A spiritualitásról tudományosan
“Öt éven át egyszer sem hallottam az egyetemen spiritualitásról, Istenről, szellemről, lélekről. Ki tudom számolni a béta-együtthatót, és tudom, mely agyterületek aktívak, amikor az emberek problémákat oldanak meg vagy szoronganak. De megértem őket ezáltal? Tudok nekik válaszokat adni a végső kérdésekre: Mi történik a halál után? Mi végre mindez?” Így kezdődik Anton A. Bucher A spiritualitás pszichológiája című könyve. Az idézetben egy végzős pszichológia szakos hallgató gondolatait olvassuk, és rögtön arra gondoltam, ez lehettem volna akár én is. Az öt évem alatt rengetegszer éreztem azt, hogy a szakom annyira büszke arra, hogy néhány éve kivált a bölcsészkarból és önálló karként működik tovább, hogy azóta ennek bizonyítására kitartóan igyekszik tudomást sem venni arról, ami pedig igenis bölcsészetté vagy legalább SPSS-ben (Statistical Package for the Social Sciences – egy, a pszichológiában is használt statisztikai programcsomag) nem értelmezhető jelenséggé is teszi. Pedig valljuk be, ezek legalább olyan fontosak ahhoz, hogy megismerjük az ember lelki működését, mint a számszerűsíthető törvényszerűségek.
Spiritualitás és tudomány gyakran áll hadilábon egymással,
ezért kifejezetten jó volt egy olyan könyvet olvasni, ahol végre nem az egyik érveit találjuk arról, miért és miben téved a másik. A spiritualitás pszichológiája alapvetően a tudományos kutatás eszközeivel tekinti át a spiritualitás jelenségét, annak számos tényezőjével és hatásával, és nem mond véleményt, nem foglal állást. Elfogad mindent olyannak, amilyennek jelenleg ismerjük, és rámutat arra is, amiről még nem tudunk eleget. Ez a könyv valószínűleg nem lesz a könyvesboltok pszichológia szekciójának szemmagasságában lévő polcán az épp aktuális bestseller önsegítő könyv mellett (cáfolatot szívesen fogadok), de fontosnak tartom, hogy amikor pszichológiai könyvekről beszélünk, ilyenekről (is) beszéljünk. Ha az ember meg akar tudni valamit a világról, az idő- és energiaigényes dolog – és gyakran fogják zárójeles szövegközi hivatkozások akadályozni az útját, de hamar rááll a szem arra is, hogy, ha szeretné, ezeket átugorja. Tömény olvasmány, sok adattal kevesebb történetmeséléssel, de nem is az élményátadás és a belehelyezkedés a célja, sokkal inkább a tájékoztatás és az információátadás.
A könyv öt fő fejezetet tartalmaz. Az elsőben (A spiritualitás aktualitása és szükségessége) azt találgatja, honnan jött és mire való a spiritualitás. A másodikban (Mi a spiritualitás?) a spiritualitás definícióját igyekszik megalkotni, megmutatja, hányféle módon gondolkodhatunk róla (pl. az összekapcsolódás és az egység élményeként, a természethez való kapcsolódásként, értelemként, paranormális élményként, gyakorlásként, önmeghaladásként stb), bemutatja, milyen kutatásokkal és mérőeszközökkel vizsgálják, és összehasonlítja a vallásosság fogalmával. A harmadikban (A spiritualitás fejlődése) a spirituális növekedés modelljeit ismerhetjük meg, illetve a különböző életkorok sajátosságait (pl. a kisgyermekek, a serdülők, a felnőttek és az idősek spirituális élményeit). A negyedikben (A spiritualitás hatásai) részletesen bemutatja azokat a kutatási eredményeket, amik a spiritualitás testi-lelki egészségünkre gyakorolt hatásáról szólnak, kitérve arra is, ezek mikor kedvezőek, s mikor károsak. Az ötödikben (Spiritualitás a betegápolásban és a pszichoterápiában) pedig arról olvashatunk – szintén vizsgálatokkal és megfigyelésekkel alátámasztva –, hogyan lehet jelen/kellene, hogy jelen legyen a spiritualitás a hagyományos betegellátásban és a különböző pszichológiai intervenciókban.
A vallásos, a spirituális, a vallásos és spirituális, a spirituális, de nem vallásos meg a többiek
Szeretünk kategóriákban gondolkodni a világról, mert ez a kontroll és az ismeret érzését kelti.
Ugyanez igaz önmagunkra is. Hányszor halljuk, hogy “kétféle ember van…”, aztán a mondat befejeződik valahogy. Holott igazából nagyon is jól tudjuk, ritkán van csak kétféle ember, de belső szükségünk van a világ egyszerűsítésére. Ugyanez jelenik meg sokszor a vallásos-spirituális kérdésben is. Pedig ezek sem különálló és szilárd körvonalú kategóriák, sokkal inkább egymást átfedő halmazok, vagy épp egy folytonos skálán értelmezhető változók. Annak érdekében, hogy ezt megértsük, a könyv kísérletet tesz két fogalom tisztázására, hiszen sok hiedelem valószínűleg ott csúszik el már rögtön az elején, hogy nem is tudjuk pontosan, mit jelent ez a két szó. Bucher kutatásokban részt vevő vizsgálati személyek beszámolói és kutatók által megalkotott definíciók alapján igyekszik fogalmat alkotni róluk, megtalálni a közös pontokat és elkülöníteni azt, ami különböző.
Egyes felmérések azt mutatják, hogy egyre növekszik azoknak a száma, akik spirituálisnak, de nem vallásosnak tartják magukat
– Amerikában ezt egyfajta “vallásszociológiai trendnek” is nevezik és az “SNBR” – spiritual but not religious mozaikszóval jelölik. Más kutatások arra az eredményre jutnak, hogy a lakosság nagy része spirituálisnak és vallásosnak is vallja magát. Általában azok vannak a legkevesebben, akik azt mondják magukról, vallásosak, de nem spirituálisak vagy se nem spirituálisak, se nem vallásosak. Aztán ott vannak még azok, akik bevallásuk szerint kizárólag spirituálisak. Ezek az arányok is azt igazolják, hogy a kettő nem hogy megfér, de egymást kölcsönösen kiegészítve lehet jelen egyazon személyben.
A legtöbb interjúalany hangsúlyozza a spiritualitás szabad és individuális, belülről jövő voltát, szemben a vallással, ami intézményes és általában “kívülről kerül beléd”. Az is sokaknál megjelenik, hogy a spiritualitás inkább tapasztalat és élmény, semmint egy előírt keretrendszer. A könyv még számos különbséget megfogalmaz (pl. tudománytalan vs. tudományosan elfogadható, tradicionális és visszatartó vs. innovatív és kereső, szabályozó és korlátozó vs. felszabadító és nyitott), ugyanakkor az éles elkülönítések ellenére mégis arra jut, hogy vallásra és spiritualitásra mint egymást átfedő fogalmakra kell tekintenünk: “Egy közös halmaz keletkezik akkor, amikor a spiritualitás kifejezetten vallási tartalomra utal, mint például a “szentre” [...]. Akkor is átfedés áll fenn, amikor a vallásos cselekedeteket áthatja egy spirituális élményminőség: lelkesültség, Isten közelségének érzése, összekapcsolódás, béke, áhítat. Az intrinzik vallásosság is spirituális élmény. [...] Valamennyi vallásnak vannak spirituális gyakorlatai is, mint a tudatos jelenlét, a meditáció.” Bucher bölcsen megjegyzi azt is, hogy a vallásosságban és a spiritualitásban további közös pont, hogy egyaránt lehetnek pozitív és negatív hatásaik.
“Vajon ok-okozati-e a spiritualitás-egészség viszony? Talán.”
A spiritualitás hatásainak mérése nem egyszerű dolog. Kezdve onnan, hogy
magának a spiritualitásnak sincs egységes definíciója,
és az sem teljesen tisztázott, milyen összetevőkből épül fel. A különböző mérőeszközök különböző aspektusait vizsgálják, ráadásul az egészség is túl nagy fogalom ahhoz, hogy egy képletben önmaga teljes egészében szerepeljen, így nehéz megalkotni egy átfogó képet arról, milyen összefüggés van spiritualitás és egészség között. Ezért a kutatások általában egy-egy részletre fókuszálnak: a spiritualitás oldaláról például a meditációra, az imára, a transzcendens élményekre vagy a szellemgyógyításra, az egészség oldaláról pedig például az élettartamra, a szív-és érrendszer állapotára, az életmódra, a daganatos megbetegedésekre vagy épp olyan mentális egészséghez kapcsolódó fogalmakra, mint a boldogság, a stressz, a depresszió vagy az önértékelés.
A kutatások nagy része pozitív eredményeket hoz, tehát a spiritualitás valóban jó hatással van az egészségünkre, a tudomány kérdése igazából már nem is ez, sokkal inkább az, miért és hogyan ilyen hatékony? Az egyik lehetséges magyarázat erre például az, hogy a vallási-spirituális meggyőződések alapból motiválják az embereket az egészséges életmódra (mértékletes étkezés, kevesebb alkohol- és drogfogyasztás, biztonságos szex stb.), ez pedig nyilvánvalóan hosszabb és jobb minőségű élethez vezet.
A spiritualitás funkcióit és kedvező hatásait a harmadik részben életkorokra bontva is kifejti: különböző életszakaszainkban különböző módon segíthet minket. Itt olvashatunk arról, vannak-e spirituális élményei a gyerekeknek, vagy esetükben még nem beszélhetünk ilyesmiről, hogy hogyan “profitálhatnak” belőle a kamaszok, vagy hogyan alakul át – és gyakran mélyül – a jelentése időskorban.
Ahogy általában minden tudományos vizsgálatnak, ezeknek a kutatásoknak is vannak limitációi, azaz olyan keretei, amikbe szükségszerűen beleütköznek, és a további eredmények érdekében arra érdemes törekedni, hogy ezeket lehetőség szerint kiküszöböljék vagy valamiféle megoldást találjanak rá. Így például, utalva a bekezdés címére (ok-okozati-e a spiritualitás-egészség viszony) az egy fontos szempont, hogy “sok spirituális egészségkutatás keresztmetszeti, és nem prospektív vagy longitudinális, ami lehetetlenné teszi annak megállapítását, hogy a vallási-spirituális tényezők okozzák-e az adott hatást.” Ez azt jelenti, hogy egy adott “pillanatban” készülnek a vizsgálatok, nem pedig hosszú időn keresztül követve a vizsgálati személyeket, így nehéz a mért változókat egy idővonalon elhelyezni és/vagy hosszú távú hatásokat megállapítani. A kizárólagos irány meghatározása azért is nehéz a testi/lelki egészség és a spiritualitás/vallásosság kapcsolatát illetően, mert lehet akár ellentétes is, például amikor valamilyen betegség, trauma, halálközeli élmény, illetve az ezekből való gyógyulás hatására fordul valaki az utóbbiak felé.
A könyv segít árnyalni a gondolkodásunkat és megérteni, mi minden lehet spiritualitás,
és akarva-akaratlanul, tudatosan-tudattalanul mennyire jelen lehet mindannyiunk életében. Sok sztereotípia kering a spirituális élményekkel és emberekkel kapcsolatban, a “spiri” gyakran már szitokszó, de ez a könyv közelebb hozza a témát, és rácáfol ezekre.
