Ha a reneszánszról beszélünk, a legtöbben nagy művészeket, uralkodókat, esetleg gondolkodókat emlegetnek, pedig Firenze egyik fontos szellemi központja a Könyvkereskedők utcájában volt, egy bizonyos Vespasiano da Bisticci műhelyében és boltjában.

A kortársak és az utókor is csak Vespasianóként emlegeti, és nem véletlenül nevezték már életében a könyvkereskedők királyának: pápák, uralkodók és humanista tudósok sora rendelt és vásárolt nála könyveket, hiszen neki dolgoztak a kor legjobb másolói és illuminátorai. A műhelyből kikerülő könyvek így nemcsak az antikvitás óta gyűlő tudást adták tovább, hanem – mai szóval – valóságos iparművészeti remekek is voltak.

ROSS KING

A firenzei könyvkereskedő - Vespasiano da Bisticci és az Arno-parti Athén

Ford. Makovecz Benjamin, Park, 2024, 493 oldal

Megveszem

Vespasiano üzlete emellett a kor szellemi kiválóságainak találkozóhelye volt, például Janus Pannonius is visszatérő vendége, sőt, barátja lett. A 15. század második felétől viszont terjedni kezdett egy új találmány: a nyomdagép.

A kanadai Ross King (1962) itthon is népszerű ismeretterjesztő szerző (vannak fikciós művei is), aki otthonosan mozog az itáliai reneszánsz történetében, emellett városnéző túrákat is vezet Rómában, Firenzében, Milánóban.

A firenzei könyvkereskedő című könyve (olvass bele) eredetileg 2021-ben jelent meg, idén tavasz óta magyarul is olvasható. A kötet a Kingtől megszokott módon sűrű és információgazdag, továbbá egy olyan oldalát tárja fel a 15. századi kulturális robbanásnak, amivel eddig igazából csak a szakemberek foglalkoztak. A szerzőt e-mailben kérdeztük Vespasianóról és a könyv történetének e különösen sűrű pillanatáról.

Mi volt a könyv és a műveltség szerepe a 15. századi Európában? Ki olvasott és mennyit? A reneszánsz itáliai városok (vagy csak Firenze) e tekintetben mennyiben tértek el Európa más részeitől?

A könyvek jelentős szerepet játszottak a 15. századi Európában a különböző társadalmi, technológiai és szellemi fejlődésnek köszönhetően. Létfontosságúak voltak a vallási, tudományos, filozófiai és irodalmi ismeretek megőrzésében és továbbadásában generációkon és földrajzi régiókon átívelően. A humanista eszmék és a klasszikus ismeretek terjesztése révén pedig olyan szellemi mozgalmakat támogattak, mint az itáliai reneszánsz. 

A könyvolvasó emberek közé tartoztak a szerzetesi közösségek és a papság, akik a könyveket vallási tanulmányokhoz, tanításhoz és liturgikus célokra is használták. A kolostorok már a könyvnyomtatás megjelenése előtt is a könyvkészítés és -megőrzés fő központjai.

A művelt elit, beleértve a nemeseket és az udvari tisztviselőket is, a könyvek kulcsfontosságú fogyasztói voltak. Megengedhették maguknak a könyvek vásárlását, és elég tanultak voltak ahhoz, hogy értékeljék is őket. Hasonlóképpen, az értelmiségiek és a humanisták, akik gyakran egyetemekhez és tudományos körökhöz tartoztak, lelkesen olvastak és készítettek könyveket. Jelentős szerepet játszottak a klasszikus szövegek újjászületésében és új szellemi áramlatok kialakulásában.

Az itáliai városállamokban sokan vettek részt a politikában és a kereskedelemben, 

de Firenze kulcsfontosságú a könyv történetében, mert itt volt a legmagasabb az írástudók aránya Európában – 70-80 százalékos.

Ez az arány ugyanebben az időszakban Párizsban a második legmagasabb Európában, viszont ott a lakosságnak mindössze 20 százaléka tudott írni-olvasni. Firenze tehát valóban egyedülálló volt. 

Laikusként csodáljuk a reneszánsz művészeket és a humanista gondolkodókat, de a könyvkereskedőket eddig csak a korral foglalkozó szakemberek tartották számon. Mi volt a könyvkereskedők szerepe ebben az időszakban – amit eddig valószínűleg alábecsültünk? Miért volt Vespasiano annyira különleges, hogy önálló kötetben foglalkozik vele?

Írtam már művészekről és építészekről, például Michelangelóról és Leonardo da Vinciről. Nagyon tetszett viszont az ötlet, hogy megvizsgáljam a könyvkereskedő szerepét is – mert ez egy olyan szakma, amelyet a történelem gyakran figyelmen kívül hagy, annak ellenére, hogy a könyvek létfontosságúak a kultúra és a szellem történetében.

Vespasiano munkája a könyvek előállításában és terjesztésében, a gyűjtemények gondozásában és a humanista tudományosság támogatásában meghatározó szerepet játszott a reneszánsz fejlődésében. 

Nem pusztán kereskedő volt, hanem kulcsfontosságú kulturális szereplő, aki alakította korának szellemi tájképét.

Ez megérdemel némi elismerést!

Az egyik ok, amiért őt választottam, az, hogy gyakorlatilag mindenkit ismert, aki a 15. századi Európában szellemi vagy politikai jelentőséggel bírt: nemcsak a Mediciket, hanem királyokat, hercegeket és mindenféle tudósokat. A róla szóló írás lehetővé tette számomra, hogy ablakot nyissak az itáliai reneszánsz szellemi életére.

A könyvkereskedők és könyvmásolók egyben a kánon alakítói is voltak, akik ajánlásaikkal és válogatásukkal erősen formálták, hogy mi marad fenn és mi válik ismertebbé. Volt olyan szöveg, amelyet Vespasiano újra felfedezett? Ismerjük Vespasiano kedvenceit? Az ókori műveket az aktuális trend miatt értékelte, vagy személyesen is érdeklődött irántuk?

Vespasiano maga nem fedezett fel kéziratokat – ezt olyan „kéziratvadászokra” bízta, mint egy barátja, Poggio Bracciolini. Vespasiano tehetsége abban nyilvánult meg, hogy szenvedélyesen dolgozott egy mű legpontosabb másolatának azonosításáért, ami összetett és aprólékos feladatot jelentett. Például idősebb Plinius Naturalis Historiája, amely az i.u. I. században született, mintegy 200 másolatban maradt fenn, és ezek mindegyike némileg különbözik egymástól, például a másolók hibái miatt. 

Vespasiano a klasszikus nyelvek és irodalom mély ismeretének köszönhetően megalapozottan tudott dönteni a legpontosabb olvasatról.

Vespasiano nem egyszerűen antikvárius volt, mert mélyen foglalkoztatta az is, hogyan alkalmazhatja az ókori bölcsességet a saját korában. Úgy vélte, hogy az ókori szerzők tanulmányozása révén – Platóntól Szent Ágostonig – az emberek jobb polgárokká és jobb keresztényekké válhatnak, ami sikeresebb társadalomhoz vezet. Sajnos, mélyen csalódott abban, hogy merre tart a történelem menete az 1400-as években!

Hogyan dolgozott egy reneszánsz könyvkereskedő? Voltak-e Vespasianónak ügynökei, akik az uralkodók udvarába jártak, vagy amikor sikeres lett, az uralkodók küldöttei mentek hozzá könyveket rendelni?

Többnyire ez utóbbi volt a helyzet, hiszen az 1400-as évek középső évtizedeiből számos szemtanú beszámolója maradt fenn arról, hogy nagyon híres tudósok (köztük Janus Pannonius) érkeztek Firenzébe, hogy találkozzanak Vespasianóval és könyveket vásároljanak tőle. 

A boltja a 15. század szellemi titánjainak egyfajta találkozóhelye volt. Vespasiano azonban a nápolyi királyok (három generációjának) és más nagyhatalmú uralkodók ügynökeivel is foglalkozott, akik túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elmenjenek egy könyvkereskedésbe. 

A magyar Janus Pannoniust miért említette meg Vespasiano számos ügyfele közül? Hogyan találkozott az ő nevével, és mit tudunk a Vespasianóval való kapcsolatáról?

Janus Pannoniusról azért írtam, mert ő volt az egyik legnagyobb tudós, aki Vespasiano ügyfelévé vált. Ők ketten jó barátok lettek, miután Janus Pannonius 1458 körül Firenzébe érkezett. Vespasiano „Messer Giovanni”-nak nevezte őt,

és azt állította, hogy Janus Pannonius olyan nagy tudós, hogy nincs párja Itáliában – ami hihetetlenül nagy dicséret. 

Vespasiano Janus Pannonius karrierjét is segítette azzal, hogy bemutatta őt olyan személyeknek, mint Cosimo de' Medici, és írt róla a Vite di uomini illustri del secolo XV című művében.

Igazán érdekesnek és szórakoztatónak találtam, amikor megtudtam, hogy a nagy Lorenzo de’ Medici megvetette a nyomtatott könyveket, és Vespasiano műhelyét bízta meg azzal, hogy egyes köteteknek készítsék el a kézzel másolt megfelelőjét. A könyvnyomtatást Vespasiano is elutasította, de vajon az ő ellenállása a generációja reakcióját tükrözi, a személyes értékrendjét (a tömeges sokszorosítás iránti ellenszenvet) vagy esetleg az életkorát, hogy addigra már sikeres, befutott vállalkozása volt, és nem akart változtatni?

Vespasiano reakciója a nyomtatott könyvekre valójában mindezen tényezők kombinációja volt. Leginkább azonban attól tartott, hogy a nyomdászok nem fognak ugyanolyan gondosan ügyelni a pontosságra, mint ő maga, és ezért a hibák megismétlődnek a több száz példányban készülő kiadásokban. Úgy vélte továbbá, hogy a nyomtatott könyvek nem lehetnek olyan vonzóak, mint az ő kézzel írt kötetei. Az urbinói herceg, Federico da Montefeltro könyvtáráról (amelyet Vespasiano töltött meg könyvekkel) azt írta, hogy egy nyomtatott kötet szégyellné elfoglalni ugyanazt a helyet, mint egy kézzel másolt – mert nem lenne olyan szép. 

Ez utóbbi kifogás nem egészen igazságos, mert sok nyomtatott könyv valójában gyönyörű. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Vespasiano a kisebbséghez tartozott, mivel a legtöbb értelmiségi, például Marsilio Ficino és Bessarion bíboros örült, ha a műveiket nyomtatásban adták ki. Úgy vélték, hogy a nyomtatott könyvek (bármilyenek is legyenek az esetleges hibáik) úgy képesek megőrizni és terjeszteni a tudást, ahogyan a kézzel másolt kötetek nem.

A firenzei könyvkereskedő alapján a Mediciket elűző domonkos rendi szerzetes, Savonarola sokkal összetettebb figurának tűnik, mint ahogyan azt korábban gondoltam. Mint a művészeti alkotások és a könyvek nagy pusztítója, tűzre vetette Platónt, viszont gondosan megkímélte Cicerót és Vergiliust. Miért? Miben hasonlított és miben különbözött Savonarola korának humanistáitól? Hogyan érthetjük meg jobban a késő középkori ember számunkra ellentmondásosnak tűnő hitét és vallásosságát?

Savonarola lenyűgöző figura, aki (ahogy ön is megjegyezte) a késő középkori vallásosság és a korai reneszánsz humanizmus összetett metszéspontjában állt. Elutasította a világi kultúra nagy részét, mert romboló hatásúnak tartotta, és még olyan szélsőséges intézkedései is voltak, mint a „hiúságok máglyája”. Ez az, amin Firenzében könyveket, festményeket, parókákat, tükröket és más, szerinte a léhaságot tápláló vagy erkölcsileg kétes értékű tárgyakat égettetett el. 

Savonarola azonban sokkal érdekesebbé és időszerűbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy milyen elképzelései voltak a klasszikus ókori bölcsesség és a keresztény értékek kiegyensúlyozottabb integrációjáról. Úgy tűnik, hogy Cicero retorikáról és etikáról szóló írásait, illetve Vergilius epikus költészetét értékes nevelési eszközöknek tekintette, amelyeket össze lehetett hangolni a keresztény tanításokkal. 

Savonarola valószínűleg úgy tekintett ezekre a művekre, mint amelyek megfelelnek az erkölcsi reformra és az erényes életmód kialakítására irányuló céljainak. Cselekedeteinek látszólagos ellentmondásai – egyes könyvek és művek megsemmisítése, míg mások megóvása – a késő középkori vallásosság összetettségét tükrözik. 

A korszakot, amelyben élt, a kialakulóban lévő reneszánsz humanizmus és a hagyományos vallási értékek közötti feszültség jellemezte.

Írt arról, hogy a kötetek ára nagyban függött attól, volt-e a közelben nyomda, vagy messziről kellett szállítani a könyveket. És hogy miközben a nyomdai technológia lassan terjedt, rövid távon hajlamosak vagyunk túlbecsülni a hatását. A nyomda megjelenése egy városban elindíthatott öngerjesztő folyamatokat? Ismerünk esetleg olyan személyeket, akik kvázi úttörők voltak a könyvnyomtatásban egy korábban kevésbé frekventált városban, majd a vállalkozásuk nagyban hatott a régiójuk későbbi fejlődésére (például mert több ember többet olvasott, több könyv volt elérhető és így több kultúra is)?

A nyomdák alapítása gyakran érezhető kulturális, szellemi és gazdasági fejlődést eredményezett. Az egyik legjobb példa erre Aldus Manutius, aki Dél-Olaszországból származott, Rómában tanult, de 1494-ben Velencében megalapította az Aldine Pressót. Kulcsszerepet játszott a klasszikus szövegek kinyomtatásában és az olyan újításokban, mint a dőlt betűs írásmód (italic) és a hordozható könyvek.

Manutius munkássága révén Velence a reneszánsz műveltség és kultúra egyik fő központjává vált. 

Amint azt a könyvben kifejtem, a nyomda hatását nem szabad túlbecsülnünk a korai években, nem utolsósorban azért, mert a könyvek mintegy 70 százalékát latinul adták ki, ami az elit nyelve volt. 1500-ra az 5000 főnél nagyobb lélekszámú európai városok mindössze 11 százalékában találunk nyomdát, Európa 100 legnagyobb városából 40-ben pedig még mindig nincs. A német területeken az írástudatlanság magas aránya miatt Luther üzenete nem is terjedt el olyan széles körben és olyan hatékonyan, mint ahogyan az lehetséges lett volna.

A nyomtatott könyv megjelenése után a két technológia sokáig párhuzamosan létezett Európában, mielőtt az új többé-kevésbé teljesen kiszorította a régit. Hasonló történt korábban az ókorban a tekercsekkel is. Az e-könyvvel hasonló korszakos küszöbön állunk? Végül a praktikum lesz a győztes, mert kevesebb helyen több könyvet tudunk tárolni, és az e-könyv sokszorosítása még olcsóbb is? (Tegyük hozzá, Magyarországon megvenni az e-könyvet nem sokkal olcsóbb, mint a nyomtatottat.) Vagy neurológiai és nosztalgikus okokból a kézzelfogható, szagolható könyv valószínűleg velünk marad? Ön mit gondol erről?

Jó kérdés. Sokféle párhuzamot találhatunk a tekercsek és a kódexek, a kézzel írott és a nyomtatott könyvek közötti történelmi ellentétek, valamint a nyomtatott könyvek és az e-könyvek kettőssége között.

Minden bizonyíték arra utal, hogy a korábbi szembenállások mindkét típusa évtizedekig, sőt évszázadokig élt egymás mellett. Volt, hogy kézzel másolt és nyomtatott lapokat kötöttek egy kötetbe! A praktikusság fontos, és végső soron ez lesz a mérvadó – de ugyanígy a szentimentális szempontok is, mint például a nyomtatott könyv érzete és illata. A legtöbb ember, magamat is beleértve, mindkettőből vásárol. Utazni e-könyvekkel szeretek, mert könnyebbé teszik a csomagot – viszont szeretem az „igazi” könyvek tapintását. Gyanítom, hogy ez utóbbi még sokáig fennmarad. Úgy tudom, hogy az Egyesült Államokban eladott öt könyvből négy nyomtatott – tehát az e-könyv még mindig csak a piac töredékét teszi ki.