Graf Dorka: Ringasson [Disney100]

Mennyit súroltuk ezt a nyomorult fedélzetet, most pedig itt fogunk mind megdögleni. Látni a vihart, a villámokat, ahogy egyre közelednek, érezni, ahogy a hajó egyre bizonytalanabbul halad, bármennyit haladnánk előre, a hullámok visszalöknek, hiába teszünk bármit. Még emlékszem, ahogy apám ideküldött, hogy tanuljak meg embernek lenni, tudjam csak meg, mi a munka, milyen, amikor keményedik a bőr a kezemen. Azt mondta, anyám is ezt akarná. A tengeren majd megtanulom értékelni az életet, tudjam csak meg, hogy a munkának van méltósága, hogy nem ehetek mindent ezüstkanállal, hogy ne csak feladatot és parancsokat osszak, de értékeljem azt is, ha csak süt rám a nap. Ezzel most, szemben a hideg széllel, látva a fekete felhőket, hallva a mennydörgést, sokra megyek. A hullámok egyre erősebbek, egyre erőszakosabbak, a víz is egyre sötétebbnek tűnik. Mintha egy láthatatlan erő rázná a hajót, mi pedig csak kapaszkodhatunk, hátha pár perccel később halunk meg, mint a többiek. 

Triton király ma mindünket a hullámokba fojt, itt veszünk mind egy szálig

– mondja az elsőtiszt szaggatottan, közben arcából törölgeti a vizet. Ekkor látom őt utoljára. Tegnap még a szirénekkel riogatott.

A kutyám vadul csahol, a sarokba húzódik. Nem tudom, hogy mennyire érti, mi történik körülötte, vagy csak a mi félelmünket érzi. Korábban még csak csaholt, most már csak nyüszít. Bár tudnék rajta segíteni, bár meg tudnám nyugtatni.

Egy-egy hullám átcsap már a hajókorláton, tocsogunk a sós vízben, miközben szinte vízszintesen zuhog, egyenesen az arcunkba szakad az eső is, nincs hova menekülni előle. A hideg víz először sokkolt, mintha megverte volna a vészharangot valahol legbelül. Valahogy túl kell élnem. Valahogy. Bárhogy. A harangot hallom akkor is, amikor végül a karom, a kezem és az utolsó ujjpercem sem bírja tovább és belezuhanok a vízbe. A harangok még ugyan szólnak a fejemben, de a recsegés bekapcsolódik mellé, amikor felhajtom magam a felszínre levegőért, látom is, ahogy zuhan a vízbe a főárbóc. 

Többen sikítanak, üvöltenek, félelmükben vagy fájdalmukban, már nem tudom eldönteni.

A harang végül elhalkul, ahogy a hideg kiveszi az erőt az izmaimból. Egyre nehezebben úszom fel a felszínre levegőért és mindig elém akad egy árbóc vagy hajódarab, ami elől arrébb kell úsznom, ami elől el kell menekülnöm. Minden erőmmel rúgom magam felfelé, harcolok a levegőért, de a felszín az állandó forgástól és az áramlatoktól, hullámoktól és erőktől mindig máshol van, hol közelebb, hol távolabb. Véletlenül vizet nyelek, amikor először meghallom őt. A visítására fordulok meg, és valójában ezért veszem észre, milyen gyorsan zuhan felém egy nagyobb gerenda. Még éppen arrébb tudom lökni magam, így csak egy kisebb rúd talál el. Közel elviselhetetlen a fájdalom, de megmenekülök megint. Egy pillanattal később halok talán meg. Mellém siklik, azt mondja, kivisz, kiment innen, de alig értem. Lassan többet vagyok a vízfelszín alatt, mint felette. A hangjának frekvenciája változik, 

ahogy fogy a levegőm, egyre kedvesebbnek tűnik.

Harcolok a vízzel és a törmelékkel, a vihar annyira elszabadul, hogy néha nincs különbség, hogy a felszín felett vagy alatt küzdök az életemért. Percről percre változik, hogy ez most éppen küzdelem vagy fuldoklás. Ő végigkísér a fuldoklásban, furcsa hangján beszél hozzám, mesél a lenti világról, kérdez a felszínről, földről, homokról és hegyekről, lányokról és szerelemről. Elmondja, hogy nekem adná mindenét, még akkor is, ha nem kérem, mert mi ketten összetartozunk, ahogy a hullám és a homokos part, nem tudjuk többé elkerülni egymást, összetartozunk. Már nem csak a felszínre küzdöm fel magam, hanem igyekszem tőle mindig távolabb, akkor is, ha fogy az erőm. Ő egyszerre gyönyörű és fenyegető. Fenyegető a szeme, hogy nem pislog a víz alatt. Fenyegető a tudat is, hogy utolér, bármit teszek, utolér, 

nincs hova menekülnöm, gyorsabb és erősebb is nálam.

Ő is látja. Látja, hogy lassulok, hogy már kezdem feladni. Az elsőtiszt napokkal ezelőtt mondta, hogy matrózként, tengeren büszkeség meghalni. A tenger az egyetlen erő, ami elől nem futhatsz el, mert magába nyel. Megpróbálom kimondani, hogy tengeren büszkeség meghalni, de a hangom sem hallatszik, a tüdőmben pedig a levegő helyére már tolakszik a víz. Kicsit megkönnyebbülök. Nem szégyen feladni, így is milyen sokáig bírtam. Utolsó képnek az éppen lehiggadó tenger sem olyan szörnyű, még ha alulról nézi is az ember. Meg tudok ezzel békélni. Karjaimat elengedem, hagyom, hadd süllyedjek lejjebb. Nincs már harc vagy felelősség.

A bőröm mostanra hűl le annyira, hogy eggyé váljon a vízzel.

Az ő hangja ébreszt. Éles, fülsértő, vijjogásszerű. Felhúz a felszínre, mintha a partot is látnám. Azt ismétli, hogy tartozom neki, tartozom mindenemmel, rázom a fejem és nem tudom, miről beszél. Iszonyatosan fáj az oldalam. A hónom alá nyúl, hogy kijjebb emeljen a vízből, erőlködik ő is, én is. Ezernyi helyen sérti fel a bőröm a pikkelyeivel, amíg vontat abba az irányba, amerre a partot sejtem. Furcsán fújtat, miközben beszél tovább a közös életünkről. Tartozom, tartozom neki, tartozom neki az életemmel, ha már megmentette, adjam neki, tartozom neki élettel, boldogsággal, szerelemmel. Amikor sikerül kinyitnom a szemem, az eget látom. Álomszerű, vagy talán már rég halott vagyok – és mintha tudná, mintha olvasna a gondolataimban, a nyakamhoz hajol, a lehelete hideg, hidegebb, mint bármi, de a hangja kedves. 

Bárcsak ne fordulna fel a gyomrom a halszagtól.

Minél tovább beszél hozzám, annál inkább hiszek neki. Otthonosság van a hangjában, kissé mintha mélyülne is, mintha már hallottam volna korábban, vagy csak elhiteti velem. Elmondja, hogy ő bármit feladna értem. Olyan lesz, amilyennek akarom, hogy legyen, csak az a fontos, hogy akarjam. Lehet, hogy még félig hal, de ha akarom, olyan lesz, mint én, csak tajték, tajték nem lesz, nem, hiszen szeretem, ugye, szeretem. Ismétlem, hogy szeretem. Ismétlem, hogy szeretem, mert ez egyszerre kényszerűség és szánalom, egyszerre fulladtam meg és vágyom vissza az életembe.

A fájdalom térít magamhoz, aztán arcul csap megint a halszag. Nehezek a tagjaim, ő pedig ismétli, hogy egymáséi leszünk. Pikkelyek sértik fel az alkarom, a távolból új hangokat hallok, talán emberi hangokat. A nevemet kiáltják, Erik, te vagy az, jövünk már. Gyenge vagyok, nem kiáltok vissza. Míg korábban ki akartam jutni a vízből, el, minél távolabb a biztonságba, most félig holtan nem vágyom semmi másra, csak arra az ölelésre. Akkor is, ha hideg, ha lassan hűlök ki benne, csak annyit szeretnék, hogy ringasson, ringasson tovább, ringasson a víz.