A Cserhalmi - Nem lehet minden nap meghalniban (olvass bele!) kirajzolódik egy monumentális életút rengeteg tapasztalata, mögötte pedig ott van a színészet lényege és ethosza. Cserhalmi pályáját gyakran jellemzik olyan címkék, mint „nagy színész”, „népszerű színész” vagy „főszereplő színész”. Ezek mind igazak, de alig árulnak el valamit arról, mi van mögöttük. Erről is sokat beszélgettünk: a „melóról”, a családról és a színészi trükkökről.
Igaz, az is segített, hogy előző nyáron Cserhalmi minden alkalommal, amikor átsétált Csákiékhoz, ott találta Csuja Imrét, aki Cserhalmi fogalmazása szerint: „Bőszen mondta tollba a történeteket Csákinak.” Ebből született az Imi, ne csináld! - Egy nyár Csuja Imrével című kötet.
Azért jó, ha az embernek operaénekes anyja, mert fejből ismeri az áriákat
A bemutató egyfajta végtelen sztorizásnak indult: Csáki és Mácsai időnként megpróbálta a beszélgetést visszaterelni a kötetre, de Cserhalmi igencsak elemében érezte magát, egymás után lőtte a poénokat, a közönség egybehangzó nevetése már az első mondat után megalapozta a hangulatot.
Így került szóba a gyerekkor, az anyai örökség. Milyen Varga Magda, az operadíva gyerekének lenni? Hát, olyan, hogy Cserhalmi 44 mezzoáriát ismer. „Arra ébredt a család, hogy anyám reggel hétkor már skálázgatott. Gyűlöltem. Minden arról szólt, hogy a mama készül a próbára. Úgy teltek a napok, hogy amikor anyám indult a színházba én
felmentem a tetőre és onnan kiabáltam, hogy ne menjen el, anyám kérlelt, hogy jöjjek le, én mondtam, hogy lejövök, ha nem megy. Ő mindig elment. Én mindig vesztettem.”
Simának tűnő pálya, mély bukkanókkal
Cserhalmi pályája bizonyos értelemben teljesen sima. Elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára. Ez ma is nagy dolog, de Cserhalmi már akkor is kishitű volt, vagy inkább flegma, ezt mindenki döntse el maga, mindenesetre nem izgult, ugyanis felvették vívóedzői képzésre a Testnevelési Egyetemre is.
Már a főiskola alatt forgatott, és bár egymás után utasította el a soha vissza nem térőnek tűnő lehetőségeket (amelyek később újra megtalálták), részt vett kaszkadőrködésben, gyakran váltott munkahelyet – néha küldték, néha maga ment el –, és közben nagy társaságokkal ivott, verekedett, balhézott.
„Sokszor ültem egyedül kocsmákban. Mert volt, hogy jobb volt egyedül, és akkor leléptem a társaságból. … De a függés a piától, az nem alakult ki, fogalmam sincs, miért. A cigitől sem lettem függő.
Pedig reggelente leültem hatkor, megittam öt kávét, és ahhoz elszívtam egy doboz cigarettát kilencig. Így kezdődött a nap”
- olvasható a könyvben.
A kötetben erről is szólnak a miniportrék, anekdoták, amelyek egyszer vidámak, máskor szomorúak, olyan emberekről, akiknek a többsége már a színház- és filmtörténet része, a kulturális közelmúltunk meghatározó eleme; olyanok, akiket nem szabad elfelejteni, mert nélkülük érthetetlen és értelmezhetetlen a kulturális közeg, amiben élünk.
Alkohol, értelmiségiek, rossz természet
Csáki szerint nem sokan beszélnek a levezetésről (vagyis az ivásról, éjszakázásról), ami gyakorlatilag kötelező az előadások, forgatások után. Cserhalmi kijavította Csákit, bizonygatta, hogy az ivás nem a színház, nem a mozi hibája, neki volt rossz természete.
Cserhalmi azt mondta szorongónak született.
Nem fél senkitől, semmitől, de a mai napig mindentől szorong, pedig többször is, több helyről kért, keresett választ, de nem kapott, nem talált sehol, senkitől.
Mácsai megjegyezte, hogy a kötetben az lepte meg igazán, hogy egy exhibicionistának tűnő emberről van szó, egyes fejezetek mégis arról árulkodnak, hogy Cserhalmi inkább magányos alkat.
Csáki azt is megjegyezte, hogy Cserhalmi távol tartja magát az értelmiségitől és magát sem tartja annak, ezen sokat vitáztak is. Cserhalmi ellenállásának persze megvan az oka, az egyik a politika.
„Be kell látni, van egy csúcs értelmiségi a magyar színházi életben, akik szinte maguknak sem köszönnek”
– mondta Cserhalmi. És mondott még cifrábbakat is, de nem lövök el minden poént, benne van a könyvben.
Téma volt a kaszkadőrködés, a lovaglás és a színházi balesetek, nagy lefagyások és hogy „hogyan kell megmozgatni a színpadot”. Mit jelent ez? Cserhalmi szerint évekig küszködött vele, hogy megmozduljanak a „lefúrt lábú magyar színészek”, akik rendre ingben, nyakkendőben jártak próbálni (kivéve őt), mondván, elég lesz a főpróbán gyakorolni a mozgást, így követték egymást a színházi balesetek. Cserhalmi sosem hagyta szó nélkül a szép ruhás próbákat, sokan meg is utálták miatta, néhány hónap múlva mégis egyre többen mentek próbaruhában próbálni. Azt mondta, erre büszke.
1976-ban hét filmet forgatott. Igaz, Az ötödik pecsétben „csak” fel volt akasztva, persze az sem semmi.
Autóban aludt, Debrecen és Budapest között ingázott, edzett, futni járt. Cserhalmi György több mint kétszáz filmszerepet és több mint kétszáz színpadi szerepet játszott el – hatalmas életmű, amely szerencsére még nem zárult le. És a több mint ötven év alatt annyi történet halmozódott az alakítások mellett és mögött, hogy úgy gondoltam, ezeket érdemes közkinccsé tenni; fölé emelni a társasági sztorizásoknak. A kötet végén van egy lista, az a neve, hogy a Cserhalmi György fontosabb filmjei, mert annyi van, hogy több az, amire nem emlékszik, mint amire igen.
Végül szó esett a jövőről, a fiatalokról. Arra is büszke, hogy a tanítványai forgatnak, filmeznek. De ha már tanítás, hangsúlyozta, hogy nem tanít, csak beszélget a diákokkal. Egészségi okok miatt volt két év kimaradás, amit aztán rendesen bepótolt. És az elmúlt években ebből tanult a legtöbbet, néha egészen furcsa dolgokra, olyanokra, amiről azt hitte már elfelejtette. „Nagyon köszönöm az összes tanítványomnak, hogy tudtak néha harminc évest csinálni belőlem.”
A jelszó mindenesetre ebben is (mint sok minden másban Cserhalminál) a szabadság.
Volt kitől örökölni ezt a gondolkodást, a színész nagyapja mindig azt mondta neki: „A lelked legyen szabad fiam.” Cserhalmi szerint, ha ezt az ember megérti, akkor él vele. Pontosabban mindenki megérti, csak nem mindenkinek sikerül. „Nekem olyan szerencsém volt, hogy tudtam ezzel élni. Nem tudom, hogy.”
