A hétköznapjainkban mindannyian történeteket hallgatunk és történeteket mesélünk magunkról és a körülöttünk élőkről. Nemcsak a könyvek, filmek vagy sorozatok, de a hírek is narratívákat tálalnak. Ahogyan mi magunk is narratívákba rendezzük a saját életünket, amikor például este elmeséljük, hogy telt a napunk, beszámolunk a kollégáknak a munkahelyi pletykákról vagy felidézünk egy családi anekdotát.
Esetünkben azonban nem tudatosan zajlik a történetté alakítás folyamat, amely hasonlít arra, ahogy egy könyv szerzője vagy egy film rendezője kiválogatja a történet szempontjából lényeges részeket, szereplőket, mondatokat. A regényekben és filmekben pedig nemcsak sztorira, de szereplőkre is szükség van. A szerepek kiosztása/választása és a narratívák megalkotása kéz a kézben jár. Mi is így veszünk magunkra bizonyos szerepeket és osztunk ki másoknak, hol áldozatok leszünk, hol hősök.
Fritz Breithaupt A narratív agy című kötetében a történetekben gondolkodás jelenségét járta körül. A német kutató és kritikus, az intellektuális történelem, az irodalom és a kognitív tudományok szakértője a jelenség veszélyeire épp úgy felhívja a figyelmet, mint a hasznára.
Nem a megfelelő filmbe csöppentem?
A narratívák tudatos gyártása segít eligazodni a világban, jobban megérteni az eseményeket, racionalitást, kauzalitást ad a helyzeteknek – és segít a megfelelő érzelmeket társítani hozzájuk. A narratívák epizódokból állnak, amelyeknek van eleje-közepe-vége. Vagyis lezártak, beláthatóak, rendszerezik a külvilág káoszát. Nem végeláthatatlan küzdelmet folytatsz a munkában a boldogulásért, hanem el tudod mesélni a mai epizódot, amikor elromlott a kávégép, de megjavítottad a nyomtatót. Kerek történetben szemlélheted, amire már tudsz érzelmileg is reagálni.
„Képesek vagyunk alternatív verziókat felismerni és kipróbálni. A narratíva segítségével ott is találhatunk kiutat, ahol elsőre úgy tűnik, nincs” – olvasható a kötetben.
A történetek kapcsán a legfontosabb, hogy észben tartsuk: ezek csak narratívák, konstrukciók, a történtek valakinek az értelmezésében születnek, ez pedig befolyásolja őket. Ennek fényében kritikusan kell hozzáállni, figyelembe véve, hogy ez az adott személy verziója az eseményekről, legyen szó egy politikus beszámolójáról, arról, hogy a gyerekek szerint hogyan tört el a lámpa vagy hogy hogyan emlékszünk a gimnáziumi éveinkre.
A könyv ugyanakkor nem a kritikátlan és megalapozatlan pozitív gondolkodást és optimizmust hirdeti, hogy csak pozitívan kell szemlélni a világot és minden jobb lesz, azt azonban kiemeli, hogy van választásunk a hozzáállásunkat illetően. Ez feltételezi, hogy több verzió is létezhet az események kimeneteléből.
„A narratív gondolkodásban mindig egy történet közepén tartunk: ami ezután következik, az még bizonytalan, de nem esetleges. A narratív gondolkozásban minden alkalommal több változata létezik annak, ami történik vagy történhet, és ennek tudatában is vagyunk” – fogalmaz a szerző.
Empátiára tanítanak
A narratívák egyik erénye Breithaupt szerint a variálhatóságukban áll. Hiszen ezek nem kőbevésett történetek, formálhatjuk őket a saját ízlésünk szerint. És erre hasznos, ha emlékeztetjük is magunkat! Megvizsgálhatjuk a lehetséges kifutásukat egyes tényezőket megváltoztatva.
Lehetőségünk van a saját narratíváinkat kialakítani, nem kell elfogadnunk azt, amit mások ránk erőltetnek.
Hiába szeretné a családunk, hogy betöltsük a mintagyerek szerepét és átvegyük a családi vállalkozást, ha mi inkább egy vitorlással megkerülnénk a Földet.
Ugyanakkor lehetővé teszik az érzések megosztását. Lehetőségünk van belátni, hogy a másik fél más narratívából érzékeli az eseményeket, ezáltal megérteni az ő nézőpontját.
Beragadt narratívák és szerepek
A narratívák csapdákat is rejtenek: ha egy eseménysor kellemes érzéseket ébresztett bennünk, akkor hajlamosak vagyunk törekedni annak a narratívának a megismétlésére. Ezekbe pedig könnyen beleragadhatunk akkor is, ha már nem illeszkednek az adott élethelyzetünkhöz. Breithaupt itt a kollégáinak a Nobel-díjról, a rák ellenszerének feltalálásáról, vagy a Harvardon betöltött pozícióról szóló álmait hozza fel példaként, amelyek a karrierjük kezdetén még ösztönzőleg hatottak rájuk. Több évtizednyi munka után azonban megkeseredtek az elérhetetlenségük miatt, frusztráltakká váltak, mert nem alakítottak rajtuk.
Csábító lehet a hős vagy az áldozat narratíva is.
Szinte mindenki ismer olyat, akinek soha semmi sem sikerül, úgy érzi, az istenek is összeesküdtek ellene, folyton segítségre szorul. Ebben a tehetetlen, passzív helyzetben alkalmanként bárki találhatja magát, azonban ez átcsaphat abba, hogy rájön, ezekben a szituációkban figyelmesebbek, kedvesebbek vele, segítsenek neki. Szeretné minél többször élvezni az ezzel járó jóleső figyelmet és sajnálatot, így tudattalanul, de maga teremti meg azokat a helyzeteket, ahol áldozatként tekintenek rá és sütkérezik a figyelemben és kedvességben. Ezzel a szereppel elutasítja a felelősségvállalást, de az erkölcsi győzelmet magának követeli.
Ennek az ellenpárja a hős, aki minden akadályt legyőz és megoldja a megoldhatatlant. Számára ez biztosítja az önbecsülése alapjait, az önbizalma abból táplálkozik, hogy ő a megoldóember. Itt a csapda, hogy olyan dolgokkal találja magát szembe, amihez nem is kell értenie, így szükségszerűen kudarcot vall. Esetleg önként sétál bele olyan problémákba, amikhez semmi köze és veszi magára mások gondjait.
Az identitás csapdává is válhat, átfordulhat diszkriminációba, skatulyázásba.
Mivel a szerepek – akárcsak a narratívák – csupán a saját fejünkben léteznek, így mi magunk választhatunk is közülük. Alakíthatjuk őket önreflektíven megvizsgálva a saját helyzetünket.
Személyes narratívák, közösségi narratívák
Az, hogy történetekben gondolkozunk, nemcsak személyes szinten igaz, hanem nagyobb közösségekre, akár nemzetekre, globális jelenségekre is. Bizonyos események értelmezésénél létrejön egy mindenki által elfogadott és használt sztori. Ez különösen a válságok feldolgozásában segíthet.
A szerző a 2001. szeptember 11-i terrortámadás kapcsán kialakult narratívát hozza fel példaként. Ez az elbeszélésmód a médiában jelent meg, majd a közbeszédben és a dokumentumfilmekben, filmekben is ugyanazokból az elemekből építették fel az eseményekről szóló beszámolókat. A történet középpontjában az áldozatok állnak, az ő szemszögükből ismerjük meg az eseményeket. Ezekben a történetekben újra és újra találkozunk a sokkal, a veszteséggel, a hétköznapi hősök, például a tűzoltók tetteivel, és rendszerint szó esik az áldozatok testi-lelki gyógyulásáról is.
Ahhoz, hogy egy narratíva gyógyító erejű legyen, nem kell happy enddel végződnie.
A 2008-as gazdasági válság esetében például erre nem is volt lehetőség, de megnyugvást hozott az érintetteknek a bűnösök, a jelzáloghiteleket nyújtó bankárok megnevezése is.
A narratívákban gondolkodást több esetben az álhírekkel, a szélsőségek megjelenésével hozzák kapcsolatba, a Breithaupt azonban rámutat, hogy ezek esetében is hasznos emlékezni arra, hogy a történetek konstruáltak.
Cserélj műfajt vagy akár szerepet!
Vagyis a történetekben gondolkozás számos előnnyel jár. Segít összegezni, átlátni a történteket, az életünk eseményeit és rálátást biztosít a cselekedeteinkre. Megmutatja, hogy ezek a narratívák változtathatóak, ezzel segít megtalálni a kiutat. Rávilágít arra is, hogy minden helyzetben van választásunk, sőt a lehetőségeink felmérését is megkönnyíti. Ennek segítségével beláthatjuk, hogy a nézetkülönbségek az eltérő narratívákból adódhatnak. Így könnyebbn kibogozhatóvá válik, hol ment félre a dolog. Ez természetesen nem a tények relativizálását jelenti, hanem azt, hogy más fénytörésben vizsgálva más jelentéssel is bírhatnak ugyanazok a dolgok.
forrás: pixabay.com
