A
Michael Crichton: Az Androméda-törzs, JLX, Budapest, 1993, 350 oldal,
Hogyha Stephen King a bestseller-irodalom zsenije, és Wostry kolléga elég becsesnek érezte a munkásságát ahhoz, hogy külön sorozatot áldozzon a könyveinek, akkor Michael Crichton minimum ugyanennyit érdemel. Lehet hogy a neve kevésbé közismert, mint SK-é, az viszont biztos, hogy művei (már ha lehet az ilyesmit kilóra mérni) legalább annyira hatásosak voltak. Gondoljunk csak rögtön a Jurassic parkra, vagy a Vészhelyzetre. A Zaklatás, vagy A gömb című filmekre. Ráadásul Crichton rendkívül érdekes jelenség abból a szempontból is, hogy hatalmas koponya, az Asimov-Lem-Clarke fémjelezte vonulat titánja. Nem írt olyan sok könyvet, mint az emlegetett pályatárs, viszont minden egyes történet más tudományos problémát boncolgat, jár körül, és Crichton sosem végez félmunkát. Jellemző még rá, az irodalmár-orvos-tudósra, a rendkívül széles nézőpont: minden érdekli, ami csak a látókörébe kerül, a nanotechnológiától a globális felmelegedésen át a tudatalatti kérdéséig. Mindezt pedig egy háromdimenziós, lélegző alakokkal, tisztán ábrázolt, emberi viszonyokkal telezsúfolt világ közepébe rakja, olyan szerkezetet teremtve a tudományos kérdéseknek, hogy bármelyik (scifi)író fél karját odaadná, csak a történetszövés tehetségéért.
Crichton 1969-ben jelentette meg Androméda-törzs című, első regényét, ami azóta scifi-klasszikus. Két év múlva film is készült belőle, nemrégiben pedig minisorozat formájában dolgozták fel. Ne felejtsük el, a könyv megjelenésekor 27 éves!
A legfurcsább, amellett, hogy egy első könyvvel gyakorlatilag kultuszt teremtett, hogy stílusa letisztult és egyedi. Van jobb regénye az Androméda-törzsnél, de ez inkább szubjektív kérdés. Crichton első regényével úgy állt ki az olvasói elé, hogy szakmailag teljesen felkészült volt, tudományos szempontból pedig egyszerre alapos és könnyen érthető. Rendkívül jó pedagógus: felkelti, és fent is tartja az érdeklődést.
A dilemma roppant izgalmas. Mi történik akkor, ha találunk végre földön kívüli életet- ez azonban számunkra gyakorlatilag regisztrálhatatlan, mi több, a szervezetünk kiveti magából, vírusként reagálunk rá? Megtehetjük-e, hogy teleszemeteljük a világűrt, sterilizilátlan űrhajók térnek vissza, miközben egy, esetleg a Földről származó, de az űr mostoha viszonyaihoz mutálódó vírussal szemben gyakorlatilag tehetetlenek vagyunk? És egyáltalán, mi az a vékony határ, egyéni és közösségi sors között, amikor a felelősség, a tájékoztatás, a titoktartás elvont fogalmakból túlságosan is élővé válnak?
Az író egyik kedvenc alaphelyzetét teremti meg, egy maréknyi tudóst, öt különböző szakterületen tevékenykedő elmét, öt gyökeresen más identitással, öntudattal, morállal rendelkező embert dob bele egy alapvetően elég klausztrofób helyzetbe, utána pedig velünk együtt, érdeklődve figyeli, mégis, mit hoznak ki a dologból.
A történetről nincs értelme túl sokat elmondani. Valahol Amerikában lezuhan egy szonda, amit földön kívüli organizmusok begyűjtésére használnak: a kisvárosban mindenki meghal. Egy titkos laborba viszik a begyűjtött szondát, és a két túlélőt: egy alkoholista öregembert, és egy csecsemőt.
A továbbiakat olvasni kell, már csak az író stílusa miatt is, ahogy élvezettel értekezik az elektronmikroszkóp előnyeiről, vagy ecseteli, hogy a szélirány megváltozása és a domborzat hogyan hatnak a vírus terjedésére (térképmelléklettel, természetesen). Hősei könnyedén, természetesen mozognak, cselekedeteik érthetőek és következetesek, emberi problémáik átérezni, szakmai gondjaikat pedig követni tudjuk.
A megoldás természetesen nagyszabású és felkavaró egyszerre, de erről végképp nem beszélhetek. Crichton azt a fajta kikapcsolódást nyújtja, amit nagyon szeretek, és amire néha égető szükségem van: úgy nyugtat meg, hogy közben elgondolkodtat. Nem eltompít, vagy valamiféle hamis világba ringat: itt szüntelen figyelni kell, követni az eseményeket, felgöngyölíteni a szálakat. Semmi ködösítés, a legfontosabb, hogy életben maradj.
