Fotó: Valuska Gábor
Vasárnap este kiderült, hogy Milbacher Róbert kapta az idei Margó-díjat Szűz Mária jegyese című kötetéért. A győztest Gaborják Ádám, a József Attila Kör elnöke laudálta, olvassátok el a laudációját:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Olvasók!
„Szép fa, kertem új lakója, Mely, mint nem várt ritka vendég, Félig föld, félig dicső ég, Ösmeretlen kéz csodája Állsz előttem, s a kopárra Életet, fényt, gazdagságot,
S hintesz álmot a sovárra, Mint tehessem, mint lehet, Hogy ne nyomjon engem álom, S megláthassam kincsedet?”
Nem, ezek még nem a díjazott, hanem Vörösmarty Mihály szavai, aki mintegy közös pont lehet most köztünk. Emlékszem, fiatal szegedi egyetemistaként Milbacher Róbertet kiváló irodalomtörténészként, többek közt Vörösmarty műveinek újraolvasóját ismertem meg, ezért is különleges nekem, hogy ma este én köszönthetem.
Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese
Magvető, 2016, 272 oldal, 2990 HUF
Vörösmarty mellett Arany, Petőfi, Mikszáth – csak néhány szerző, akinek az életművével alaposabban foglalkozott. Azért ez a sor igen jó irodalmi ízlésre vall. Izgalmas, alapos, nyitott szerző, korábban 3 és fél kötetet publikált, írásaiban egyszerre van jelen a tudós filológus és az irodalomelméleten is edzett szövegértelmező, a klasszikus irodalom szövegeit innovatívan újraértelmező kutató, legyen szó a János vitézről, Vörösmarty novelláiról vagy éppenséggel Arany János beteg testéről. Emlékszem, "...földben állasz mély gyököddel..." című, a népi kultúra és a 19. századi „magas” irodalom viszonyáról szóló kötete mélyen felforgatta a bebalzsamozódott művekről való gondolkodásunkat, s nem egyszer heves vitákat váltott ki a szegedi klasszikus magyar irodalmi tanszék műhelyeiben. Milbacher leporolta, s mindig mert értelmezőként hozzányúlni a kanonikus művekhez.
Milbacher irodalomtörténészként tehát pontosan tudja, hogy egy szerző milyen diskurzusokon keresztül jön létre, hogyan születik, s milyen kultuszok alakulnak ki körülötte, s pontosan tudja azt is, hogy egy pontos mondat mennyit befolyásol egy-egy szerző életművén. Éppen ezért volt számomra meglepetés, hogy ezúttal szépíróként jelent meg a színtéren, a Szűz Mária jegyese számomra az egyik legjobban várt könyve volt idén.
Első könyvet soha nem könnyű írni, igenis kell hozzá bátorság, s én ezért becsülöm mindig a pályakezdőket. Nincs még rutin, ami segít átvészelni a nehézségeket, nem lehet tudni, hogy vajon sikeres lesz-e a munka, van-e még egy kötet az íróban. Az alkotók ilyenkor 19-re lapot húznak. Nem tudok nem párhuzamot vonni egykori tanárával, kollégájával, Szilasi László indulásával, aki idén már a 3. szépirodalmi kötetet jelentette meg, és számos siker áll mögötte. Egy tanulságot rögtön le is vonhatunk az összehasonlításból. Egy jó könyv születésének egyik legfontosabb előfeltétele lehet, ha előtte sokat olvas a szerző. Ez érzékelhető a Szűz Mária jegyese falusi miliőjén is, kitapinthatók a kortárs és klasszikus irodalom meghatározó művei, ám ettől mégsem lesz tudálékos, páváskodó könyv, éppen ellenkezőleg, szépen elrejti ezeket a szem elől. A különböző falupoétikáknak mára igen széles irodalma van. Egyszerre juthat eszünkbe Borbély Szilárd Nincstelenek, Kiss Tibor Noé Aludnod kellene, Szilasi A harmadik híd című kötete, Bodor Ádám és Bencsik Orsolya könyvei, de mágikus realista elemeivel egyúttal utakat nyit Darvasi László, Cserna Szabó András és Grecsó Krisztián művei felé, utóbbinak különösen az Isten hozott regényét. Ez a felsorolás azonban csak arra lehet alkalmas, hogy milyen könyvekkel érdemes még összeolvasni a szóban forgó kötetet.
Ugyanakkor az utóbbi évek sikeres prózaírói még egy tanulsággal szolgálhatnak. Szvoren Edina, Kiss Tibor Noé, Mán-Várhegyi Réka vagy az első Margó-díjas Totth Benedek – csak hogy néhány nevet említsek – mind kései indulók voltak. Nem kapkodtak, kivártak. S mennyire jól tették. A jó prózának tehát némi idő is kell. Ebbe a nívós sorba most már Milbacher Róbertet is emlegetni fogjuk első kötetével.
De miről is beszélünk?
A Szűz Mária jegyesének 15 története tehát egy meg nem nevezett faluban játszódik, valamikor a Kádár-rendszer végén, párttitkárral és tanácselnökkel, mégis valahogy kortalan, időt vesztett ez a tér. A legfontosabb helyszín a kocsma és a templom, a profán és a szakralitás terei. Mintha a Werckmesiter harmóniák nyitójelenetében ragadtunk volna. Ugyanakkor a kötet egyáltalán nem szépeleg, nem esztétizál.
A talált kézirat elvén összeálló kötet novellái szorosan összefüggenek egymással, egyik alakból haladunk a másikba, élettörténetből élettörténetbe az elbeszélő segítségével. Az emberi élettörténet nem mondható el egy másik nélkül. Az anekdotikus történetmesélésnek ez a szabadsága teszi könnyen olvashatóvá és izgalmassá a kötetet, hiszen egy ember élete egyenlő lesz a róla szóló történetek összességével. Ezekből a mikrotörténetekből rajzolódik ki egy falu több évtizedes története, s a falu közösségének, „törzsének” élete és emlékezete a második világháború után. Ám mindez szükségszerűen töredezett lesz. Állandó a bizonytalanság a történetek hitelességében, hiedelmek keverednek babonákkal, valóság a fantáziával, pletykák a szemtanúk beszámolóival. Még a mindent lejegyző Bizdó Józsika kockás füzetében sem bízhatunk, hiszen ő megbolondul. A többszörös közvetítettség szétdarabolja az elbeszélő igazságvágyát.
„Azoknak, akiket illet, csak nem tudják elmondani”. Ez a könyv első mondata. Ez a könyv egyik legfontosabb mondata is egyúttal. A másokért való beszéd szolgálatába állított nyelv a kötet etikai alapállása, s erről az elköteleződésről, az irodalom felelősségéről sokat beszélhetnénk még. A Szűz Mária jegyese ugyanakkor nem idealizál és miszticizál. A hol abszurd, hol humoros formában megjelenő emberi életek mélyén tragikus történetek, elhallgatások, a tabuk töréspontjai rajzolódnak ki. A zsidókat elvitték és soha többé nem jöttek vissza, a cigányok is el-eltünedeznek, nem tudjuk meg, hogy Luppa Csicsihez miért mentek a gyerekek az erdőbe, ahogy azt sem, vajon Dodi Laci a kisállatokon túl valóban ölt-e ártatlan csecsemőket is? És ezt kiterjeszthetjük a kötet egészére. Az elbeszélő csak felvillantja a szóbeszédet, a közösségi véleményt az olvasónak, de valójában soha nem tudjuk meg, mi van Dodi Laci zsákjában. Magunkra vagyunk hagyva, hogy mit kezdünk a saját előítéleteinkkel.
Molnár T. Eszter, Milbacher Róbert és Makai Máté
Milbacher hőseinek alapvetően hiányzik valami a létezésükből, s leginkább ezt a hiányt akarják pótolni. Elég csak a címeken végigmenni: Kácz Oli nem tud semmiről, Rofsics Józskának meglágyul az agya, az öreg Lolos meg akar halni, Lulumbának kell egy csapat, Kárec Rozika néninek megáll a tudománya, Bakter Sanyika majdnem elárasztja a falut. Cselekvésekről, állapotváltozásokról beszélünk, a változás eredménye valahogy mégsem következik be, vagy máshogy következik be. A szereplők vagy meghalnak, vagy elveszítik a létezés szakrális rétegeivel a kapcsolatot. Kiábrándulnak mint a szenteskedő Rofsics József, Szűz Mária egykori jegyese, vagy kudarcot vallanak, mint Icuka néni, aki előbb „pörkütt cukorból” készít betlehemet, de az élőszereplős verziót már nem tudja megvalósítani. A Szűz Mária jegyesében a kötetcím ígéretével ellentétben nincs megváltás, a szent legfeljebb a profánnal keveredhet, ahogy azt a „pörkütt cukorból” készült Szent József olvadásában is megfigyelhetjük. Itt, „a papok is csak basznak, ezt mindenki tudja”, az oltáriszenségben pedig „nincs benne Krisztus teste […] [s]emmi hús, csak sima ostya” (90). Ráadásul mintha mindenki idő előtt halna meg, mintha nem teljesíthetnék be a létezést, mint szegény Kácz Oli, akit kitagadott még az anyja is, s meghalt pedig „már nem kellett volna sokat híznia, hogy ő lehetett volna a világ legkövérebb éneklő embere”. A portája előtt üldögélő öreg Lolosról pedig „megfeledkezett […] az Isten, és nem akar menni sehová, mert hátha még keresi” (125) De Isten már talán nem is lakik itt. Mindennek érzékletes lezárása, hogy a kötet utolsó fejezete éppen a templom teréből kivonuló és a madaraknak prédikáló Bizdó Józsika megbolondulásával ér véget. A kockás füzetet elzárják pártházban, az írás és az igazság kimondása tehát a hatalom által uralt diskurzus lesz, a nyelv (és így az irodalom) pedig nem tehet mást, mint hogy a bolondságba menekül. Többek közt ezt a reménytelenséget is képes közvetíteni a fent említett pótlólagos, helyettesítő beszéd, ez az egyetlen lehetőség a képviseletre ebben a szakralitás nélküli világban. És valahol itt kezdődik a szépirodalom.
Megemlíteném továbbá, s az irodalom szempontjából mégiscsak ez a legfontosabb. A Szűz Mária jegyese remek mondatokat rejt, s egy alaposan megszerkesztett kötet is. Élőnyelvi fordulatai, a politikailag inkorrekt nyelvhasználat frázisai, a trágárság retorikai eszközzé emelése mind hitelessé teszik ezt a nyelvi világot. „Azt beszélték a cigányok, de csak egymás között, hogy a Szép Zule ismeri a halált. Egyszer azt mondta, hogy nem kell félni tőle, mert csak csönd van olyankor ott belül az emberben. Csak ennyi a halál. Semmi fölösleges nesz, meg szörcsögés.” (68) Ilyen és hasonló apró megfigyelésekkel van teli a könyv, s ezekért mindenképp megéri elolvasni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy könyves zsűrinek általában nehéz a döntése, hiszen sok jó könyv közül csak egyet választhat, elég, ha csak az idei TOP3 szerzőit nézzük. Az egyik azonban mindig valamiben más, mondhatni jobban sikerül benyúlása az utolsó karcsapásnál. A Szűz Mária jegyese nagyszerű olvasmány, erős szövegekkel, így nyugodt szívvel jelöljük a Margó-díjra, s egyúttal ajánljuk az olvasók figyelmébe.
Végezetül. Egy irodalomtörténésznek mindig megvan az az előnye, hogy kívülről, a teljességében láthatja egy író életutat, annak minden sikerével és botlásával együtt, egy írónak azonban végig kell járnia azt. Ennek az útnak az elejét már megtette Milbacher Róbert, s bízunk benne, hogy sok állomásos lesz majd ez az utazás.
Gratulálunk!.
