November 14-én magyarul is megjelenik Al Pacino Sonny Boy című önéletrajza a HVG Könyvek gondozásában. A legendás színész a kötet aprópóján már több interjút is adott, melyekből kiderült például: kész csoda, hogy túlélte a gyerekkorát. Most elolvashatsz a könyvből egy részletet, melyben Pacino a számára világhírt hozó Coppola-film, a A keresztapa forgatásáról mesél.
A memoárban egy olyan embert ismerhetünk meg, aki nem tart már semmitől és nem akar többé titkolózni. A nagy szerepek, a meghatározó szakmai együttműködések, a lényeges kapcsolatok a helyükre kerültek az életében. A most 84 éves Al Pacino mozgalmas, függőséggel és megpróbáltatásokkal teli, művészileg kiteljesedett életében mindig is a céltudatosság és a szeretet volt az iránytű: a színészmesterség iránt táplált mély elkötelezettség és szenvedély végigkísérte az útját.
Az egyes szám első személyben megírt életrajzban a színész feltárja az olvasók előtt karrierje meghatározó pillanatait, nehéz döntései okát, élete legsúlyosabb fejezeteit és a legszemélyesebb érzéseit, gondolatait – annak történetét, hogyan lett a kis bronxi Sonnyból Hollywood ünnepelt, Oscar-díjas színésze.
Al Pacino: Sonny Boy
Fordította Varró Attila
Kurtán bemutattak Marlon Brandónak egy közös vacsorán a teljes színészgárdával, még mielőtt elkezdődött a forgatás. Amikor eljutottunk ahhoz a jelenethez, ahol Michael bemegy Vitóhoz a kórházba, Francis megkérdezte:
– Nincs kedved Brandóval ebédelni?
Nagy beszélgetés volt kilátásban. Nekem meg nem sok kedvem volt beszélgetni vele. Feleslegesnek éreztem. A találkozó puszta gondolatára görcsbe rándult a gyomrom – most tényleg, vele kell ebédelnem?
Kurvára betojtam, nem viccelek. Mégiscsak korunk legnagyobb élő színésze.
Hozzá hasonló sztárokon nőttem fel – filmes legendákon, mint Clark Gable és Cary Grant. Akkoriban lettek híresek, amikor a hírnevet még nem adták ingyen, még mielőtt a rózsa elvesztette a szirmait. De Francis azt mondta, mennem kell, így hát mentem.
Egy szerény betegszobában ebédeltem Marlonnal a kórházban, ahol forgattunk a 11. utcában. Egy kórházi ágyon ült, én meg a másikon. Alaposan kifaggatott: honnan jöttem? Mióta vagyok színész? Ezalatt csirkepörköltet evett kézzel. Könyékig vörös volt a szafttól. Még az arcára is jutott. Csak erre tudtam gondolni egész idő alatt. Mondhatott bármit, az agyam képtelen volt szabadulni a maszatos látványától. Dőlt belőle a szó – bla-bla-bla-bla –, én meg szájtátva bámultam. Mit csinál majd a csonttal? Reméltem, hogy nem nekem kell kidobnom a kukába. De valahogy megszabadult tőle anélkül, hogy felállt volna. Majd kérdőn rám nézett, mintha arra lenne kíváncsi, mi a véleményem. Nekem meg az járt a fejemben, mihez kezd most a kezével? Talán hozzak neki pár szalvétát? Még mielőtt megtehettem volna, egyszerűen beletörölte mindkét tenyerét a fehér kórházi ágyba, csupa vörös szaft lett a lepedő. Egy pillanatig sem habozott, és közben végig beszélt. Szóval, ilyen egy filmsztár, gondoltam magamban. Bármit megtehet.
A vacsora végén Marlon rám nézett azzal a meleg tekintetével, és azt mondta:
– Jól van, kölyök, rendben leszel.
Úgy neveltek, hogy legyek udvarias, és becsüljem meg magam, szóval minden bizonnyal csak megköszöntem neki. Túl rémült voltam, hogy bármi mást mondjak. Pedig azt kellett volna kérdeznem:
– Mit ért azon, hogy „rendben”?
Színésztársaim nem is lehettek volna segítőkészebbek, egy sem volt kivétel. Jóformán senki nem hallott rólam, és ha senki nem akar lenyűgözni, könnyebb megismerni az emberek valódi oldalát.
Látták rajtam, hogy kínlódok a szereppel, és tartották bennem a lelket.
A színészek érzékeny emberek, jobban ráhangolódnak a másik lelkére. Az érzelmeikből élnek. Erről szól az életük: átérzik mások érzelmeit, hogy eljátszhassák a szerepeiket. Minél tehetségesebb egy színész, annál finomabbak az antennái. Különösen feltűnt ez John Cazale barátomnál, akivel régről ismertük egymást, és Jimmy Caannál. Épp rájuk osztották a két bátyám szerepét, és a forgatás során végig tanácsokat kellett adniuk, de a szerepük természetes összhangban állt azzal, ahogyan velem bántak. Ösztönösen vigyáztak rám, nem hagyták, hogy kudarcot valljak. Plusz ott volt még Bob Duvall, Richard Castellano, Abe Vigoda és a többiek, mindenki mellettem állt. Éreztem, hogy a szívükbe zártak, ami jól jött a nehéz helyzetekben.
Úgy gondolom, ez volt A keresztapa egyik nagy élménye a közönségnek, aminek komoly része volt a páratlan sikerben és a kiváltott hatásban: a család eszménye. Az emberek azonosulni tudtak a Corleone-famíliával, magukra ismertek bennük, kötődést éreztek a szereplőkhöz, a közöttük működő kapcsolatokhoz, legyen szó fivérekről és nővérekről, szülőkről és gyerekekről. Ott volt a filmben Mario Puzo izgalmas, drámai története, Coppola varázslatos értelmezése, az erőszak valódisága. De a család terén valami egész másról szólt. És nem csak a nagyvárosi nézők értették meg a Corleonékat – a világ minden táján az ismerősség érzése áradt a filmből.
Marlon is nagylelkűen bánt velem, bár nem annyira nekem szólt a dolog, inkább az egész közönségnek. Ettől lett olyan emlékezetes és megnyerő az alakítása.
Mindannyian álmodozunk olyasvalakiről, mint Don Vito, akihez bármivel fordulhatunk.
Sok mindenkit megtaposnak az életben, de ha van egy Keresztapa, akkor mindig lesz, aki kézbe veszi az ügyet. Ezzel ejtette rabul a nézőket. Nem a bátorságával és hősiességével – hanem a mögötte rejtőző emberséggel. És pont ezért kellett nagyszabású alakot faragni Vitóból: a hatalmas testével, a hajára kent cipőpasztával, a szájába tömött vattával. Brando Keresztapája egy ikon, épp olyan legendás, mint amilyen az Aranypolgár, Superman, Julius Caesar vagy George Washington.
Francisnek ezalatt hatalmas teher nyomta a vállát; csak akkor jöttem rá, amikor Vito temetési jelenetén kezdtünk dolgozni. Óriási jelenet volt, Long Islanden forgattuk egy rakás statisztával, napokon keresztül. Amint lement a Nap, azt kiáltották, „Csapó, ennyi!”. Közölték velem, hogy mára végeztem. Természetesen örültem neki, elvégre mehettem haza bulizni, hogy mást ne mondjak. Útban a lakókocsim felé arra gondoltam, ezt most nem cseszhettem el. Nem volt szövegem, komoly feladatom, hála a jó égnek.
Ahogy ballagtam vissza, meghallottam, hogy valaki sír, ami nem volt olyan meglepő egy temető közepén. Körülnéztem, honnan jöhet a hang. Francis Ford Coppola ült az egyik sírkövön, és bömbölt, akár egy pólyás. Csak úgy potyogtak a könnyei. Senki nem volt a közelében, így hát odamentem hozzá, és megkérdeztem:
– Francis, mi a baj? Mi történt?
Megtörölte szemét az ingujjával, majd rövid csend után felnézett rám, és azt felelte:
– Nem vehetem fel még egyszer.
Akart még egy felvételt a jelenetből, de kifutott az időből. Tessék, még neki is megmondta valaki, mit tehet, mit nem.
És annyira akarta ezt a felvételt, hogy amikor megtagadták tőle, összetört a szíve.
Az ember sosem tudhatja előre, hogy egy film remekül fog elsülni. Csak abban bízhat: ha jó a forgatókönyv – márpedig Mario és Francis csodás forgatókönyvet hozott össze –, akkor van rá esély. A színész odamegy és eljátssza a szerepét, de a végeredmény azon múlik, ami utána történik, hogyan rakja össze a vágó, hogyan meséli el a rendező. Ott, abban a temetőben arra gondoltam: ha Francist ilyen erős szenvedély hajtja, akkor nem lesz hiba. Tudtam, hogy jó kezekben van a film.
∗
A keresztapa jóvoltából életemben először eljuthattam Szicíliába. Nem álltam készen rá. Leginkább jókora púpnak éreztem a hátamon. De aztán, ahogy megérkeztem, mintha valami kozmikus energia áradt volna szét bennem. Minden emlék előtört belőlem, pedig sosem éltem át őket. Itt kezdődött az út, amelynek a végén létrejöttem – bármi voltam vagy bármire viszem, ebből a világból fakad. Megtermékenyítő élmény volt, felnyitotta a szememet és helyre tette az eszemet. Színész létemre mindig is a személyiségemet, a kapcsolódási pontjaimat kerestem. Miután hazajöttem az utazásról, azon kaptam magam, hogy mindenkit arra buzdítok, menjen, és keresse fel a származási helyét, kövesse vissza a családja gyökereit, ameddig csak lehet. Ezen keresztül megragadhatja a valóságot, emlékeztetheti magát, hogy létezik, és mindig is létezni fog.
Senkit nem ismertem Szicíliában, és az ottani emberek sem ismertek engem.
Nem tudták, milyen szerepet játszom A keresztapában, még azt sem tudták, hogy szicíliai vagyok. Egy névtelen színész voltam, és élveztem a névtelenségemet. Senkivel nem álltam szóba. Nem tudtam, miről beszélhetnék velük. De bárhol megfordultam, az emberek kedvesen és érdeklődéssel fogadtak. Szűkösen éltek, mégis áradt belőlük a nagylelkűség és jóindulat, simán meghívtak egy kölyköt a filmből, vagy akár bárki mást, hogy jöjjön és mangia velük, a szerény otthonukban. Én meg ültem ott kukán, és megettem, amit elém tettek.
Amikor eljött a gyönyörű esküvői ceremónia jelenete, ahol Michael elveszi Apolloniát, ott találtam magam a gyapjúöltönyömben Simonetta Stefanneli mellett, aki a mátkámat alakította, egy nagy rakás olasz között, akik egy árva szót sem beszéltek angolul. Nem ez a jelenet számított a forgatás legnagyobb kihívásának, de Francis ott feszített a tömeg fölött, és megafonon át osztogatta az utasításait.
– Al, három dolgot kell tenned – harsogta. – Egy: állj ki oda, és beszélj az emberekhez. Kettő: fordulj el tőlük, menj át a menyasszonyodhoz, és vidd el egy keringőre. Három: kísérd a kocsihoz, és hajtsatok el.
Nyomban megszólalt bennem a nagy method színész, és kijelentettem:
– De hát Francis, nem igazán beszélek olaszul.
Azt felelte:
– Nem gond, Al, csak hordj össze valamit.
Én pedig belementem. A kamera elég távol volt, nem premier plánban vett, szóval, úgysem látszik, mit mondok. Majd, amikor Francis azt mondta:
– Jó, most jöhet a keringő! – odafordultam hozzá, és bevallottam:
– Nem tudok keringőzni.
Megcsóválta a fejét, rám meredt, majd elbődült:
– Akkor táncolj vele valamit, és mikor végeztél, irány a kocsi, és hajts el.
Látniuk kellett volna az arcát, amikor közöltem vele:
– Bocs, Francis, de vezetni sem tudok.
Hol tanult volna meg egy dél-bronxi kölyök autót vezetni, amikor metróval járt egész életében? Harmincnégy évesen szereztem meg a jogosítványomat. Francis ezen a ponton vesztette el a fejét.
– Miért téged választottalak? Mihez értesz egyáltalán?
Mire azt feleltem:
– Nem tudom, mennyit számít, de egész jó vagyok kosárfonásban, szóval lesz mihez kezdenem, ha kivágnak innen.
A statiszták, akik tanúi voltak az eszmecserénknek, hatalmas nevetésben törtek ki.
Ma már kedves emlékként gondolok vissza erre a jelenetre. Francisnek meg kellett rendeznie egy filmet, és ott voltam én, egy színész, aki nem tudta megcsinálni, amit elvárt tőle. Végül aztán táncoltam egyet az esküvőn, rizsáztam valamit olaszul a násznépnek, majd lementem a kocsihoz, és vezettem pár métert a rohadékot. Pont ezt szeretjük a filmekben. Bármi lehetséges.
Szicíliában iszonyú forró a július. És minden szereplő gyapjúholmit viselt. Az egyik jelenetben egy nagy rakás statiszta állt hosszú sorban, és amikor elérkezett az ebédszünet, elkezdtek szétszéledni. A rendezőasszisztens, egy vérprofi veterán Rómából, aki a statisztákat irányította, üvöltözni kezdett a sok szicíliaival:
– Hé, nyomás vissza! – mintha igásbarmokhoz beszélne.
Ismét magam előtt láttam a láthatatlan korbácsot, mint A gonosz szakácsok rendezőjénél, és felhúztam magam. Ezek az emberek reggel óta szobroztak a hőségben. Az egyikük felnyújtotta a kezét a sorfalban, és mondott valamit olaszul, közben pedig az órájára mutatott, mivel már délután kettőre járt az idő. A római rákiáltott olaszul:
– Fogd be a szád, és állj vissza a sorba!
A statiszta alacsony, sovány fickó volt, ősz hajjal és megnyerő arccal. Olyan hatvanévesnek saccoltam. Áradt belőle a szerénység.
Egyszerűen vállat vont, és elsétált. Otthagyta a filmet, úgyhogy egy kanyit sem kapott.
Meg tudtam volna ölelni. Pontosan éreztem, milyen lehet neki. Micsoda bátorság. Egy volt a sok nincstelen közül, akik pár garasért megtöltik a háttereket. Nincs pénze, mégis odébb áll, mert ebédideje van. Elmegy, és leül valahol a kis sajtjával és pár szem gyümölccsel. Valaha én is ilyen szabad voltam. Mégsem cseréltem volna a fickóval. Csak elmerültem az ábrándban, amit nyújtott nekem. Néztem, és arra gondoltam, egy oldalon állunk. Legalábbis lélekben. Egy hős volt a szememben.
