Patricia Highsmith, többek között A tehetséges Mr. Ripley írója, állítólag nehéz és fura természet volt, aki mellett igen rövid ideig maradtak meg az emberek. Elena Gosalvez Blanco, az író utolsó asszisztense nemrég egy hosszú visszaemlékezésben írt a szerző halála előtti utolsó pár hónapjáról, távolságtartásáról és hóbortjairól. Ebből emeljük most ki a legfontosabb részeket.
Highsmith 1921-ben született, leginkább a thriller zsánerben alkotott, kimagasló műve a már említett A tehetséges Mr. Ripley, amit később 5 része sorozattá bővített. De fontos fordulópont az életében, az Alfred Hithcock által 1951-ben megfilmesített Idegenek a vonaton című regény, ez hozta el az író számára az igazi hírnevet. Bár itthon kevésbé ismertek a regényei, a Matt Damon és Jude Law főszereplésével készített Ripley adaptációt szinte mindenki ismeri.
Egy váratlan lehetőség
Elena Gosalvez Blanco egy festő barátján keresztül kapta meg az állást 1994-ben, amikor egy közös utazás során a barátja férje felajánlotta neki a megüresedett pozíciót. A férj egy zürichi kiadó vezetője volt, Highsmith állandó asszisztense éppen beadta a felmondását, hogy szerzetesnek menjen. Blanco, aki ekkor éppen első spanyolországi egyetemi félévére készült, kérdés nélkül belement, hogy átvegye azt.
Pár héttel később Blanco már Highsmith U-alakú svájci háza előtt állt, hogy az író felmérje, mennyire felel meg a munkára. A találkozó igen rövid, de meghatározó volt. Ahogy az író beengedte és megkínálta vízzel, rögtön feltett neki egy kérdést: szereted Hemingwayt? Amire Blanco rövid hezitálás után nemmel válaszolt.
Erre Highsmith elüvöltötte magát: „Én utálom Hemingwayt”, majd kiküldte a házból a lányt. Mégis nem sokkal később felvette az állásra.
„Arra emlékezteted, amit már régen elvesztett”
A visszaemlékezés számos apró részletet oszt meg az író és asszisztens kapcsolatából. Így például láthatjuk, hogy Highsmith-nek alig volt étvágya, nem hagyta telefonálni Blancót, aki így csak levelekkel kommunikálhatott a barátjával, nem mellesleg az író alkoholproblémákkal küzdött, és az 1950-es évek óta ugyanazt az írógépet használta, amin az Idegenek a vonaton című regényét is megírta. Számítógépet nem használt, az árammal is fukarkodott, esténként inkább zseblámpával járt a házban.
Highsmith nem kedvelte az idegeneket, barátjai se voltak, így azt szerette, ha minden úgy történik, ahogy ő akarja.
Blanco többek között arról is beszámol, hogy muszáj volt alkalmazkodnia, zárkózott és szorongó lett, ritkán hagyta el a lakást, az író mintha minden módon magához láncolta volna.
Blanco barátja, aki nem mellesleg jól kijött Highsmith-szel, egy nap ezzel próbálta megnyugtatni a magát teljesen elhagyó Blancót: „Egy igen nehéz természetű emberrel élsz, aki tárt karokkal várja a halált, és azzal hogy itt vagy, arra emlékezteted, amit már régen elvesztett”.
Azt képzelte, hogy meg akarja ölni
Az asszisztens szinte alig pár hónapot töltött Highsmith mellett. Viszont ez is elég volt ahhoz, hogy az író természetét magára vegye, sőt, ahogyan a regényeit olvasta esténként, még azt is gondolta, hogy a másik szobában éppen az ő halála kattog az írógépen. Végül egy kb. 3-4 hónap után Blancónak vissza kellett térnie Spanyolországba, hogy letegye az egyetemi vizsgáit, illetve meglátogassa szüleit karácsony alkalmából.
Az író egyáltalán nem akarta figyelembe venni, hogy el akar menni. Nem intézkedett, hogy Blanco után bárki átvegye az asszisztensi szerepet.
Talán okkal, hiszen pár napra a lány távozása után Highsmith kórházba került, és február 4-én meghalt.
A teljes visszaemlékezés eredeti nyelven itt olvasható.
(Guardian)
Fotó: Wikipédia
