Tor Ulven nagyon különleges figura a norvég költészetben: a 90-es években az egyik legfontosabb költőnek számított, és bár 1995-ben, 41 éves korában egy díj átvétele után öngyilkos lett, a mai napig csodálat övezi őt az országban. Életében visszahúzódó természet volt, alig szerepelt és mindössze egyetlenegy interjút adott, miközben írásmódja egészen radikális volt. Ahogy azt a kötet utószavából megtudhatjuk, az egész életét egy külvárosi házban töltötte, és mivel szorongásos betegség gyötörte, alig hagyta el a lakását. Egyetemre sem járt, az egyetlen papír, amit megszerzett, egy darukezelői jogosítvány volt. „Nehéz lenne tagadni, hogy az őt körülvevő mítosznak – a visszahúzódó, pesszimista, csöndes, öngyilkos költő képének – nagy szerepe van abban, hogy a mai napig meghatározó figurája a norvég irodalomnak” – írta róla Vajna Ádám, verseinek fordítója.
Az 1987-ben megjelent Türelem – amely a 21. Század Kiadó Versum-könyvek sorozatában jelent meg – a legkiforrottabb és egyben legradikálisabb kötete. Ezek a versek azok, amelyek generációja legfontosabb költőjévé tették.
A kötet az első sortól az utolsóig egészen hátborzongató, a legtöbb vers a halálról szól, illetve arról, hogy lehet-e olyan nyomokat hagyni, amelyekkel valamelyest mégis le lehet győzni a mulandóságot.
A szövegek kísértetiességét csak fokozza, hogy szerzőjük már nincs az élők sorában, és amit a kezünkben tartunk, maga a hátrahagyott nyom.
A Türelem versei rövidek, tagoltak, általában egy-két mondatból állnak. Címük nincs és nem is igazán lehet/kell elválasztani őket egymástól, mert együtt működnek, egymást értelmezik. Az első három ciklus (Meleg volt…, …érződött a rothadó avaron át…, …a hó eltűntette, megmaradt) összetartozik, a szövegek a norvég nyártól a tavaszig vezetnek el, bár melegség így sincs bennük. A kötet végén pedig egy teljesen különálló ciklust olvashatunk A zene várhat címmel, amelybe tizenkilenc Webern-variáció került. Motivikusan persze találunk kapcsolódási pontokat, de ezek inkább a Webern iránti rajongás sorai. Ha a kötet képi hátterét Munch A sikolya adja, akkor a zeneit Webern.
A versek közé Tor Ulven időnként zárójeles megjegyzéseket tűzdelt, amelyek olyanok, mintha rövid, utólagos reflexiók, kommentárok lennének. Bár ezek az egy-két soros beékelt üzenetek is jellemzően enigmatikusak, nem adnak megfejtést, csak további gondolkodnivalót. „(A gondolat a halk sikoly mögött. Sikoltozó gondolkodásmód)”.
A Türelem tétje mintha az lenne, hogy meg lehet-e szólalni a síron túlról, illetve, hogy lehet-e kapcsolatot létesíteni a halottakkal a műalkotásokon keresztül.
Tor Ulven versei nagyon földközeliek, úgy beszélnek a halálról, hogy közben nincsen bennük semmi transzcendens, semmi spirituális. Közben viszont mégis nagyon nagy időbeli távlatot járnak be, vissza-visszanyúlnak egészen az őskorig, a „paleolit bizsergésig”, az emberszabásúak első nyomáig, a barlangrajzokig. „Ő, / aki félvak enkefalogramokat// karcolt/ a barlang falába, legvégül/ színre vitte// az állatot. Az pedig elszabadult// és ugrott.”
Tor Ulven ebben a kötetben tulajdonképpen régészt „játszik”.
A hideg, a föld, a koponya, az emberi nyomok, amelyek előkerülnek a versekben, arra utalnak, hogy az ősi idők jeleit próbálja felkutatni és előásni. „Karom kapar// jelet. Ujj// olvassa.” A versek tele vannak sárral, gyökerekkel, mintha az egész világmindenséget egy sírgödörből szemlélnék. A költő pedig egyre csak lejjebb és lejjebb vezet minket: „(Az ellenségeskedés a lefelé és a felfelé ásók között).”
A kötet központi motívuma a kő.
Legyen ez akár egy barlang fala, egy gótikus sírkő, egy tengerparti szikla, egy mészfal, egy kovakő vagy egy fosszília. A kő mintha a mulandóság ellenpontja lenne. Csakúgy, mint a nyelv, amely a költő számára a barlangrajz, a kőbe vésett élet egy másik formája: „Az erdő alján/ tapogatózol anyanyelved/ egy köve után”. A halottak az ulveni világban a kőben, a falakban lélegeznek, akárcsak Kőmíves Kelemenné a népballadában. (A költő egyébként írt is egy tanulmánykötetet A kő miértje a te miérted címmel.)
A Türelem verseit olvasva az az érzésünk támad, hogy nagyon vékony a határ a létezés és a nemlétezés között. Mintha a föld lehúzna, mintha a világtörténelem halottai mindenütt ott lennének, mindenütt ott hagyták volna a nyomukat. Közben az élet tétje is mintha az lenne, hogy láthatóak maradnak-e a nyomok, amelyeket hagyunk, vagy eltünteti őket az enyészet, a víz. „(Sírkő méretű türelem, ami úgy is tovább él, hogy nyoma sincs az egyházi anyakönyvekben; ennyi marad meg, ha a szél elfújta a feliratokat)”.
