Az Európa Könyvkiadó 2023 őszén meghirdetett pályázata arra bíztatta a diákokat, hogy gondolják végig, miként végződhetne másképp Háy János Völgyhíd című regénye, mi történhetne a főhősökkel a regény lapjain túl? Az alternatív befejezéseket a pályázatra jelentkező középiskolásoknak kellett megírniuk. Alább teljes terjedelmében közöljük a pályázat első helyezettjének, Bencze Lilien Alexának a szövegét.
Az Európa Könyvkiadó középiskolásoknak szóló pályázata keretében Háy János Völgyhíd című, kamaszokról szóló kötetéhez készültek a kötet lapjain túlmutató zárlatok. Nemrég átadták a díjakat, a szerző pedig rendhagyó bejelentést tett.
Tovább olvasokLassan jutottak el addig a pontig, ami eldönti az irányt, fordultak lefelé a korlátról, ahogyan a török zúgott át a képernyőn, le a hegyes tőrökbe, game over, mondta egy géphang, aztán az égbolt kivilágosodott, és megjelent az indítókép, rajta egy körbetekeredő nyíllal. A felhők között végigcikázott egy hatalmas kurzor az égen, majd rányomott az önmagába harapó nyílra.
Péter egy fényűző palota márványpadlójára huppant, értetlenül pislogott körbe. Elindult előre, mert ezeken a folyosókon csak egy irányba mehetett, nem volt visszaút. Pompás lakosztályokon, egzotikus kerteken vágott keresztül, szökőkutakon, erkélyeken, falakon ugrált át. Lágy suttogást sodort felé a szél, tudta, hogy Eszmeraldát hallja, a szerelmét, három szívének minden pixeljével érezte, hogy már közel jár hozzá. Ekkor egy palotaőr rontott rá, villogó pengéjű handzsárjával hadonászva.
– A boldogságért cserébe dolgoznod kell, fiam! – kiabálta, de ekkor már nem is őr volt, hanem az apja.
Még ide is követte őt.
Péter kétségbeesetten futásnak eredt, s kiugrott egy ablakon. Terebélyes bokrok közé pottyant egy belső udvarba. Egy papagáj kíváncsian vizsgálgatta, aztán úgy kezdett el rikácsolni, mintha kinevetné a fiút.
– Szóval ez van a halál után – vijjogta Dedáéhoz kísértetiesen hasonlító hangon. – Na és megérte?
Péter zihálva rohant tovább, míg végül egy toronyba felérve meglátta őt, Eszmeraldát, vagyis Zsófit. Csoda szép volt, mint mindig. Végre együtt lehetnek, ahogy azt akarták. Ahogyan Péter akarta.
– Erre szaladt! – üvöltözte az apja a többi palotaőrnek, döngő lépteik végig visszhangzottak a toronyba vezető lépcsősoron. – Kapjátok el! Rabszolgává tesszük az aljas banditát, és egész nyáron nekem fog dolgozni!
Itt sem jó, itt sem állhatnak meg, mindenhová követik őket. Tovább kell menekülniük. Péter megragadta Zsófi kezét, húzta maga után a torony ablakáig, át a párkányon, újabb magasságból újabb mélységbe, új világba, új életbe.
Game over, enter, újrakezdés, déjà vu.
Péter egyik kezével még mindig Zsófi csuklóját szorongatta, a másikkal a kormányt fogta, az autó rázkódva száguldott velük egy hepehupás úton. A kocsi hátuljába hanyagul bedobált aranyrudak minden kátyúnál összekoccantak, a gépfegyverek megzördültek.
– Nem üldöznek minket, Clyde? – kérdezte Zsófi hátrafelé pislogva.
– Nem, már biztonságban vagyunk. Leráztuk a rohadékokat.
– Meddig csináljuk még ezt?
– Mindjárt a rejtekhelyre érünk.
– Úgy értem, hogy ezt. Az egészet.
– Bonnie, ezt már megbeszéltük – ingatta a fejét Péter. – Csak így lehetünk szabadok. Csak így lehetünk együtt, mi ketten. Szétlövünk mindenkit, aki ezt megakadályozná. Én csak azt akarom, hogy szeress. Szeretsz, ugye?
Egy mennydörgő golyózápor válaszolt a kérdésére. Nem kerülhették ki, az autót úgy kilyuggatta, mintha papírból lett volna, egy pillanat alatt szitává változott, a napfény átsütött a kis lyukakon. Péter úgy érezte, meglékelték a koponyáját. Még hallotta Zsófi sikítását, mielőtt elsötétült előtte ez a világ.
Game over, replay, újból és újból.
Az iskola menzáján ültek hármasban, romlottnak tűnő főzeléket ettek, körülöttük diákok zsongtak, minden a régi volt.
– Elhiszitek, hogy az élet egy szimuláció? – kérdezte Deda. – Valaki fent megírta a programot, és csak játszik velünk. Hamarosan ki fog iktatni, mert rájöttem a titkára. Vagy éppen ő akarta, hogy rájöjjek, mert mindent ő irányít.
– Ez hülyeség – morogta Péter, aki alig várta, hogy Deda elhúzzon innét, hogy végre kettesben maradhasson Zsófival.
– Miért, például láttad már valaha a szomszédotokat bevásárlószatyrokkal hazajönni a boltból? Ugye hogy nem? Az egész egy szimuláció.
– Akkor én is átprogramozhatnám?
– Ha a rendszergazda megengedi – vont vállat Deda.
Péter mobilja csörgött, az apja hívta, összerándult tőle a gyomra.
– Na, most próbáld ki! Ha tudod programozni, töröld ki az apádat a szimulációból.
– Ne idegesíts!
– Csak próbáld meg!
Péter elképzelte, hogy a gépénél ül, éppen programoz, beír egy kódot, és delete.
A telefon elnémult. Visszafojtott lélegzettel bámultak egymásra.
– Ez nem jelent semmit…
– Gyerünk, újra, most azt a csávót, ott!
– De miért?
– Már tizenöt perce stíröli Zsófit a szemétláda, nehogy már hagyjad neki!
Péter dühödten a fiú felé kapta a tekintetét, aki épp a haverját lökdöste, és Zsófi felé biccentgetett. Delete. A srác azonnal elpárolgott.
Nem kár érte.
– De menő már! – kurjantotta Deda. – Most őt, aki mindig bunkón viselkedik! (Törlés.) Ez az! Most a tanárokat! (Törlés.) Aztán minden felnőttet! Megtisztítjuk a világot a mocsoktól!
Péter egyetértett, azonban ő meg sem akart állni addig, amíg ketten nem maradnak Zsófival az egész világon. Ha nincs olyan hely, ahol zavartalanul együtt lehetnek, akkor majd csinál ő maguknak. Itt minden biztonságos lesz, nyugodt és szabad és csodálatos. A saját számítógépes játékuk, ahol az nyer, aki jobban szereti a másikat, így az egész örökké tart.
Csak még egy gombnyomás. Deda? Delete.
A szokásos game over helyett végre szintlépés jön.
Egy apró, de otthonos panellakás kanapéján kuporogtak,
és a tévé helyett egymást nézték.
– Péter, mondanom kell valamit.
– Én is szeretlek.
– Nem, mármint de, igen, én is, csak nem ezt akartam most…
– Hanem? Mi mást mondhatnál nekem?
– Azt, hogy… unatkozom.
– Velem?
– Nem, csak úgy. Talán egy kicsit miattad.
– Miért?
– Mert rajtunk kívül nincs más. Sosem csinálunk semmit. Kezdesz elszürkülni.
– Akkor csinálok magunknak egy új világot, ahol minden színes és izgalmas. Csak nekünk. Nagyon fog tetszeni.
Zsófi halkan sóhajtott, Péter nem hallotta, mert már az új életüket programozta.
Virágzó kert, érett gyümölcsöktől terhes, zöldellő fák, csörgedező patak.
Minden háborítatlan és tökéletes.
– Na, mit szólsz?
– Meseszép ez a hely! – örvendezett Zsófi. – Tisztára mintha az Édenkertben lennénk.
– Melletted úgy is érzem, hogy a Paradicsomban vagyok.
– Nem rossz hely, mi? – sziszegte a kert közepén álló fára tekeredve egy kígyó, az emberiség végzete, egy programozási hiba.
– Ez Deda hangja volt? – lepődött meg Zsófi.
– Hogy kerülsz ide? – támadt fel Péter tehetetlen haragja. – Ez a hely csak a miénk!
– Előlem nem menekülhetsz – kuncogta a kígyó.
– Mit akarsz?
– Csak szólok, hogy hiába erőlködsz, mert ha a mennyországba zárjátok be magatokat, azt is pokollá tudjátok tenni, amíg van egy szilánknyi kétség vagy félelem a szívetekben. Inkább egyetek egy gyümölcsöt az örök szerelem fájáról, és akkor nem lesz mitől félni, nem lesz kétség, kiábrándulás, csalódás, csak az izzó szenvedély.
– Együnk egyet! – szakított le Péter azonnal egy almát, amibe mindketten beleharaptak. Hirtelen felforrósodott a bőrük, a napsugarak mintha égették volna őket.
– Érzitek, hogy lángol a szerelmetek? – nevetett a kígyó, miközben köddé vált.
A levegő felforrt, a fű füstölgött, a fák felgyulladtak, a patak vize gőzölögve elpárolgott.
– Ez a pokol! – sikította Zsófi, amikor a lángok már a testüket nyaldosták, és kíméletlenül felperzselték őket.
– Game over! – kacagta kárörvendően az ördög.
A rendszergazda, a jóságos Játékos adott még egy esélyt, mert Péter a következő pillanatban egy domboldalon találta magát, kopottas köntösben, hosszú, galambfehér szakállal. Előtte a Rómába vezető út terült el, a pálya, amin felfegyverzett katonák és a vérszomjas csőcselék várta, hogy a Szentpéter figura elinduljon a végzete felé, a város közepén emelkedő domb felé, ahol egy fejjel lefelé álló kereszt tornyosult fenyegetően, gyötrelmes halált ígérve. Péter gyönge térde rogyadozott a rettegéstől, szívébe jeges, bénító rémület markolt. Ekkor meglátta Zsófit, aki lassan ballagott lefelé a veszélyes úton.
– Hová mész? – ordított rá kétségbeesetten.
– Itt csak egyetlen irányba lehet menni – mutatott nyugodtan a biztos pusztulás irányába.
– De ki fognak nyírni!
– Igen, de a jutalom az örök élet. Azt ki nem akarná?
– Hát én! Az élet egy gyötrelem, hiába tagadjuk le. Az örök élet is csak örök szenvedés. Abból kösz, de nem kérek!
– Akkor nem jössz velem? – csodálkozott Zsófi.
Péter félelme most először teljesen legyűrte a lány iránt érzett szeretetét, és mielőtt megállapíthatta volna, hogy a játékban ez lehetetlen, megfordult, és futásnak eredt a másik irányba. A meglepett katonák és a csürhe nem tudta üldözőbe venni, nem mertek letérni a pályáról. Péter minden erejét felemésztve rohant, amíg össze nem esett.
A porban fetrengett, összegörnyedt a fájdalomtól, rémisztően hörgött.
– Hová mész? – szólította meg Deda, aki hirtelen megjelent előtte.
– Menekülök a szenvedéstől és a kínhaláltól – zihálta.
– De eddig nem a halálra vágytál? – érdeklődött Deda. – Nem az az egyetlen, ami megmenthet a szenvedéstől? Nem tőle reméled, hogy általa együtt lehetsz Zsófival, hogy eggyé váljon a lelketek, hogy már semmi se választhasson el titeket?
– De félek, hogy akkor sem fog szeretni. Hiszen most is gyáván elszaladtam, hagytam, hogy kivégezzék. Meg sem érdemlem.
– Talán inkább a hozzáállásodon kéne változtatni. Rá kell jönnöd, hogy valójában nem irányíthatod a dolgokat, csak jól kell alkalmazkodnod. Nem te programozod az életedet, mert az mindig rosszul sül el. Csak hozd ki belőle a legjobbat! De ne én mondjam már meg helyetted!
– Deda nem mondana ilyet – húzta össze a szemöldökét Péter.
– Ne mondd meg, hogy mit mondanék! Inkább fogd fel, hogy szembe kell nézned bizonyos dolgokkal, amíg még lehet. Úgysem menekülhetsz örökké.
– Mivel kell szembenéznem? – értetlenkedett Péter.
– Fordulj meg, és mondd meg te! – Azzal eltűnt, mielőtt tovább faggathatta volna.
Péter gondterhelten felsóhajtott, majd lassan visszafordult, s nézte a pályát, rajta a különféle megpróbáltatásokat, ellenségeket és fájdalmakat. És látta az út végén a keresztet, s végre rájött, hogy talán fél, mert Zsófi nem szereti igazán, talán nem találja a helyét, mert az apja meg sem hallgatja, talán azt sem tudja magáról, hogy ő kicsoda és mit akar, mert ennek az egésznek semmi, de semmi értelme nincsen, ám mégis… Mégis meg kell állnia, hiszen nem menekülhet, nem fordíthat hátat, el kell indulnia, végig kell mennie a pályán, hogy útközben megtalálja a saját boldogságát. S talán nincs is jutalom a végén, de akkor is szembe kell néznie vele, szembe kell néznie az élettel.
– Péter, Péter, Péter!!!! – hallotta Zsófi ijedt hangját. A beton hideg volt, az ég sötét, csak az utcalámpák pislákoltak, a távolban autók zúgtak.
– Mi történt? – motyogta kábán.
– Nem tudom, itt ültünk, aztán te csak úgy hirtelen lefordultál a korlátról. Nagyon megijesztettél! Jól vagy?
– Nem. Hová tűnt minden, amit láttam? Te is ott voltál. Nem emlékszel?
– Nyugodj meg, csak beverted kicsit a fejed. Csak álmodtál.
Péter lassan felült és körbenézett. Még mindig a völgyhídon voltak.
