Hatvanhat éves korában, 2008 november 4-én elhunyt Michael Crichton. Sokféleképpen meghatározhatjuk: mondhatjuk, hogy kutatóorvos, az irodalomtudományok doktora, rendező és producer, sztárforgatókönyvíró, bestsellerszerző.
Ő hozta létre a technothrillert, mint műfajt; de magabiztos kézzel írt scifit, vagy éppen krimit is. Érdekes, vibráló egyéniség lehetett, és tetőtől-talpig humanista: egy golyóstollal és hatalmas tudással felfegyverkezett lovag, aki elszántan, a buldog szívósságával rontott neki az épp aktuális problémának. Azon kevés alkotó ember közé tartozott, aki sikeressé tudott válni, úgy, hogy nem adja fel, inkább megosztja másokkal önmagát.
Nekrológ helyett (két kattintás a Google-n, és úgyis mindenki hozzáfér a kellő információkhoz), készítettem egy szubjektív összegzést arról, ki volt nekem Crichton, miért szeretem, és mi az a szentháromság, amit mindenkinek ajánlok az életművéből.
Először is: az Androméda-törzs. Azok fogják a legjobban szeretni, akik a klasszikus science fiction hívei. Az ifjú trónkövetelő ezzel a regénnyel mintegy bejelentette igényét a királyi székre. Űrhajók, kutatók, titokzatos halál: Crichton lebilincselő és intelligens. Az akciódús történet ellenére pedánsan ragaszkodik a megfelelő tudományos háttérhez (ahogy később is mindig, már-már szájbarágósan.)
Ködsárkányok: ehhez látni kell a filmet is, A 13. harcos címűt, ahol Antonio Banderas játssza az írástudó arab főhőst, és narrátort, aki akarata ellenére kerül a vikingek földjére. Antonio természetesen nagyon szexi lóháton, de nekem hiányzott a filmből a könyv finom iróniája, és az az alaposság, ahogy az író a kora középkori állapotokat lefesti, megspékelve mindezt egy egészen meghökkentő és eredeti ötlettel. Crichton kicsit beint az archeológiának, és élvezettel ecseteli saját történelmi feltételezéseit, mindezt egy darkfantasy köntösébe bújtatva.
Őslénypark: bizonyság arra, hogy nincs vége a Gutenberg-galaxisnak. Annak idején Spielberg filmje nagyot szólt, és máig élvezhetőnek tartom, de köze nincs ahhoz az összetett élményhez, amit a regény nyújt. Bár Crichton besegített a forgatókönyv írásában is, az általam elképzelt Tyrannosaurus sokkal vérfagyasztóbban tudott üvölteni, mint a Hollywoodi kaucsukgyík, a figurák pedig, és ez egyértelműen az ő érdeme, életszerűbbek, és izgalmasabbak, mint a vásznon.
A jóleső borzongáson túl, Crichton valójában a népnevelés nagy alakja volt. Könyvei megadják az olvasónak azt az örömteli érzést, hogy eltöprenghet egy problémán, vezető útmutatása mellett pedig lassan feltérképezi, és megérti a téma bonyolult összefüggéseit is. Megbízható, egyenletes színvonalú alkotó, akinek nem adatott meg a lehetőség, hogy igazán kiemelkedőt alkosson, viszont bármelyik könyvét nyugodtan leemelhetjük a polcról, nem fogunk benne csalódni. Lehet ennél többet remélni?
Mindenkinek tevékeny, és szórakoztató gyászt kívánok!
