Karen Jennings teljes sokk hatása alatt volt, amikor néhány napja kiderült, hogy idén az An Island című regénye helyet kapott a Booker-díj hosszú listáján. Az íróval online készített interjút a Guardian újságírója, ugyanis Jennings férje hazájában, Brazíliában vészelte át a pandémia időszakát. Elmondása szerint még nem is volt alkalma rá, hogy a kezében tarthassa a tavaly októberben megjelent regényét.

Ötszáz példány

Az An Island egy szigetre kalauzolja az olvasót, ahol Samuel, a világítótorony őre magányos mindennapjaiba csöppenünk bele. A férfi egy átlagosnak tűnő napon arra lesz figyelmes, hogy a szigeten egy menekültnek tűnő idegen száll partra.

Miután 2017-ben befejezte a könyvet, Jennings először nehezen talált kiadót; senki nem érdeklődött a regény után. Végül rálelt egy angol és egy dél-afrikai kiadóra, de akkor újabb nehézségekbe ütközött, ugyanis nem találtak olyan írókat, akik vállalták volna, hogy ajánlót írjanak Jennings könyvéhez. A regényt végül egy kisebb kiadó, a Holland House Books adta ki. A mű mindössze ötszáz példányban jelent meg, ám ekkor még nem igazán érkezett visszajelzés a könyvről. Az írót nem az bántotta, hogy a könyv nem lett hirtelen sikeres, és az sem zavarta, hogy nem keresett vele óriási összeget. Jenningset inkább az bántotta, hogy csalódást okoz a kiadójának: 

„Szégyelltem magam, mert a kiadóm hitt a könyvemben, ezért rengeteg időt és pénzt áldoztak rá. Úgy éreztem, hogy csalódást okozok nekik, ezért

egészen rendkívüli, hogy hirtelen ennyi figyelmet kapok,

egyelőre nem is tudom, hogyan kezeljem mindezt.”

Jennings számára a legszomorúbb dolog az volt, hogy Dél-Afrikában sem volt érdeklődés a könyv iránt. Bár a regényből nem derül ki, hogy Samuel milyen nemzetiségű, illetve az sincsen megnevezve pontosan, hogy a főszereplő milyen diktatúra ellen lázad, az olvasó mégis érezhet némi átfedést a regényben tárgyalt társadalmi problémák – gyarmatosítás, rasszizmus, szegénység, lázadás – és Afrika történelme között. 

A Guardian újságírója arról is kérdezte Jenningst, hogy mivel magyarázza a mű nehéz megjelentetését. Kiderült, hogy a kiadók sokféle indokkal és magyarázattal dobták vissza a regényt:  „Túl rövid, túl afrikai, vagy éppen nem elég afrikai, sőt olyan kritikát is kapott a kötet, miszerint kissé kísérletező stílusú” – sorolta Jennings. „Az egyetlen magyarázat, amit megértettem, hogy a regény anyagilag nem lenne nyereséges. Nem számít, hogy a szerkesztők mennyire szeretnek egy könyvet,

a pénz mindig fontos tényező,

sőt sok esetben a kiadók végső döntését a pénzügyi osztály hozza meg. Mivel szépirodalmat írok és nem vagyok igazán híres, ha egy kiadó mégis úgy dönt, hogy megjelenteti a könyvemet, azzal kockázatot vállal. Persze arról se feledkezzünk meg, hogy nem éppen vidám történeteket írok, amilyeneket az olvasók szívesen magukkal viszik a nyaralásra” – tette hozzá.

Írói ösztöndíjat kapott a regény megírásához 

Karen Jennings Fokvárosban született, anyja búr, édesapja angol származású. Az író a Travels With My Father című művében dolgozta fel édesapja elvesztésének történetét. Jennings már fiatalon tudta, hogy az írással szeretne foglalkozni, eleinte elsősorban verseket írt, arra azonban csak hosszú idő után döbbent rá, hogy nem várhat ölbe tett kézzel az inspirációra: 

„Ahhoz, hogy valóban író legyek, írnom kell.

Az írói élet nem egyszerű, nagyon sokáig rossz anyagi körülmények között éltem. Most sincs hatalmas társasági életem, nincsenek drága ruháim, nincs autóm és házam.” Jennings mesélt olvasási szokásairól is: „Nem igazán olvasok kortárs műveket, inkább az olyan klasszikusokat szeretem, mint Émile Zola, Charles Dickens vagy John Steinbeck.”

Az An Insland című regényét a Miles Morland Alapítvány írói ösztöndíjának köszönhetően írhatta meg, amely afrikai szerzőket támogat műveik megalkotásában. A megállapodás szerint Jennings a könyvből származó bevételek 20 százalékát visszaszolgáltatja az alapítványnak, hogy az továbbra is támogathassa az afrikai írókat.

Afrika sokszínű, de a kiadók is csak a sztereotípiákra kíváncsiak

Jennings inspirációját a regényhez egyik álma adta, amelyben egy idős férfit látott, akinek meg kellett védenie a szigetet, ahol él. Az író szerint az álomra valószínűleg hatással voltak az akkori események. A hírcsatornák az Európában zajló szíriai menekültválságról számoltak be, de akkoriban történt az is, amikor több mint száz afrikai menekült életveszélyes körülmények között a Földközi-tengeren átkelve próbált eljutni Európába. 

Jennings írói érdeklődését felkeltette a jelenség, miszerint a mai napig problémát okoz az emberek számára elfogadni egymást, és befogadni más kultúrából származó embereket. A történetet olyasvalaki szemszögéből próbálta bemutatni, aki nem akarja, hogy hívatlan személyek lépjenek a szigetére. Jennings hangsúlyozta, hogy

nem hisz abban, miszerint Afrikát egyetlen országgá kellene összeolvasztani,

a regényben mégis ezzel az összetett kérdéssel foglalkozik, mindezt allegorikus eszközökkel bemutatva. „A könyvem egy kísérlet volt arra, hogy megértsem, mi vezet erőszakhoz, miért tartozik Dél-Afrika történelméhez az erőszak és a düh.” A regényben traumákról, idegengyűlöletről, valamit az egymást érő korrupt kormányokról is olvashatunk.

Jennings részmunkaidőben egy civil szervezetnél is dolgozik, amely megpróbál hangot adni azoknak az afrikaiaknak, akik olyan szegénységben élnek, hogy nem jutnak tiszta vízhez és egészséges higiéniai körülményekhez. „Több millió ember él ilyen borzalmas körülmények között. A kormány huszonhét éve ígér változásokat, de ezek az állapotok már tarthatatlanok” – mesélte. „Remélem, hogy a Booker-jelölésnek köszönhetően fel tudom hívni a figyelmet ezekre az Afrikát érintő kérdésekre, amiket a világ nagy része még mindig szótlanul figyel.” 

Kitért a dél-afrikai írók helyzetére is: „A világ csak olyan történeteket lát Afrikáról, amilyeneket látni akar, és ez súlyos probléma. Nehéz megváltoztatni az Afrikáról kialakult képet, hiszen ez a kontinens sokkal összetettebb, mint gondolnánk”. Jennings szerint a kiadóknak ebben fontos szerepük lenne: „A kiadók elvárják, hogy a szerzők a nagyobb haszon érdekében sztereotípiákról írjanak, amik azonban tovább erősítik az olvasók előítéleteit.

Ha a kiadók vállalnák a kockázatot, sokkal színesebb lehetne a paletta.

Több írót és változatosabb történetet ismerhetnénk meg Afrikából.”

Az interjúban szóba került a szerző nemzeti identitása is, amelyről úgy nyilatkozott, hogy ez egy olyan téma, ami még mindig gyakran problémát okoz számára: „Nem titok, hogy sok embernek érthetetlen, hogy fehér vagyok, miközben azt állítom magamról, hogy afrikai vagyok. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy fehér nőként milyen történetet szabad írnom, hogyan reagálnak az olvasók, ha fehérként nem fehérekről szóló történetet mesélek el. Éppen ezért nagyon odafigyeltem, hogy a könyvben szereplő karakterek milyen hangon szólalnak meg. Azt hiszem, egy dolgot tehetek,

ha megpróbálom megérteni Afrikát, és megtalálni benne a helyem és a feladatom”.

A szerző egyébként bízik benne, hogy nemcsak neki, de a kiadójának is sikert hoz majd a könyv, hiszen a kisebb kiadóknak nehéz volt fennmaradni a járvány alatt. A Booker-jelölésnek köszönhetően már további ötezer példányt nyomtak a regényből. A Booker hosszú listájáról ITT írtunk. A rövid listát szeptember 14-én hirdetik ki, a nyertes nevét pedig november 3-án fogják bejelenteni. A győztes 50 ezer fontot vihet majd haza.