Fehér Renátó: Kik és milyenre írják a történetünket, ha mi elhallgatunk?

Nyáron új korszak kezdődött a szombathelyi székhelyű Életünk irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat életében. Alexa Károly leköszönő főszerkesztő helyét Vincze Bence kultúraszervező, író vette át. A régi hagyományokból merítő, mégis szellemiségében és arculatában megújuló, a kortárs európai folyóiratkultúra felé nyitó lap első kiadványa szeptember 25-én jelent meg, amelyhez Fehér Renátó költő, író a lap főmunkatársa írt köszöntőt:

Fehér Renátó: A hosszú életünk titka

Az Életünk folyóirat új korszaka elé

Életem első valamirevaló publikációja egy esszé volt József Attila istenes verseiről. A néhai Bokányi Péter kérésére, közbenjárásával és szerkesztésében jelent meg az Életünk folyóirat 2007/9-es számában. Még épp kiskorú voltam (és épp feleannyi idős, mint most vagyok, amikor ezeket a sorokat írom). Utolsó évemet kezdtem a szombathelyi premontrei gimnáziumban.

„Hiába okos ez a pap. Ha nem tanul meg a nyelvünkön beszélni, itt senki nem fogja megérteni az Istent” – írja a 2025/3-as lapszám beköszönőjében az Életünk új főszerkesztője, Vincze Bence. Attól az Alexa Károlytól vette át most a stafétát, aki két évtizeden át vezette a lapot.

Régi és új főszerkesztőnk között ötvenkét év a korkülönbség, amivel valószínűleg irodalomtörténeti rekordot állítottak fel.

„Hiába okos ez a pap, ha nem tanul meg a nyelvünkön beszélni” – idézem újra a beköszönőt. A jó pap ugyanis holtig tanul. Emellett értelmezi és közvetíti az Írást, tehát szolgál. Ez a mestersége. Ezt jelentené, hogy megtanul a nyelvünkön. És mégiscsak rendkívüli, pedig természetes, hogy vasárnaptól vasárnapig emberek milliárdjai gyűlnek össze korra, nemre, osztályhelyzetre, vallásra, anyanyelvre, bőrszínre, foglalkozásra, műveltségre, időzónára való tekintet nélkül a világ legtávolabbi sarkaiban, hogy az emberiség történetének legsokrétűbb és legtitokzatosabb írásait olvassák fel egymásnak és hallgassák meg szakaszról szakaszra. Hogy magyarázatot, tehát fordítást kapjanak és beszélgessenek róluk, ezáltal az életükről.

Eljön mindenki, aki akar, egyikük beszél, másikuk hallgat.

Ezek a szövegek, például a jézusi tanítás (ami a szeretet agitációja) kétezer éve szövik át a világot: ott vannak a bazilikákban és a szabad ég alatt, szállodaszobában, szólásban, közmondásban, népszokásban, anyakönyvben és applikációban. Folyton a kezünk ügyében, és a szívünkben. E szövegek körül globális és ökumenikus irodalmi szeminárium alakul meg hétről hétre. Pedig a hegyi beszédről vagy Szent Pál leveleiről sem egyértelmű, hogy maguktól értetődőek és közérthetőek lennének első hallásra mindenki számára.

Mindenesetre lehetünk bizakodók, hogy akkor talán az irodalom sem áll vesztésre.

De van-e még szükség nyomtatott folyóiratokra egyáltalán? Van-e még szükség hús-vér folyóiratokra, amikor félig már a virtuális térben telepedtünk le, és napi három, négy, sőt kilenc óra a képernyőidőnk? Miről beszéljünk ezeken a lapokon egyáltalán? Képes-e felegyenesedni a papírról, ami megjelenik egy folyóirat szűkös nyilvánosságában? Van-e még bármennyire közös nyilvánosság, vagy mindannyian egyedül, párhuzamos idővonalainkon görgetünk különböző tartalmakat? Van-e még dolgunk egymással? Beszélünk-e egy nyelvet?

Kik és milyenre írják a történetünket, ha mi elhallgatunk?

Kik vagyunk, ha többek vagyunk, mint avatarok, mint kommentelők, mint feliratkozók, mint statisztikai adatok, mint fogyasztói kosarak, mint telefonszámok és e-mail címek, mint voksok a választói névjegyzékben? Hol látszunk ennél és önmagunknál többnek, hol látszunk közösségnek és társadalomnak? Látjuk-e magunkat a mindennapokban fáradt, de kitartó, derűs, de szorongó, álmodozó, de esendő emberként, állampolgárként, vagy mindent kitakarnak az anyagi kényszerek, a teljesíthetetlen külső és belső elvárások, az egymásközti sérelmek rendezése? Lehetséges-e ránéznünk arra a bonyolult, kiszámíthatatlan és igéző jelenségre, ami a közös életünk?

Számomra ezt jelenti a kultúra: nem kimenekülést, hanem szembesülést, nem felületességet, hanem összefüggést, nem kikapcsolódást, hanem téteket. Ezekkel a kihívásokkal szembesülök íróként minden nap az íróasztalmunkában, ez az az anyag, amivel dolgozom: korszak, közérzet, tisztánlátás, felszabadulás, vigasz.

És erről szól a kultúraközvetítés feladata is. A kultúra plebejus, tehát népbarát felfogásáról. Ez a szemlélet komolyan veszi, mert tiszteli a közönségét. Segít megélni annak örömét és méltóságát, hogy szellemi-lelki, gondolkodó és érző lények vagyunk, és nem vagyunk egyedül. Aki viszont leegyszerűsít, kiskorúsít, bulvárosít, kiszolgál, gügyög és gagyog, mondván ezeknek ennyi is elég, az igazi elitista, az megveti a hallgatóságát, legyenek azok hívek vagy olvasók.

Mi viszont nem ilyennek képzeljük a kultúra rendjét.

Az olyan közvetítő intézményeknek, mint az iskola, a könyvtár, a múzeum, a művház vagy a folyóirat, elsődleges feladata a kulturális hozzáférés biztosítása, a kulturális közszolgálat. Ennek hatékony módjait keressük engesztelhetetlenül, ennek a nyelvét tanuljuk, nem középiskolás fokon, ugyebár. Ez a mi munkánk.

Hiszem és tudom, hogy a megújuló Életünk folyóirat is erre a munkára vállalkozik, kíváncsian és bizonyára generációs alapon. Hiszem, hogy nem csábítja majd hiúság, képzelgett önkép, promóciós irányvonal, hivatalos irodalmi szempont. Nem csábítja majd sznobizmus és sértettség, arrogancia és harsány konformizmus. Tehát nem csábítja majd a könnyebbik út.

A korszerűség – mondja Esterházy Péter – benne-gyökerezést jelent, és nem a korral való föltétlen azonosulást.

Szerinte nincs szánalmasabb, mint trendinek lenni, trendinek akarni lenni. Akkor az Életünk legyen inkább öntudatos és önazonos. Legyen széles a szemhatára, de álljon két lábbal a földön. És azt se felejtse el közben, hogy hol is áll két lábbal a földön. Az életünk nem összespórolt koppenhágai hosszúhétvége fapadossal, de nem is régi dicsőségünk éji homálya, nem marketingstratégia és nem arculati kézikönyv. Az Életünk nem kicsit sárga, nem kicsit savanyú, hanem a miénk. A kreativitás nem a jólértesültség látszatával való kérkedés, hanem aprómunka. A vak példakövetés pedig nem innováció, hanem öngyarmatosítás.

Ehelyett jelszavaink valának: lépték és alázat.

Körbe nézünk, hogy a saját helyünkről pillanthassuk meg, milyen itt és most az egyetemes arca, és milyen a korszak, amelyben élnünk adatik. A saját helyünket úgy hívják: otthon; úgy hívják: szomszédság; úgy hívják: haza. A saját helyünk Szombathely, Kám és Kőszeg, Vas megye és Pannónia, a soknyelvű Alpok-Adria, a soknyelvű Kárpát-medence, a soknyelvű Ká-Európa. Határsáv Nyugat és Kelet között.

Az Életünk itt lát majd vendégül kortárs ír prózát és kortárs maribori költészetet. Innen figyel majd a testvérvárosainkra, és innen figyel majd a történő és tágan értett magyar kultúrára is, benne például a kortárs magyar irodalomra. Új ismerősökre és örök barátokra. Innen figyel inspiráló múltunkra: Szent Mártonra, Weöres Sándorra, Derkovits Gyulára. Figyel a saját történetére: Pete György korszakos és rendszerváltó folyóiratára. És így lesz az Életünk része James Joyce is például, akihez régóta közünk van.

Aki nem egynyári kaland számunkra, nem alkalmi jelmez, hanem szintén szombathelyi hagyomány.

Az Életünk folyóirat mostani megújulásának pedig megvan a maga közvetlen előtörténete is: az elmúlt években irodalmi fókusszal is erősödő Bloomsday, és a havi rendszerességű tehetséggondozó műhelyünk, a Joyce Irodalmi Club. Ahogy hasonlóképpen fontos előzmény volt az f21.hu portál, amelyet szintén Vincze Bence főszerkesztett a fiatal magyar kultúra meghatározó, generációs gyülekezőhelyévé sok-sok éven át.

Ezek jelentik az ajánlólevelet és a garanciát az Életünk folyóirat számára, amelynek életben tartása és támogatása tehát kultúrpolitikai feladat és felelősség is.

Hogy az Életünknek ne a permanens túlélésre kelljen berendezkednie. Az önkormányzati döntéshozók, akik most tisztességgel a folyóirat mellé álltak, a későbbiekben se hagyják majd elvegetálni. Hiszen ez az Életünk. És ez lesz a szellemi otthonunk. Éppúgy, mint a Weöres Sándor Színház, éppúgy, mint a Víztorony, éppúgy, mint a Szombathelyi Képtár, mint a Bartók-terem, mint a Savaria Mozi, mint a Berzsenyi Könyvtár.

Mert micsoda kegyelmi ajándék ezen a néven, ez alatt a cégér alatt csinálni lapot: Életünk. Micsoda lehetőség, micsoda potenciál. És micsoda megtiszteltetés, hogy amolyan főmunkatársaként és leendő szerzőjeként a távol közeléből köszönthetem most az Életünket, egy új korszak kezdetén. Rögös út vezetett idáig, és mégis: csak az elején járunk.

Kívánom, hogy szerzők és olvasók lapszámról lapszámra keressük meg közösen a hosszú életünk titkát.

Kívánom, hogy legyen hosszú Életünk!

Pozsony, 2025. szeptember 19.