10 évvel ezelőtt, 2016. július 14-én halt meg Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom és a posztmodern meghatározó alkotója, aki nemcsak az irodalom, hanem az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó jelenség volt. Az évforduló alkalmából teljes egészében közöljük az 5 évvel korábban megjelent Esterházy-különszám egyes írásait, amely a szerző életművébe, családi múltjába, irodalmi és baráti kapcsolataiba, szakmai jelentőségébe és hagyatékába enged betekintést.
Most Németh Gábor Arról, ami hiányzik című visszaemlékezését közöljük.
Németh Gábor: Arról, ami hiányzik
Nos, hát, a helyzet az, hogy inkább kezdek szöveget nossal, mint háttal. Akkor evvel meg is volnánk, írná ehelyütt EP.
De én[1] írtam, az írhatnám (állam)polgár, itt megállhatnánk egy polgári szóra, ha nem az volna a szitu, hogy állam híján állampolgárság sem létezik, nemhogy polgárság. Alapból, üzemszerűen hontalan proletárok volnánk ugyanis, ebben a kontextusban a magyarságot kivételesen nem hangsúlyoznám szénné, a proliság ugyanis egyetemes, alig-alig személyválogató, ún. anyagi helyzettől stb. lényegében függetlenül, sosem múló tisztelet az elhanyagolható és akkor már egy kosszal itt el is hanyagolt kivételnek.
Grófság tehát még annyira sincsen, mint polgárság, pontosabban jobban nincs (értsd: még kevésbé van, hiába, ilyen bonyolult ez a magyar), noha Esterházy, akarta vagy sem, e fogalmat a puszta létével újratöltötte, bár kétségtelenül nem közigazgatási, földrajzi vagy szociológiai, hanem – keressük a szót – létezésszépészeti értelemben, lásd alább[2].
Esterházy Péter természetesen nem volt gróf (Gr.) a szó szoros értelmében, mi több, grófságát egyenesen megtagadta, nevetségesnek tartotta etc., egy bizonyos időben pl. Trabanttal járt, melynek ugyan útfekvése kitűnő, mint tudjuk, ám kétségtelenül nem 1 cséza; földet vissza nem vett; sárga csekket enkezével[3] befizetett; és, ráadásul! néha megtévesztően, azaz tisztára olyan volt, mint egy külvárosi futballista, „megye egy”, maximum „embéhárom”, már akinek ez még mond valamit.
Ha földjei már nem voltak is, földönfutó sem volt éppen.
Ha futni nem is futott, tagadhatatlanul itt járt közöttünk. Kicsi, néma csend.
„Igen, istenem”, járt „ezen földön.” (Ottlik). Jut eszembe a futásról, mintha a zöld gyepen (ez többnyire hol salak volt, hol beton) sem[4] láttam volna futni, sem Tatán, sem a Tromoson, sem a Rómain, sem a Berzsenyiben, nem, nem, soha, ami, lássuk be, nyilvánvaló képtelenség, a foci ugyanis elgondolhatatlan minimális futás nélkül, bár a futballtörténelem során többen is tettek rá sikerrel kecsegtető kísérletet, az elhallgatott, szívemnek oly kedves névsor ízlés szerint folytatható, mégis ez, az igyekvés, az ő, EP esetében olyannyira ellentétes az irodalomban és a közéletben éppen létrejövő[5] karakterrel, hogy a fejemben a vinyó az esetleges, bár metafizikai értelemben már kizárt emlékeket mintegy magától törölte. Nem futott, noha mindig odaért, ahová éppen kellett, a játék ún. természetének, másképpen az optimális outputnak megfelelően.
Így, kissé gonoszul, akárha volnék fölvágós és rátarti hátvéd, beidéztem, csontzene odalenn, a letűrt sportszárnál, ezt a szakaszt a fölkérésből. Azt szeretem benne legfőképp, amit viccesnek találtam elsőre, tehát hogy a karakter, az úgy jönne létrefele, apránként, nem pedig megmutatkozna, ahogy az egyébként valójában van.
Milyen karakter? Miféle habitus? Kto szivódnya átszúsztvujet, kérdezzük a továris ucsítyelnyica váratlanul rémült, kissé nevetséges fejhangján. Ki és mi hiányzik, amikor EP-t hiányoljuk? Igen, éppen így, cselekvő módban, mintha a hiányolás valami kollektív tevékenység volna, nem a hiány passzív, magányos elszenvedése, ezt a cselekvést hagyta ránk, ez látszott a másnapján az ún. közösségi médiában. Hogy ez az ország, tehát
„az olvasó országa” Esterházy Péter halálával elanyátlanodott, mintha, miként a közepes viccben, EP tényleg minden olvasó anyja lett volna az apja helyett is.
Hiányzik amúgy szerintem nagyjából mindenkinek, nem csak az olvasó országnak – azoknak a legfőképpen, akik nem tudnak erről a hiányról, a funkcionális és funkcionárius analfabétáknak.
Földet vissza nem veszek, ez a léhán – igenis léhán! – odavetett mondat egymaga képes volna prezentálni a grófság csak e szövegben érvényes platóni ideáját, elegáns és szellemes, mint a szerzője, könnyed és felszabadító, önérzet van benne, és józanság, arisztokratikus valósága mindenekelőtt a nagyvonalú lemondás demokratikus, bárki által birtokolható lehetőségére figyelmeztette a magyarokat, akik persze, ősi szokásukhoz híven, parlagon hagyták ezt, finoman és durván szólva.
És most, hogy elment, itt maradt a parlag.
Minden az ebek harmincadján, fájdalmasan cincognak jobbágyok, intézők, számtartók, jegyzők, cselédek, napszámosok, kőfaragók és balett-táncosok. Mi legyen most, ki mondja meg, mi a kotta, mi van a térképre rajzolva, mennyi az annyi, hány éves a hajóskapitány?
Az derült ki, hogy végleg beborult.
Mintha ő lett volna az egyetlen helyes válasz a saját kérdésére: „Ki szavatol a lady biztonságáért?” Ennek az illúziónak van örökre vége.
Ez az állás, most már elég pontosan látszik, betöltetlen marad.
Másképp is meg lehetne nevezni, egy másik lágéban: immár üres a trón, az Írófejedelemé[6]. Mert lássuk be, az volt. Ő volt a fejedelem, nem a Nobel-díjas, és nem az örök várományos, és nem a tavalyi esélyes. Írófejedelemnek lenni, ez elvileg körülbelül annyira nevetséges és korszerűtlen változata a létezésnek, mint a II. Erzsébeté. God Save the Queen![7] Akárki is jönne utána, már csak a paródiája lehet, hiszen már ő sem lehetett nagyon más, mint önmaga gyengéden, szelíd empátiával megformált paródiája.
De nem jön, mert nem jöhet már utána senki. Barbár törzsekre bomlott az ‘irodalom.
Egy ország sántikál utána, gyerekcipőben.
Pedig mintha tényleg az lett volna életének egyik legfontosabb tanulsága, hogy a szabadság, bármily kellemetlen, elsősorban személyes, azaz személyekre lebontható felelősség, nem pedig az az izé, amit kiírnak a munkahelyen, mielőtt elutazunk a gyerekekkel a Balcsira. Hogy az az ember szabad, aki képes levonni szabadságának csak rá érvényes konzekvenciáit. („Csak a futásod irányán kellett volna változtatnod”, mondja Schrödinger macskája Franz Kafka egerének.) A felnőtté válásról beszélek, arról, hogy az élet megismételhetetlenségéből valamiféle megúszhatatlan kötelesség következik, a boldogság kötelessége, nincs mese, boldognak kell lenned, csak hát, bármit is mondanak az oroszok, nem lehet kétszer ugyanabba a boldogságba lépni. Arról beszélek, hogy te, akiért momentán a harang szól, magad vagy kénytelen kidolgozni, szépen és finoman, durván és gazul, ahogy sikerül, a saját boldogságod peremfeltételeit, és sajnos ez azzal a tevékenységgel jár, amit akár mindközönségesen munkának is nevezhetünk. Ezt a munkát[8] kell (először magadon, aztán így és eképp tovább) elvégezni. Nem esik le a korona a fejedről.
Nem mintha nem lett volna meg benne a tékozlás pazar képessége, minden jel arra mutat, hogy egészen zseniális tékozló lehetett volna, volt hozzá érzéke, enyhén szólva, hogy csak egyet mondjunk, mint pincér Kosztolányit tartotta mesterének, csak, fájdalom, megtartóztatta magától magát.
Vajon hányan mentették el, így vagy úgy, ama gannai kereszten megpihenő, majd tovaszálló gólya képét?
Már életében kultusz tárgya volt, a rajongók megpróbálták megérinteni a köntöse szegélyét, egy-egy elcsípett, civilnek szánt mondatát maximaként hordták a szívük fölött, mint valami amulettet, ha a véletlen jóvoltából pár szót válthattak vele, a találkozást legott anekdotává vagy példabeszéddé stilizálták. Profán szentté vált Mária országában, ahol egyébként viszonylag kevesen tudják, hogy az Imitatio Christi nem azt jelenti, hogy Krisztit kell utánozni.
Végtelenül érdekes, hogy pont abból a labanc („tréfa!”) íróból lett aztán a kurucok Tenkesch kapitánya, akit Szerdahelyi, isten nyugosztalja, még a szövegirodalom hajnalán mint a posztmodern stílusdiktátorát jelentett föl a virtuális népbíróság előtt, és aki, bár alanyban és állítmányban gondolkodott, mégiscsak kénytelen volt magára venni, Hitelbe, nép és nemzet vízügyeit, időről időre, mintegy beugrásképpen, eljátszani az ország két lábon járó lelkiismeretének hálátlan szerepét. Úgy látszik most, a haza olvasóbbik része pont ezt hiányolja legjobban, a hozzá nem szólás gyermeki felelőtlenségét. A haza ugyanis mindig olyan magasnak tudja magát, mint a legmagasabb pontja, ez a közös tudatlanság mutatkozik meg aztán a közös felelőtlenségben. Hallod, hogy dübörgünk, kérdi az egér[9] a hídon az elefánttól.
Ennyit a közéletről.
Ami az ún. irodalmat illeti, nos, hát, fájdalom, az a helyzet, hogy a korpusz a szerző halálával életbe vágóan fontos képességét veszítette el: a váratlanságra való készenlétet. (Readiness is all.[10] WSh. – TD.) Ebben a veszteségben mutatkozik meg, hogy az életmű ezerszer idézett szöveghelyeihez képest figyelemre kevésbé méltatott, alább következő anekdot valójában önarckép, miközben éppen erről, a nyitásra való univerzális képességről szól:
„Itt nem tudom nem elmesélni, pedig már nem először teszem, életem egyik nagy teljesítményét: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ő mondjuk lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem. Igen tanulságos volt egy íróember számára.” (Kiemelés tőlem)
Az Esterházy-szöveg ugyanis helyet csinál, elsősorban önmagának, „a még meg nem valósult számára” (Erdély M.), úgy, mintha ez a helycsinálás egyszerre volna a művészet dolga és szórakozása. A szöveg, a szövegek, más szövegek létezése, egyáltalán, a szöveg isteni lehetősége, az ábécé láttán érzett vegytiszta öröm járja át. Az olvasás és az írás ugyanannak az eksztázisnak a tapasztalata. Minden valaha leírt szó összetartozik, lényegében tehát: Minden Egy. Erről a mindenről tudott nagyjából mindent.
Az Esterházy-szöveg tágas tér, ahol a már megírtak és az éppen megírandók, tekintet nélkül sötét vagy éppen fényes előéletükre és függetlenül szerzőjük kilététől, egymásra lelhetnek.
Karnevál, esküvő, halotti tor. Érettségi és – hála az Égnek! – éretlenségi találkozó. Az Esterházy-szöveg, egyszerűbben szólva, otthont teremt. Belépsz egy mondatba, jársz-kelsz a szavai közt, és valahogy nem akaródzik kilépni belőle. Ha pedig mégis kilépsz, hirtelen rájössz, hogy kedved támadt, hogy sóvárogsz, a szöveg, az olvasás öröme az írás vágyát ébresztette fel benned. Ezt csak a legnagyobbak tudják evvel a könnyedséggel elérni.
„Az a férfi volt – sommázva –, ki fennen nevetett az emberiség oly zsákutcáján, mint a »sniclire nevelt borjú«, jól tudván, hogy annak mindenik része számba vehető az értő íny számára, a borjúfej, teszem azt, ragout-val, Róbert-mártással, angolosan avagy tőtve, fricasszírozva, a fül, teszem azt, például hollandi mártással, a velő boros tésztában, esetleg fekete vajjal, vagy belőle szuflé papírtokban, vagy akár mariníroztatván saláta, borjúvelősaláta, meg kocsonya, meg borjúmell-porcok, meg a borjúvesés (malagaborral, ügyelve, hogy 12 személynél ne legyen kevesebb, és hogy a spékelés göndörül kitűnjék), meg a borjúbries, meg a borjúfodor, meg a máj, a tüdő, a farok – és végül, de nem utolsósorban a pieds de veau frits, kövér, erős állatból, mindközönségesen rántott borjúláb, mely távolról tán biztosnak tetszik, miként megannyi építménye az emberi hitnek, szellemnek, gondolkodásnak, s csak közelről, testközelből, bontván a könnyű rántott héjazatot, tudjuk meg, mi vár ránk, izmoknak, inaknak rémült és érzéki remegése, akárha egy belső detonáció után volnánk, s jövünk rá hirtelen, hol is élünk.”
Mondatisten földi helytartója. Gourmet és gourmand egy személyben.
A mindenevés arisztokratája. Ez itt, ez a föntebb idézett mondat csak másodsorban, mintegy mellesleg szól a borjúról és a lábáról, valójában önmaga, tehát az irodalom metaforája, az ábrázolást ábrázolja, per se, éppen azt a „rémült és érzéki remegést”, ahogyan a szavak találkoznak ebben az Esterházy-mondatban. Beszélik, hogy „a mindenek felett őrködő idő ellenünkre is megoldást kínál”, egy megíratlan parafrázisban N. egyszer csak eltűnik a folyó partjáról, ám a sóvárgó tükörkép még sokáig, nagyon sokáig, talán végleg ott marad a víz felszínén.
[1] Jelöletlen Gombrowicz-idézet.
[2] Ez a szöveg arra tesz kísérletet, hogy a grófság fogalmát mandínerből újradefiniálja, tehát a nyilvánvaló kudarcra.
[3] A források ez ügyben bizonytalanok.
[4] „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.”
[5] „Szeretnélek felkérni az Esterházy Péterről szóló íróportré megírására, amelyben az irodalomban vagy a közéletben létrejövő karakterét, habitusát szeretnénk bemutatni. Azt, ami ma hiányzik, illetve ami tovább él.“
[6] Siessünk hozzátenni, semmi rémuralom, lásd még: felvilágosult abszolutizmus.
[7] Eredetileg: „God save great George our king.”
[8] Apropó, munka. Május elseje van, midőn ezt írom, az égbolt tiszta, a levegő párás. Ún. kitűnő labdarúgóidő. Jó talajú pálya, vezette Vízhányó, stb. (Olybá tűnik, ez a szöveg nem elsősorban TGM-re számít ideális olvasóként.)
[9] Ez már a második egér, meg ott vannak a cincogók, metaforikusan, már csak a porcegér, lásd ott, meg persze a Varsányiné hiányzik.
[10] „Not a whit, we defy augury; there's a special providence in the fall of a sparrow. If it be now, ’tis not to come, if it be not to come, it will be now; if it be not now, yet it will come. The readiness is all.”
Fotó: Vámos Miklós
