Mit adott nekünk Michael Crichton?
Michael Crichtont ma legtöbben valószínűleg a Jurassic Park kapcsán ismerik, de valódi hatása jócskán túlmutat az Őslénypark megalkotásán. Ismertebb művei közé tartozik még A 13. harcos, a Kongó, A gömb, a Gyilkos nap, a Zaklatás és Az átprogramozott ember. Az említett regények mindegyikéből készült filmadaptáció is (hol több, hol kevesebb sikerrel), de azt talán már kevesebben tudják, hogy Crichton a regények mellett forgatókönyveket is írt, sőt, rendezőként is tiszteletét tette a filmgyártásban. Az utóbbi évek egyik legsikeresebb sorozatának, a Westworldnek az eredetijét, a Feltámad a vadnyugatot is ő írta és rendezte még 1973-ban. Gyilkos robotok címen egy sci-fit is dirigált Tom Seleck és a Kiss magyar származású basszusgitárosa, Gene Simmons főszereplésével, de Robin Cook Kóma című regényének adaptációját is ő ültette át nagyvászonra. A sorozatok világában sem csak a Westworlddel szerepel, hiszen a film mellett Az Androméda-törzsből készült egy minisorozat, valamint az egykor itthon is igen népszerű Vészhelyzet megalkotása is a nevéhez fűződik (egy epizódot írt is a szériában).
Filmes kitérői ellenére azonban Crichtont elsősorban zsánerfikciós regényíróként tartjuk számon. Főleg a thriller és a science fiction állt közel hozzá, így szinte természetesen adta magát, hogy megpróbálja ötvözni a két zsáner hatáskeltő eszközeit. Ennek eredményeként pedig egy teljesen új alzsáner jött létre: a techno-thriller. Nem csupán a thriller és a sci-fi elemei keveredhetnek benne, de a kémtörténetek, a krimik, a háborús és akcióregények meghatározó jegyei is megjelenhetnek. Egy techno-thriller könnyen felismerhető arról a más irodalmi területekre kevésbé jellemző ismertetőjegyről, hogy realisztikus, már-már dokumentarista jelleggel, és műszaki útmutatásokat megszégyenítő részletességgel szerepeltet technológiai leírásokat. A regények témájától függően ezek lehetnek a természettudományokhoz, informatikához vagy hadi technológiákhoz, katonai hírszerzéshez kapcsolódó szegmensek. Jó esetben ezek nem öncélúan léteznek a műben, hanem fontosak a történet, a cselekmény pontosabb megértése szempontjából.
A techno-thriller gyakran reflektál a valóságban már létező technológiák életünkre gyakorolt hatására,
vagy éppen ezen ismeretek sötét következményeit igyekszik bemutatni amolyan elrettentő tanmese jelleggel. A szinte mindenre kiterjedő technológiai részletezés sokak gyomrát képes megülni, így a techno-thriller célcsoportja elég speciális lehet. Aki viszont képes elviselni, vagy egyenesen élvezi az ilyesmit, az az izgalmas cselekmény, a rejtélyes történetek, a valóságos, hihető hátterek együttesével egy valóban érdekfeszítő, és nehezen letehető olvasmányélményt kap egy-egy techno-thrillert forgatva.
Az Androméda-törzset a zsáner proto- és archetípusaként szokás emlegetni, és ennek megfelelően méltán foglalhatta el helyét a tudományos fantasztikum örökzöldjei közt. De vajon több mint ötven évesen is releváns tudott maradni? A rövid válasz: igen.
Az Androméda-törzs
A Kossuth Kiadónak köszönhetően hosszú idő után, 2020-ban új kiadásban foghatjuk kézbe a lezuhant űrszondával a Földre érkező gyilkos organizmus történetét. Az arizonai Piedmont mellett földet érő szonda szinte a város teljes lakosságával végez, csak egy csecsemő és egy vén alkoholista éli túl a végzetes találkozást. Az amerikai kormány illetékesei pedig életbe léptetik a Futótűz-tervezetet, aminek a célja, hogy különböző szakterületek kiemelkedő tudósainak segítségével megpróbálják felderíteni az idegen eredetű organizmus működését, és hogy ezzel együtt megakadályozzák a nagyobb katasztrófát.
A regény fő cselekményszála az Andromédának keresztelt idegen törzs megismerése körül forog, de klasszikus cselekményről, vagy akciókról nem igazán beszélhetünk. Többnyire „csak” egy-egy kísérlet részeredménye, egy új felfedezés csodája, vagy egy dokumentumtöredék lendíti előre a történet folyamát. A tudósok földalatti kutatólaborban végzett verejtékes küzdelme azonban mégis páratlanul izgalmas. A fojtogató, klausztrofóbikus hangulatot erősíti az idő múlásának szorongató érzékeltetése és a komplexum falainak mázsás súlya is. Crichton olyan narratív technikát alkalmaz, ami végig az organizmus idegenségét, a rejtélyt helyezi a középpontba.
A könyv egy fiktív esemény dokumentációjaként prezentálja magát,
és csak ritkán lóg ki a lónak az a bizonyos lába. A szerző végig tudatosan, következetesen alkalmazza ezt az elbeszélési módot, és tudományos hitelét alátámasztandó még egyszerű ábrákat, és különböző stílusú szövegdarabokat (például aminosav-elemzés eredmény, titkos dokumentum, levél) is beillesztett a törzsszövegbe. Az író így a gazdaságos, szenvtelen, tárgyilagos prózával együtt eredményesen teremti meg a kellően bizalmas atmoszférát, és végig azt érezni, hogy itt valami nem hétköznapinak, valami titkosnak és vérfagyasztónak (vagy inkább alvasztónak) a részei vagyunk. Úgy, hogy közben mégis egészen minimalista marad.
„Az új felfedezések sora folyamatos, és sok felfedezésnek nagy politikai vagy társadalmi jelentősége van. A közeljövőben több Androméda-típusú válság várható. Ezért hasznosnak tartom a nyilvánosság tájékoztatását arról, hogyan keletkeznek a tudományos válságok és hogyan szállunk szembe velük.”
Az Androméda-törzs jó tudományos-fantasztikus műhöz méltóan persze túlmutat a primer értelmezési szintjén, és beszédtémává emeli keletkezési korszakának nagy kérdéseit is. A hidegháborús hangulatban egyre erősödő űrverseny, és a tudománnyal szembeni bizalmatlanság végig ott lebeg szereplőink feje felett (képletesen és szó szerint) és a kor valós technológiai fejlettségi szintjéről is képet kaphatunk (itt is megjelenik azért a fikció) – ami mára persze jócskán elavultnak minősül. Nem úgy Crichton stílusa és tematikarétegei, amik még mai szemmel is frissnek, aktuálisnak hatnak. Ugyanakkor Crichton nem sokat foglalkozik a karakterei jellemével, a könyv többi részéhez hasonlóan szenvtelenül, többnyire rideg stílusban jelennek meg apróbb elhintett infómorzsákkal körítve – úgyhogy aki a mély karakterábrázolásokat részesíti előnyben a technológia helyett, az rossz helyen keresgél.
Az Androméda evolúció
2019-ben, ötven évvel az eredeti után jelent meg a szintén Crichton nevével fémjelzett, ám Daniel H. Wilson által papírra vetett folytatás a rejtélyes idegen törzs evolúciójáról, ami magyarul 2020-ban jutott el az olvasókhoz.
Napjaink meghatározó kulturális trendje a régihez, a retróhoz való vonzódás, így csak idő kérdése volt, hogy a mozgóképes adaptációk után mikor bukkan fel egy hasonló irodalmi alkotás folytatásának ötlete. Crichton neve a mai napig is kifejezetten jól cseng, marketingértéke pedig szintén elég magas. Nem ez egyébként a Crichton-életmű első posztumusz megjelenése. Angolul korábban megjelent már a korai vázlataiból készült kalózregénye (Pirate Latitudes) és az őslénykutatás viharos időszakáról, a csontháborúról szóló írása is (Dragon Teeth), a Micro című utolsó, befejezetlen könyvét pedig Richard Preston véglegesítette. Az Androméda evolúció abból a szempontból egyedülálló a sorban, hogy Wilsonnak crichtoni töredékek vagy vázlatok nélkül kellett eredeti ötlet alapján folytatást írnia egy műfajteremtő klasszikushoz. A Robokalipszis szerzője úgy idézi meg Crichton hagyományait, hogy továbbgondolja a korábban elhintett ötleteket, miközben a saját hangját is belecsempészi a kész műbe.
Az evolúció története pontosan ötven évvel az Androméda-incidens után veszi fel a fonalat. A brazíliai esőerdőben egy különös anomália jelenik meg, aminek a jelentések szerint köze lehet a fél évszázaddal ezelőtt Piedmontban történtekhez. Egy eltérő kulturális közegből érkező kutatócsapat indul a jelenés nyomába, aminek tagja az a James Stone is, akinek apja részt vett az Androméda-törzs vizsgálatában. A küldetésben részt vevők közül azonban nem mindenki az, akinek mutatja magát, és az Andromédaval kapcsolatos ismereteiket is folyamatosan felül kell vizsgálniuk.
Wilson érezhetően nagy tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz,
és igyekezett átmenteni Crichton elbeszélésének több jellegzetességét is. A regény szintén dokumentációnak álcázza magát: felhasznál részleteket titkos jelentésekből és magánbeszélgetések átirataiból egyaránt. Azonban ezt a technikát nem alkalmazza olyan következetesen és szigorúan, mint elődje, így megmarad csupán jópofa főhajtásnak (bizonyos részeknél még a Kongó hatása is tetten érhető), miközben a történetmesélés egy hagyományosabb mederben, és az elődhöz hasonló dramaturgiai íven zajlik. A technológiai leírások gyakran csak hangulati elemek, zsánerkellékek, mintsem a történetet valóban értékkel megtöltő részletek (ez inkább a techno-thriller másik nagy alakját, Tom Clancyt idézi). Wilson sokkal inkább párbeszéd- és akcióközpontú megközelítést alkalmaz, színesebb és gazdagabb hangulatteremtő eszköztárral. Szereplőit igyekszik valós jellemmel felruházni, de az események sűrűjében odavetettnek, feleslegesnek érződhetnek ezen törekvései, és a tudóscsapat dinamikáját, a tagok interperszonális kapcsolatait sem tudja maradéktalanul jól átadni.
Crichtonhoz hasonlóan Wilsonnál is a tudománnyal szembeni bizalmatlanság, és egyben a belé vetet hit, valamint a technológiai hidegháború áll a középpontban,
ami egy ügyes csavarral kiegészül a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legősibb toposzával: a magát mindenhatónak, isteninek képzelő „őrült tudós” motívumával is. Bár Crichton eredetije is aktuális maradt, de Wilson látomása sokkal kézzelfoghatóbbá és időszerűbbé tesz több kortárs problémát is.
Az Androméda evolúciót meglehetősen filmszerű élmény olvasni. Szinte olyan, mintha egyenesen Hollywoodnak készült volna (annak minden előnyével és hátrányával), és akár még konkrét rendezők jellegzetességei is eszünkbe juthatnak a könyv egyes eseményeit olvasva. Wilson a már meglévő alapokra építkezve, nagyon okosan dolgozta ki az Androméda-törzs evolúciójának következő szakaszát, és egyúttal minden tekintetben átértelmezte, továbbgondolta Crichton ötleteit. Míg az előzményben cél, a folytatásban már eszköz az idegen anyag. Az események váratlan felpörgetése után lehengerlő sebességbe kapcsolva teremt meg egy grandiózus, globális pusztulással fenyegető, egészen őrült sci-fi parádét. Ami nem mentes ugyan a katasztrófafilmek giccsel kacérkodó hatásvadász pátoszától, de a szerző ezzel együtt is egy felettébb szórakoztató végjátékot hoz össze.
Crichton minimalista megközelítése az evolúció eseményeiben teljesen eltűnik, de szerencsére Wilson regényének is megvannak a maga mélységei. Más korban, más olvasóközönségnek íródott, így máshová helyezi a hangsúlyokat is. Aki egy vérbeli techno-thrillerre vágyik, az inkább az eredetiben, aki pedig a „látványos”, ökológiai kérdéseket boncolgató, nagyszabású sci-fiket részesíti előnyben, az inkább a folytatásban találja meg a számításait. Egyvalami azonban változatlan maradt ötven év elteltével is: a rendelkezésünkre álló technológiák és az évek alatt felhalmozott tudás egyaránt képes lehet jobbá tenni az életünket, vagy éppen teljesen elpusztítani az emberi civilizációt.
A döntés csak rajtunk áll.
