem és Peter S. Beagle. Gaimant is kedvelem, de az ő novellái nem annyira hatottak, mint inkább az írói és lelki közösség érzetét keltették bennem. A világa bizonyos szempontból nagyon közel áll hozzám. Jó volt érezni, hogy nem vagyok egyedül. Akkoriban ugyanis még alig jutottak be Magyarországra más urban fantasy és slipstream írások. Hasonló hazaérkezés-érzésem volt akkor is, amikor Juhász Viktor és Csigás Gábor novelláival először találkoztam. Megnyugtatott, hogy megtaláltam a helyemet.
Mennyire veleszületett adottság az írás, és mennyire tanulható dolog, mint a többi szakma?
Írni mindenki tud. Jól írni már kevesen. A publikáláshoz rendelkezni kell már egy bizonyos írói eszköztárral, amit az író vagy egyedül sajátít el, vagy segítséggel. Az írói eszközök tanulhatóak, de nem elég gépiesen alkalmazni ezeket. A tehetség, ami az egyes írókat kiemeli a többiek közül, nem váltható ki az írói eszköztárral, mert leginkább látásmódot, megfigyelőkészséget, emberismeretet és természetes arányérzéket takar. Ha az ember hazafelé menet a buszon nézelődve történeteket talál - vajon a dadogó fiú mit tart a fekete nejlonzsákban? És miért üres mindenkinek az arca, ha másokkal együtt utazik? -, majd elgondolkozik a mélyebb jelentéseken - mennyire sajnáljuk azt, aki annyira egyedül van, hogy már csak a buszon beszél másokhoz, ahol azonban senki sem figyel rá, mert így szokás? -, akkor akár író is lehet.
Két regény és számos novella után te már joggal nevezheted magad írónak. A randijaidon bedobtad valaha is az "írónő vagyok" dumát?
Szerintem első randin kifejezetten kínos lehet, ha az ember bedobja, hogy "ó, igen, és író vagyok". "És mi jelent meg tőled?" "Hát, semmi." Én se járnék olyannal, aki már előre büszke arra, amit csak tíz év múlva ér el. Vagy soha. Amúgy nem sok korábbi randim volt. A férjemmel tizenkilenc évesen ismerkedtem meg, egy gladiátoredzésen. És akkor még nem voltam író.
Galdiátor-iskolába jártál?
Igen, hat évig. De csak egyszerű „fellépő gladiátor voltam”. Nem jutottam el ez idő alatt olyan szintre, hogy bárkit harcolni taníthassak. Írni sem tudok megtanítani senkit, a Delta Műhely elsősorban alkotóközösség, ahol tolmácsolom a nálam bölcsebbek tanácsait azoknak, akikhez másként ezek a tanácsok nem jutnának el.
Hogyan jut időd mindezekre?
Beosztom. Voltaképpen az embereknek jóval több az idejük, mint sejtik, csak sokszor hagyják elfolyni. Néha jól is esik. Én aktívan pihenek, tennem és alkotnom kell, hogy feltöltődjek.
Mi a véleményed a magyar irodalmi életről, azon belül is "belterjes dagonyának" csúfolt honi sci-fi és fantasy kiadásról?
Az irodalmi életen belül minden szinten jelen van a klikkekbe, sörbaráti társaságokba tömörülés - nincs ez másként a fantasy és sci-fi kiadásban sem. Kialakulnak a kiadók és érdekcsoportok körüli holdudvarok. Van némi átjárás, és udvarias kommunikáció is az egyes csoportosulások között; bizonyos események és célok még akár közösséget is kovácsolnak az egyes klikkek szigeteiből, de alapjában véve úgy látom, leküzdhetetlen a büszkeség és az anyagi érdekek mentén elkülönülés, a szakmaiság álcája mögött bujkáló sértődés, lenézés, kisebbségi komplexus. Nem kerülhető el a klikkesedés, elvégre az írók is emberek, és nem feltétlen jó emberek - bár jó írók lehetnek. Megoldást erre nem tudok.
Ez a klikkesedés érezhető mondjuk egy ”meghívásos alapon” összerakott novelláskötetnél is, mint amilyen legutóbb a szintén magyar meséken alapuló 77 volt?
Fontos, hogy jó munkakapcsolatom legyen az adott íróval, vagy a munkáiban találjak valami számomra fontosat. De azt hiszem, a sörözést és a szerkesztést külön tudom választani. Számosan vannak, akiket nagyon kedvelek, de nem fogok felkérni, hogy írjanak egy általam szerkesztett kötetbe, mert nem tartom őket elég felkészültnek vagy jónak. Sajnos a magyar fantasy és sci-fi kiadásban sok olyan könyv is megjelent, aminek nem kellett volna. Nem tesznek jót a fantasztikus irodalom megítélésének, nem segítik elő az új olvasók megnyerését, hanem inkább elüldözik a régieket, és nem utolsósorban: nem tesznek jót az írónak sem. Bizonyos életkor és írói tudásszint alatt nem lenne szabad publikálni. Akiben megvan a tehetség, a kitartás és van témája is, előbb-utóbb eléri, amit akar: megjelenhet egy vállalható könyvvel. Minek sietni? Minek hajszolni az első néhány novellával a megjelenést, amikor az ember még a gimnáziumot sem járta ki? Nem kell, hogy tizenhat előtt meglegyen az első nő, az első cigi, az első publikáció. Írni kell, mert gyakorlás nélkül még egy író sem fejlődött. Viccesnek tűnhet mindez persze, hiszen én sem vagyok sokkal idősebb, de most nem a "nagy öreg" beszél, hanem egy fiatal, kezdő író, aki már látja, mennyire hosszú utat kell még megtennie, hogy elégedett legyen - ha egyáltalán. Én sem sietek már. Ha két évig tart megírni egy regényt, akkor két évig tart.
Kleinheincz Csilla első regénye, a Város két fül között szabadon letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.
