Graf Dorka: Ringasson [Disney100]

Graf Dorka: Ringasson [Disney100]

100 éves lett a Disney, ami mára kitörölhetetlen nyomott hagyott a popkultúrán és azon, ahogy az animációról és a mesékről gondolkodunk (ebben a cikkben szedtük össze a nagyobb hatásait). Az évforduló alkalmából fiatal írókat kértünk fel, hogy gondoljanak újra egy-egy klasszikus rajzfilmet, játsszanak el egy-egy számukra érdekes vagy problémás motívummal, cselekményszállal. Biró Zsombor Aurél szövegét a Bambiról itt találod. Balássy Fanni írását A szépség és a szörnyetegről itt olvashatod.

Fotó: The Walt Disney Company

Graf Dorka | 2023. október 19. |

Mennyit súroltuk ezt a nyomorult fedélzetet, most pedig itt fogunk mind megdögleni. Látni a vihart, a villámokat, ahogy egyre közelednek, érezni, ahogy a hajó egyre bizonytalanabbul halad, bármennyit haladnánk előre, a hullámok visszalöknek, hiába teszünk bármit. Még emlékszem, ahogy apám ideküldött, hogy tanuljak meg embernek lenni, tudjam csak meg, mi a munka, milyen, amikor keményedik a bőr a kezemen. Azt mondta, anyám is ezt akarná. A tengeren majd megtanulom értékelni az életet, tudjam csak meg, hogy a munkának van méltósága, hogy nem ehetek mindent ezüstkanállal, hogy ne csak feladatot és parancsokat osszak, de értékeljem azt is, ha csak süt rám a nap. Ezzel most, szemben a hideg széllel, látva a fekete felhőket, hallva a mennydörgést, sokra megyek. A hullámok egyre erősebbek, egyre erőszakosabbak, a víz is egyre sötétebbnek tűnik. Mintha egy láthatatlan erő rázná a hajót, mi pedig csak kapaszkodhatunk, hátha pár perccel később halunk meg, mint a többiek. 

Triton király ma mindünket a hullámokba fojt, itt veszünk mind egy szálig

– mondja az elsőtiszt szaggatottan, közben arcából törölgeti a vizet. Ekkor látom őt utoljára. Tegnap még a szirénekkel riogatott.

A kutyám vadul csahol, a sarokba húzódik. Nem tudom, hogy mennyire érti, mi történik körülötte, vagy csak a mi félelmünket érzi. Korábban még csak csaholt, most már csak nyüszít. Bár tudnék rajta segíteni, bár meg tudnám nyugtatni.

Egy-egy hullám átcsap már a hajókorláton, tocsogunk a sós vízben, miközben szinte vízszintesen zuhog, egyenesen az arcunkba szakad az eső is, nincs hova menekülni előle. A hideg víz először sokkolt, mintha megverte volna a vészharangot valahol legbelül. Valahogy túl kell élnem. Valahogy. Bárhogy. A harangot hallom akkor is, amikor végül a karom, a kezem és az utolsó ujjpercem sem bírja tovább és belezuhanok a vízbe. A harangok még ugyan szólnak a fejemben, de a recsegés bekapcsolódik mellé, amikor felhajtom magam a felszínre levegőért, látom is, ahogy zuhan a vízbe a főárbóc. 

Többen sikítanak, üvöltenek, félelmükben vagy fájdalmukban, már nem tudom eldönteni.

A harang végül elhalkul, ahogy a hideg kiveszi az erőt az izmaimból. Egyre nehezebben úszom fel a felszínre levegőért és mindig elém akad egy árbóc vagy hajódarab, ami elől arrébb kell úsznom, ami elől el kell menekülnöm. Minden erőmmel rúgom magam felfelé, harcolok a levegőért, de a felszín az állandó forgástól és az áramlatoktól, hullámoktól és erőktől mindig máshol van, hol közelebb, hol távolabb. Véletlenül vizet nyelek, amikor először meghallom őt. A visítására fordulok meg, és valójában ezért veszem észre, milyen gyorsan zuhan felém egy nagyobb gerenda. Még éppen arrébb tudom lökni magam, így csak egy kisebb rúd talál el. Közel elviselhetetlen a fájdalom, de megmenekülök megint. Egy pillanattal később halok talán meg. Mellém siklik, azt mondja, kivisz, kiment innen, de alig értem. Lassan többet vagyok a vízfelszín alatt, mint felette. A hangjának frekvenciája változik, 

ahogy fogy a levegőm, egyre kedvesebbnek tűnik.

Harcolok a vízzel és a törmelékkel, a vihar annyira elszabadul, hogy néha nincs különbség, hogy a felszín felett vagy alatt küzdök az életemért. Percről percre változik, hogy ez most éppen küzdelem vagy fuldoklás. Ő végigkísér a fuldoklásban, furcsa hangján beszél hozzám, mesél a lenti világról, kérdez a felszínről, földről, homokról és hegyekről, lányokról és szerelemről. Elmondja, hogy nekem adná mindenét, még akkor is, ha nem kérem, mert mi ketten összetartozunk, ahogy a hullám és a homokos part, nem tudjuk többé elkerülni egymást, összetartozunk. Már nem csak a felszínre küzdöm fel magam, hanem igyekszem tőle mindig távolabb, akkor is, ha fogy az erőm. Ő egyszerre gyönyörű és fenyegető. Fenyegető a szeme, hogy nem pislog a víz alatt. Fenyegető a tudat is, hogy utolér, bármit teszek, utolér, 

nincs hova menekülnöm, gyorsabb és erősebb is nálam.

Ő is látja. Látja, hogy lassulok, hogy már kezdem feladni. Az elsőtiszt napokkal ezelőtt mondta, hogy matrózként, tengeren büszkeség meghalni. A tenger az egyetlen erő, ami elől nem futhatsz el, mert magába nyel. Megpróbálom kimondani, hogy tengeren büszkeség meghalni, de a hangom sem hallatszik, a tüdőmben pedig a levegő helyére már tolakszik a víz. Kicsit megkönnyebbülök. Nem szégyen feladni, így is milyen sokáig bírtam. Utolsó képnek az éppen lehiggadó tenger sem olyan szörnyű, még ha alulról nézi is az ember. Meg tudok ezzel békélni. Karjaimat elengedem, hagyom, hadd süllyedjek lejjebb. Nincs már harc vagy felelősség.

A bőröm mostanra hűl le annyira, hogy eggyé váljon a vízzel.

Az ő hangja ébreszt. Éles, fülsértő, vijjogásszerű. Felhúz a felszínre, mintha a partot is látnám. Azt ismétli, hogy tartozom neki, tartozom mindenemmel, rázom a fejem és nem tudom, miről beszél. Iszonyatosan fáj az oldalam. A hónom alá nyúl, hogy kijjebb emeljen a vízből, erőlködik ő is, én is. Ezernyi helyen sérti fel a bőröm a pikkelyeivel, amíg vontat abba az irányba, amerre a partot sejtem. Furcsán fújtat, miközben beszél tovább a közös életünkről. Tartozom, tartozom neki, tartozom neki az életemmel, ha már megmentette, adjam neki, tartozom neki élettel, boldogsággal, szerelemmel. Amikor sikerül kinyitnom a szemem, az eget látom. Álomszerű, vagy talán már rég halott vagyok – és mintha tudná, mintha olvasna a gondolataimban, a nyakamhoz hajol, a lehelete hideg, hidegebb, mint bármi, de a hangja kedves. 

Bárcsak ne fordulna fel a gyomrom a halszagtól.

Minél tovább beszél hozzám, annál inkább hiszek neki. Otthonosság van a hangjában, kissé mintha mélyülne is, mintha már hallottam volna korábban, vagy csak elhiteti velem. Elmondja, hogy ő bármit feladna értem. Olyan lesz, amilyennek akarom, hogy legyen, csak az a fontos, hogy akarjam. Lehet, hogy még félig hal, de ha akarom, olyan lesz, mint én, csak tajték, tajték nem lesz, nem, hiszen szeretem, ugye, szeretem. Ismétlem, hogy szeretem. Ismétlem, hogy szeretem, mert ez egyszerre kényszerűség és szánalom, egyszerre fulladtam meg és vágyom vissza az életembe.

A fájdalom térít magamhoz, aztán arcul csap megint a halszag. Nehezek a tagjaim, ő pedig ismétli, hogy egymáséi leszünk. Pikkelyek sértik fel az alkarom, a távolból új hangokat hallok, talán emberi hangokat. A nevemet kiáltják, Erik, te vagy az, jövünk már. Gyenge vagyok, nem kiáltok vissza. Míg korábban ki akartam jutni a vízből, el, minél távolabb a biztonságba, most félig holtan nem vágyom semmi másra, csak arra az ölelésre. Akkor is, ha hideg, ha lassan hűlök ki benne, csak annyit szeretnék, hogy ringasson, ringasson tovább, ringasson a víz.

Olvass minket e-mailben is!

  • Könyves hetilap a postaládádban
  • Kézzel válogatott tartalmak
  • A legérdekesebb, legfontosabb könyves anyagok egy helyen
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...

Balássy Fanni: Messzire innen [Disney100]

100 éves a Disney, az évforduló alkalmából fiatal írókat kértünk fel, hogy gondoljanak újra egy-egy klasszikus rajzfilmet.

...

Biró Zsombor Aurél: Bambi meghal a végén [Disney100]

100 éves a Disney, az évforduló alkalmából fiatal írókat kértünk fel, hogy gondoljanak újra egy-egy klasszikus rajzfilmet.

...

A Disney nemcsak a klasszikus meséket, hanem a kultúránkat is átírta

Október 16-án lett százéves a Disney. Ez idő alatt nemcsak a rajzfilmgyártást uralták le, hanem évtizedekre meghatározták azt is, milyen legyen egy mese, és közvetve azt is, hogy milyen az ideális nő.

MARGÓ
...

Egy állat, ami az ember hibájából pusztult ki – Sibylle Grimbert francia író elképzelte az utolsó egyed történetét

Az utolsó egyed című regényről, háziállatokról és klímaszorongásról beszélgettünk. Interjú. 

...

„Ahonnan én jövök, ott nem írnak könyveket” – Bruno Vieira Amaral portugál íróval beszélgettünk

Hogyan határoz meg minket a származásunk? És mit jelent újraírni a múltat? A portugál Bruno Vieira Amarallal beszélgettünk. 

...

Hol találkozik a foci és a gaming az irodalommal? Interjú Tonio Schachinger osztrák sztárszerzővel

Mi a közös a számítógépes játékokban, a fociban és a könyvekben? Tonio Schachinger elárulja.

...

Babarczy Eszter: Volt egy apám, aki nem volt, és volt egy apám, aki félelmetes volt

Babarczy Eszter mesélt betegségről, gyászról és őszinte szeretetről. Interjú.

...

Moa Herngren svéd író: Nem mi választjuk az anyósunkat

Mozaikcsaládok, hétköznapi drámák, párhuzamos igazságok és szembenézés a legnagyobb félelmekkel. Interjú a világhírű szerzővel.

...

Londoni zenész unokája írta meg a budapesti zongorista filmbe illő történetét

Egy mágikus erejű zongora és egy hihetetlen, de igaz történet: Roxanne de Bastion az Őszi Margón.

2025 november 15.
Budapest Music Center
Mátyás utca 8.

Első alkalommal rendezi meg nonfiction könyvfesztiválját, a Futurothecát a Könyves Magazin. 2025. november 15-én a Budapest Music Centerben fellép a brit szám- és nyelvzseni Daniel Tammet, az időtudatos norvég geológus, Reidar Müller, a dán klímapszichológus, Solveig Roepstorff és a spanyol sztár agysebész, Jesús Martín-Fernández, Orvos-Tóth Noémi és Meskó Bertalan. Az olvasás segít megérteni összetettebb kérdéseket, problémákat vagy folyamatokat, amelyek a jövőnket alakítják. A Futurotheca – A jövő könyvtára olyan témákat, szerzőket és könyveket emel a fesztivál középpontjába, amelyek megismerésével olvasóként alakíthatjuk a jövőnket.

Program

Támogatók
Kiemeltek
...

A világ végére is magadban cipelni a hazát: a rossz közérzet kultúrájáról Barnás Ferenc új regényében

A rossz közérzettel nem születik az ember. Barnás Ferenc új regénye a hét könyve: Most és halála óráján. 

...

„Komoly egyetem nincs komoly könyvtár nélkül” – a MOME felújított könyvtárában jártunk

A felújított könyvtár számos hallgatóbarát megoldással bővült. 

...

Kemény Zsófi: Az életet soha nem késő elrontani

Olvasd el a Nők, akiknek férfi kell című kötethez írt utószót!

SZÓRAKOZÁS
...

A depresszió bárkit magával ránthat – megnéztük a Bruce Springsteen-filmet

A Szabadíts meg az ismeretlentől életrajzi film nem karaokeparti, hanem megrázó vallomás az összeomlásról.

...

Miért születik ennyi Stephen King-adaptáció? Az író szerint egyszerű a magyarázat

A szerző arról elmélkedett, hogy a rengeteg új adaptációt valóban egyetlen karakternek köszönheti. 

...

A hét királyság lovagja pótol egy fontos hiányosságot, ami a Trónok Harcából kimaradt

Az író kihívás elé állította ezzel a sorozat készítőit.

A hét könyve
Kritika
A világ végére is magadban cipelni a hazát: a rossz közérzet kultúrájáról Barnás Ferenc új regényében
Tóth Réka Ágnes és Simon Márton: Megtanultuk, hogyan legyünk igazi csapat [Ezt senki nem mondta!]

Tóth Réka Ágnes és Simon Márton: Megtanultuk, hogyan legyünk igazi csapat [Ezt senki nem mondta!]

Rendhagyó podcastadás. 

Annie Ernaux szembenéz a szégyennel, ami a Nobel-díjig juttatta

Annie Ernaux szembenéz a szégyennel, ami a Nobel-díjig juttatta

1952-ben gyökeresen megváltozott Annie Ernaux élete, amikor az apja rátámadott az anyjára. A szégyen ennek állít emléket.

Szerzőink

Simon Eszter
Simon Eszter

Tóth Réka Ágnes és Simon Márton: Megtanultuk, hogyan legyünk igazi csapat [Ezt senki nem mondta!]

Tasi Annabella
Tasi Annabella

Egy állat, ami az ember hibájából pusztult ki – Sibylle Grimbert francia író elképzelte az utolsó egyed történetét