„Picit ráuntam az irodalomra, az az igazság”

„Picit ráuntam az irodalomra, az az igazság”

Rostás Eni | 2017. január 17. |

14657305_1393777853984139_6499657599461211707_n.jpgFotó: Valuska Gábor

Két év után elhamarkodott lenne mintáról beszélni, de az már látszik, hogy ha valaki Margó-díjas akar lenni (Gaborják Ádám laudációja ITT), nem árt, ha Somogy megyéből származik, van egy irodalommal kapcsolatos polgári foglalkozása, és a könyvében elhangzik néhány ízes káromkodás. Tavaly a műfordítóból íróvá lett Totth Benedek, idén pedig Milbacher Róbert irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi docense kapta a legjobb első prózakötetért járó elismerést. Szűz Mária jegyese című novellaciklusában Milbacher egy meg nem nevezett falu életéről mesél valamikor a huszadik század második felében, egy megbízhatatlan, habókos narrátor kockásfüzetbe körmölt perspektívájából.  Szent József cukorkönnyeket hullajt, a világ legkövérebb emberévé válni életcél, az öregek meg ünneplőben várják a halált. Irodalmi Rorschach-teszt felejteni való elsőről, romantikus humorról és folytathatatlan írói hagyományról.

AZ ELSŐ: Most nem fogok arról beszélni, hogy az első az igazi, és azt soha nem felejtjük el, mert de: ha akarom ilyen hálátlan az ember, ha akarom, csak így tudunk működni. Ez az én elsőm bizony már egy kicsit a fejemre nőtt, ahhoz hogy a második jöjjön, nagyon el kéne felejteni, mert a nosztalgikus emlékezet furcsa és groteszk szerelemeket produkál. Egyrészt úgysem lehet megismételni, másrészt meg nem is akarom, mert akkor nagyon unalmas lenne az élet. Arany János az ötvenes évek közepén azon kesergett, hogy még mindig az 1846-os Toldijával azonosítják, amin már régen túllépett. Megírta például A nagyidai cigányokat, ami legalább olyan jó, mint a Toldi, csak másképp, vagyis Aranynak egy radikálisan másik oldalát mutatta meg, amire viszont az első (Toldi) miatt bizony senki se volt kíváncsi, mert ugyanazt akarták tőle hallani újra, ami miatt íróvá lett. Szóval ez maga a 22-es csapdája. Most azon vagyok, hogy felejtsek.

Milbacher Róbert: Nem könnyű sem a kezdő írók, sem a környezetük sorsa

Már csak tíz könyvnek van esélye, hogy megnyerje a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, mi pedig idén is bemutatjuk a jelölt kötetek szerzőit. Elsőként Milbacher Róbertet, aki a Szűz Mária jegyesével debütált. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatója a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj, díjátadó 2016.

FALU: Épp most olvastam (újra) Takáts József egy tanulmányát, amely Vitkovics Mihály és Berzsenyi Dániel episztolaváltását tárgyalja, amelynek a városi és a falusi élet dicsérete illetve gáncsolása a tárgya. Már náluk is több ezer éves hagyományként jelent meg az az érvkészlet, amely a falu és város ellentétét katalogizálja, amely mára mit sem változott. Hol a béke és harc, tisztaság és romlottság, hol a vadság és civilizáltság, az elmaradottság és fejlődés ellentétpárjai mentén fogalmazódik meg máig a kérdés különféle politikai beállítódások mentén. Azt hogy én most falun élek, részben választás, részben kényszer eredményezte, és látom az előnyeit is és a hátrányait is. Egy biztos: sohasem próbálom valamifajta ideológia jegyében értelmezni azt, amihez pragmatikus viszonyom van. Így hát köszönöm, általában jól vagyunk itt az „erdő szélében”, közben pedig köszönjük, de használjuk a város nyújtotta előnyöket is.

HUMOR: Meglepett, hogy viccesnek találták az olvasók a könyvemet, ami nyilván a narrátori szólamnak köszönhető, hiszen a naiv/dilettáns elbeszélő nézőpontja korlátozott, és egyben a mindenkori olvasó tudatszintje alattiként, perspektíváján kívüliként tételeződik. Ez azt az illúziót kelti, mintha az olvasó az ábrázolt világon (sorsokon, történeteken, magatartásformákon) kívül kerülne, fölülről látna rá, és így el is távolítja magától. Ugyanakkor a nevetést az váltja ki, hogy olyan tabukat sért az elbeszélő, amelyek nagyon is részei az olvasó életvilágának is (különben nem is értené), vagyis paradox módon önmagunkon nevetünk, amikor látszólag a kisemmizettek a nevetésünk tárgyai. Ez is a romantikus humor egy fajtája: ahogyan a könyv szereplői saját nyomorúságukon is képesek nevetni, úgy az olvasó is a saját lehetséges emberi gyengeségét látja a történetekben. A színre vitt létezés tragikusságának elviselhetetlen könnyűsége váltja ki a nevetést. Létünk cukrozott epéje, ahogy a bölcs Arany János megmondta, de semmiképpen sem vicc.

A magyar falu nem egzotikum

„A Szűz Mária jegyese olyan, mintha Mikszáth besétálna a Sátántangó díszletei közé, és beleszagolna a zsíros, húgyszagú reménytelenségbe" - írtuk a nyári Könyvesblokk-ban, pedig Milbacher Róbert debütáló prózakötete sokkal több ennél. Zsíros is, és a torkot is szúrja, mint a mélyre szívott ammónia,...

KULTÚRA: A kultúra fogalmát én antropológiai, és semmi esetre sem fogyasztói értelemben használom, vagyis az érdekel, hogy az ember a legkülönfélébb és legszélsőségesebb helyzetekben hogyan képes viszonyulni a mikro- és a makrokörnyezetéhez, hogyan próbálja definiálni önmagát és a másikat, egyszóval: hogyan képes reflektálni a létezésére. A magaskultúra nem más, mint az évezredek alatt kidolgozott reflexiók letisztult rendszere, vagyis annak katalógusa, amit az ember képes volt emberként elérni. Amikor és ahol mindez látszólag nem működik (lefoszlik rólunk), akkor csak a készen álló készlet, csak a máz tűnik el, az, amiből ez létrejött, vagyis az ember reflexiós képessége megmarad, amiből lassan minden újraépül ilyen-olyan szinten. Szóval kicsit még (talán naivan) hiszek a humánum sajátos, kultúrateremtő képességében – csak nem feltétlenül kötöm a magaskultúra gyakorlásához és/vagy fogyasztásához –, jóllehet, tudom, hogy kissé ósdi, konzervatív nézet ez. Ennek a képességnek az egyik legfontosabb mozgatóereje a szabadságra, autonómiára való törekvés, (ez meg egy ósdi liberális nézet, persze), amely többek között a káromkodás familiáris beszédmódjában realizálódik a könyvemben.

HAGYOMÁNY: Amikor a Szűz Mária jegyesének narrációját kitaláltam, azzal próbálkoztam, hogy lehet-e az irodalmi megszólalás elé (vissza)menni, ha nagyzolni akarok, akkor Homérosz elé, egészen a pőre, formázatlan mesélésig, ugyanis úgy érzékelem, hogy a megformált irodalmiság kódrendszere bizonyos értelemben elvesztette a hitelességét, hogy úgy mondjam: kimerült. (Hangsúlyozom, hogy ezt nem általános igazságként mondom, hanem én így érzékelem. Picit ráuntam az irodalomra, az az igazság.) Talán úgy pontosabb volna, hogy egyre nehezebb érvényes mondatokat olvasni, és még nehezebb érvényes mondatokat leírni. A könyvem narrátora nem író, hanem mesélő, aki persze nem tudja lerázni magáról a magaskultúra leszálló és rászáradó üledékét, de ezt csak fölismerhetetlen, torzított formában tudja használni, márpedig valamennyire használnia kell. No de, eddig még csak egyfajta romantikus népiesség képzetről volna szó, amelynek az irónia nélküli újrahasznosítása maga a színtiszta dilettantizmus, hiszen az is nyilvánvaló, hogy a szerzői pozícióm mélyen beágyazott bizonyos irodalmi hagyományokba, amelyekkel még az egyszeri szerzőnek is muszáj számot vetnie, ha egyáltalán írni akar: a könyvben ez vendégszövegek, műfaji kódok, allúziók formájában idéződik meg. Valahogy így próbálja folytatni a könyv a mindinkább folytathatatlannak tűnő irodalmi hagyományt.

A cikk eredetileg a Könyves magazin 2016/5. számában jelent meg.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.